Ötvenedik rész
A kultúra a legnehezebben meghatározható fogalmak közé tartozik, és nem csupán azért, mert a leggyakrabban használt szavak egyike. Túlságosan sokféle értelemben alkalmazzuk, túlságosan sokféle érdekszempont kötődik hozzá. Gyakran tapasztaljuk, hogy egymással ellentétes filozófiai meggyőződésű – vagy éppen pártállású – emberek, amikor hitük szerint azonos értelemben használják a „kultúra” kifejezést, a szájukból a szó merőben mást jelent.
A számos okos definíció ellenére ma is meglehetős fogalomzavar van a ’kultúra’ szó jelentését illetően. Az eredeti latin kifejezés egyszerűen ’műveltség’ jelentésű volt, mégpedig közönséges, mezőgazdasági értelemben. A többszörös áttétel, jelentésbővülés talán nem nagyon használt, de a zavar oka mégsem ez, hanem a szó mögött álló fogalom tisztázatlansága. Túlságosan sok érdek, politika, gazdasági megfontolás tapad hozzá, vagy takarózik vele.
Annak idején J. G Frazer állapította meg, hogy az emberi civilizáció hajnalán tudomány, művészet és vallás egyfajta szinkretizmusban élt. Nagyon gyanús, hogy a hétköznapi emberi kapcsolatok területén – dacára a kultúra ezerféle intézményének – ma is fennáll valamiféle szinkretizmus.
A művészet és az irodalom tagadhatatlanul a kultúra meghatározó eleme, de a kultúra mégsem csak művészet és irodalom. Ugyanezt megismételhetném a kultúra minden összetevőjével kapcsolatban.
A kultúra legkönnyebben azonosítható alapja még mindig a nyelv. Ez a kultúra talapzata, minden erre épül. A nyelv elleni támadás értelemszerűen a kultúra elleni támadást jelenti. Ebből következik, hogy voltaképpen még ma sincs igazi „nemzetközi kultúra”, csak egymással érintkező „kultúrák” léteznek. Ami nemzetközinek tűnik, ma is csak a túlerő valamely formájának függvénye, mint az ókorban, ez pedig a kultúra létmódjával ellentétes. Kulturális minőség tekintetében a többségi elv nem meggyőző.
Természetesen tiszteletre méltó erőfeszítések történtek és történnek egy nemzetek és nyelvek felett létező közös emberi kultúra létrehozására. Ezen a téren olyan szituáció alakult ki, hogy ennek – a ma gyakorlatilag még csak töredékes értelemben létező – közös emberi kultúrának a legbiztosabb elemei ma már holt nyelvek produktumai, amilyenek például a homéroszi eposzok. (Szándékosan nem említettem a Bibliát.) Nem nehéz megérteni, miért is alakult így. Ezekhez a nyelvekhez és művekhez ma már nem tapadnak politikai vagy ideológiai szempontok, ennek ellenére ezeket sem tekinthetjük a globális értelemben vett emberiség közös kulturális kincsének. Jócskán van a világban még olyan kultúra, ahol alig hallottak róluk. Jelenleg nem létezik olyan kulturális elv vagy műalkotás, amelyet a világ összes lokális kultúrájában úgy tisztelnének, mint a földi emberiség közös kincsét. Miért van ez így?
Még mindig nem létezik a világban olyan infrastruktúra, vagy a kultúraközi kapcsolatoknak olyan megállapodott rendszere, amely a kulturális javakat képes volna megfelelő arányban és minőségben közvetíteni a helyi kultúrák között. Olyan, amely valamely egyedi kultúra produktumait igyekszik másokra egyenlőtlenül ráerőszakolni, sok van – de ez nem a kultúra fejlődése, hanem a hatalmi és gazdasági szempontok betolakodása a kultúra területére.
Ez már nem új jelenség, az ókori kelet korszaka óta mindig volt egy-egy agresszív kultúra, amely igyekezett a saját nyelvét másokra erőltetni. Az akkád, a Karthágóban használt föníciai, vagy éppen a latin. Nem akarom folytatni a felsorolást…
Figyelmet érdemel, hogy az ilyesfajta expanzió a kultúrát sohasem erősíti, hanem felszínessé teszi, hígítja, gyengíti. Amit kiszorít, általában fontos és pótolhatatlan, amit helyette ad – lényegtelen és feledhető.
Természetesen szükség volna egy valódi globális kultúra kialakulására, de ez aligha erőltethető. Gyaníthatóan ez együtt jár majd egy valódi globális társadalom létrejöttével, ez pedig nagyon messze van.
Az igazi globális kultúra olyan kétlépcsős jellegű lesz, amit ma még el sem tudunk képzelni. A közös elemek úgy lesznek minden nyelv és kultúra köztulajdonává, hogy emellett megmaradnak és virulnak a helyi nyelvek és kultúrák is. Másféle globális társadalom sohasem lesz, egy nyelv erőszakos, világméretű, sikeres globális expanziója gyorsan visszaküld bennünket a fára.
A kultúra az emberi dimenzió lényeges eleme, az ember által teremtett világ; tehát az emberi viszonyrendszer, az emberi önkifejezés külső, látható oldala. Nyilvánvalóan nem diszponál a szerelem felett, ami ugyanezen emberi dimenzió belső oldalához tartozik.
Folytatása következik.
