HTML

Vén Muskétás

Versek, novellák, scifi, fantasy, közélet, gyorstüzelő megjegyzések

Friss topikok

  • L. N. Peters: Hogyne! "Sumér és magyar?" (2014.07.28. 09:50) Itt minden szláv?
  • CiliCili: Tetszik...:) (2013.12.09. 12:57) A makrancos barát
  • L. N. Peters: @Bicepsz Elek: Az állítás és az indoklás között nincs kohézió. Mitől lenne demagóg? Mi benne a dem... (2012.12.03. 19:38) A jószívű Bismarck
  • L. N. Peters: @tesz-vesz: Köszönöm - nagyon érdekes! (2012.11.23. 21:40) Szerelem és líra - LII.
  • L. N. Peters: @tesz-vesz: Igen, határozottan úgy tűnik. Ez egy mesterségesen lebutított ország. (2012.11.09. 20:56) Szerelem és líra - L.

Linkblog

Atlantiszi rigmus

2016.08.20. 23:01 L. N. Peters

Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?

Sírnak a szélben  a fák,
Elfonnyad minden virág,
Sarkaiból kifordulni
Készül a világ.

A Jövő semmibe hullt,
Csökevényes lett a Múlt,
Minden lámpa, minden Remény
A földre borult.

Őszinte könny lesz-e még,
Könnyed öröm lesz-e még?
Marad-e bármilyen Élet,
Ha eljön a Vég?

Globál pénzügyi szeszély,
Dollár-érzelem, fekély,
Hitvány jövő tornyosul, mint
Sziklameredély.

A sátán most se henyél,
Hazug meséket regél,
Legszentebb érzelmeinkkel
Nyeglén visszaél.

Önfeledt nap lesz-e még?
Nyugodt óra lesz-e még?
Szorgalmas hétköznapokat
Ád-e még az ég?

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Szerelem és líra - CCLXVIII.

2016.08.18. 22:46 L. N. Peters

KÉTSZÁZHATVANNYOLCADIK RÉSZ

 

A zárlat az eddigiekhez méltó:

 

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs”

 

Ezzel zárul a vers…

 

Nézzük részenként:

 

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.”

 

Megint József Attila- parafrázis…

 

Az éjjel bársony nescafék.”

 

Ilyen töménységben már eléggé fárasztó.

 

Az éjjel bársony nescafék.”

 

Ez úgy fest, mintha az eredeti paródiája volna. Egybevetem őket:

 

József Attila:

 

„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellõzködõ, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,”

 

Parti Nagy:

 

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.”

 

A forma hasonlít. A tartalom?

 

Nem annyira…

 

„Az éjjel hazafelé mentem,”

 

Illetve

 

Az éjjel bársony nescafék.”

 

Ugyanúgy kezdődik, utána Parti Nagy nem tud ellenállni a második sor jelzőjének.

 

…bársony nescafék.”

 

Ez már csak erőlködés. Parti Nagy érezhetően igen látványos zárlatot tervezne a vers végére.

 

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;

Ehhez azonban már fáradt.

 

„„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán,”

 

Mi tagadás – izzadságszagú.

 

két csapott
kanál és tejporszármazék;”

 

Ez is. Nagyot akart – így sikerült:

 

„Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;”

 

Szánalmas.

 

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tanulmány esszé

Mindig olvasok valamilyen könyvet

2016.08.15. 18:38 L. N. Peters

Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Néha többet is.
Van a táskámban,
Van a gépem mellett,
Meg egyebütt;
Hiszen könyvre szükség van
Mindenütt.

Az unalom társas veszedelem,
Nagyon sajnálom a betegeit,
Egyedül nem unatkozom soha.
Van munka,
Van könyv
Ameddig csak élek.

Gyerekkoromban lett a szenvedélyem
Az olvasás.
Lekötött,
Felemelt,
Rossz végzetem örökre
Elszelelt.

Mindig olvasok valamilyen könyvet...
Betűk éhsége lett az életem,
Meg Béke,
Család,
Írás, Szerelem.

Béke,
Család,
Írás,
És Szerelem;
Ezekkel értelmes
Az életem.

Amíg a Vén Bohóc értem nem
Csönget,
Mindig olvasok valamilyen könyvet.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Nemzedékek élettánca

2016.08.11. 00:31 L. N. Peters

Nemzedékek élettánca
Csörömpöl
Az Idő lánca...

