Az eleve elrendelés újkori megfogalmazása a reformációból ered, és a modern tudomány egyik legfőbb alapfeltevésévé vált. Persze, nem direktben, hanem mindenféle többé vagy kevésbé átlátszó gondolatépítmények fügefalevele alatt.
Voltaképpen a dolgok tétje nem a történelem. Hanem annál lényegesen több: az üdvösség – vagy maga az élet. A reformáció fő korifeusai még csak a katolikus egyház üdvösségtanát szerették volna szétzúzni ezen elv segítségével, később kiderült, hogy az elrendelés tana valóságos ideológiai csodafegyver. Valamilyen formában szinte az egész klasszikus polgári világkép mögött ez áll.
Az eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet a mindenkori politikai és gazdasági hatalmi fölény kézenfekvő eszköze. De cinikusan összekacsint a társadalom minden egyes csoportjával, hiszen leveszi az egyén válláról a történelem alakításának felelősségét. Népszerűségére jellemző, hogy mindenféle természettudományos alapú agyszüleményeket is létrehoz az eleve elrendelés „tudományos” magyarázatára – szociáldarwinizmus és hasonszőrűek, ezek különféle korokban divatos változatai – , ezek afféle ideológiai drogdílerek, amelyek mindenkor a tudomány tiszteletreméltó talárját felöltve árulják a sarkon a kábítószert. Semmiféle rendőrség nem üldözi őket, éppenséggel ők üldöznek mindenféle szabad gondolatot.
Az eleve elrendelés elve visszamenőleges hatállyal konzerválja saját jelenének hatalmi viszonyait, hiszen a történelmet olyan teleologikus folyamatnak láttatja, amelynek voltaképpeni „célja” a történetíró jelenkorának létrehozása. Ha pedig a múlt szükségszerű volt, akkor a jelen is szükségszerű, éspedig minden téren pontosan abban a formában, ahogyan éppen létezik. Egyszerű, világos és kényelmes.
Mindezt végiggondolva fogalmat alkothatunk magunknak az eleve elrendelésen alapuló történetírás roppant kártékonyságáról. Akadályozza a gyökeresen új kérdésfeltevést, a dolgok és elvek újragondolását – egyáltalán azt is, hogy bármi mögött észrevehessük a problémát – és mindent a szőnyeg alá söpör.
A magyar történelem különösen érzékeny az eleve elrendelés elve takarta problémákra…
Ezt a gyakorló értelmiség kétféleképpen próbálta feloldani az utóbbi évszázadok során.
(Nem beszélek azokról, akik kísérletet sem tettek a probléma feloldására, hanem egyszerűen és kényelmesen betagozódtak az eleve elrendelés táborába.)
Az első megoldás: megpróbálta egyszerűen elbagatellizálni a történelmi múlt jelentőségét, és pragmatikusan a „jelen feladataira” koncentrálva egyfajta ideológiai tabula rasa állapotot teremteni.
Már Eötvös József is mondott olyasmit, hogy a magyar történelem csak arra jó, mint a gyermekek számára a csillogó karácsonyfadísz…
A jelenben is vannak, akik a szomszéd népekkel való történelmi viták feloldását valami ilyen alapon képzelik el: ha már a határok bagatellizálódnak, csökkenni fog a történelmi múlt és a történelmi igazság jelentősége is.
Csak hát…
A gyakorlatban egyik sem bagatellizálódott…
Se a múlt, se a határok.
(A propagandában a határok már igen.)
A második megoldás: szembeszegülni, az igazság keresésének lázában valahol, valamilyen nagy jelentőségű témában rést törni a – nagyjából hivatalosnak tekinthető – eleve elrendelésen alapuló történelemszemlélet áthatolhatatlannak tűnő falán.
Talán László Gyula tette ezen a téren a legkomolyabb erőfeszítéseket. A nyomdokain járókat kiközösítik, kitagadják a szakmából, néha éppenséggel politikai kényszerzubbonyt húznak rájuk.
Mindennek meg is van a szomorú eredménye.
Mára a magyar lakosság jelentős részének semmiféle történelmi tudata nincs. A történelem az a tárgy, amiből a matematika után az iskolákban a legtöbben buknak meg, amiről mára nagyon sok embernek fogalma sincs. A fiatalok hatalmas tömegei olyan marginális alapdolgokat sem tudnak, amit mi már az óvodában is fújtunk…
Közben pedig: ma már nemcsak egyféle magyar történelem van, hanem – sok. Nézzünk csak szét a könyvesboltokban vagy az interneten…
Az alternatív történelemnek igen sok tennivalója van.
Folytatása következik.