Monoton szó,
Idő dobja
Száz generáció ropja.

Apáinknak rádió szólt,
Sírós, háborús világ volt...

Nemzedékek élettánca;
Takarja Múlt
S Jövő sánca.

Saroglya, meg
Szénaboglya;
Jelen a
Múlt kezét fogja.

Nagyapáink fojtó korban,
Cselédsorban,
Don-kanyarban.

Nemzedékek élettánca,
Száll a Jelen
Szoknyaránca.

Utópia-démon sereg,
Gólemek
Testet öltenek.

Gyermekeink
Jelen hátán;
Külföldre suttog a sátán...

Nemzedékek élettánca,
Dallamát
Az Idő játssza.

Pörgés,
Forgás,
Körbe-körbe...
Nem a lovakat lövik le...

Száll-e madár még az ágra?
Vár-e Jövő
Unokákra?

Nemzedékek élettánca;
Vénséges
Az Idő lánca...

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Szerelem és líra - CCLXVI.

2016.08.05. 00:53 L. N. Peters

KÉTSZÁZHATVANHATODIK RÉSZ

 

Visszatérek a vershez.

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

Ami új, a határozatlanság. Mélyről jövő tanácstalanság. Eddig ebben a versben ilyet még nem tapasztaltunk.

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

Némi kapkodás. A „csattog”, mint a törmelék igéje, nem nagyon szerencsés.

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

A nyelvi megoldás is eléggé hevenyészett.

 

mi csattogott volt,”

 

Azt gondolom, az igehasználat oka megfejthetetlen.

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

Talán valami személyes élmény kapcsolhatja Parti Nagynál a törmelékhez a csattogás igéjét, vagy – hangját.

 

Tovább:

 

hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,”

 

A „hév tüzed” itt eléggé mesterkélt. Ez is a rím kedvéért került ide.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,”

 

Rímnek kétségkívül nagyon meg is felel. Csak a tartalom válik körülményessé.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,”

 

A zavart talán az okozza, hogy a hangnem hirtelen válik önmegszólítóvá.

 

hév tüzed,”

 

Az önmegszólítás általában a válság jele szokott lenni. Ebben a versben igen sok olyan tényező van, ami személyes krízisra létszik utalni, az egész azonban nem tűnik egyértelműen válság-versnek. Olyan tényezők is bőven akadnak, amik másra utalnak.

 

A hangnemeknek ez a kaleidoszkópja mindenképpen azt(is) mutatja, hogy a Költő remek szerepjátékos. Szinte minden létező lírai hangszeren játszik, a hitelesítés elől azonban – szójátékokba és nyelvficamokba menekül.

 

hév tüzed,”

 

Az önmegszólító részek azonban Parti Nagynál mindig mélyek, valódi lelki tusa rejlik mögöttük.

 

hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,”

 

Ritka szép hasonlat még ebben a költői eszközökben igazán nem szűkölködő versben is.

 

hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,”

 

A dünnyögve duruzsoló gázkonvektorhoz hasonlítja saját belső lelki hajtóerejét a Költő. A számvetés eredménye pozitív: van téma is, mű is, teremtő belső feszültség is.

 

Együtt is szép ez a néhány sor:

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,”

 

A számvetés első része a Költőre vonatkozik. Következik a magánember.

 

dünnyög a lumbágós derék,”

 

A kétszer egymás után használt „dünnyög” itt egyáltalán nem zavaró, és nem is tűnik iskolás szóismétlésnek.

 

akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

A két „dünnyög” sajátosan meghitt hangulatot varázsol elénk. „Dünnyögő” gázkályha mellett melegszik a fájós derekú, idősödő Költő.

 

dünnyög a lumbágós derék,”

 

A lélek tevékeny lenne még, de a test korlátozza. Visszabeszél.

 

A rímelés is megváltozott.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

Éppen ez a két sor bontja meg. Mostantól a keresztrím és a páros rím váltakozik. A páros rím megjelenése közvetlenebbé, személyesebbé tette a versnek ezt a részét.

 

akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

A két „dünnyög” kapcsolata szinte észrevétlenül vitte át a verset a személyesség mélyebb síkjára.

 

„akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

Kitűnő megoldásnak kell tartanunk.

 

„akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

A síkváltás egészen természetesen történik. A következő sor is magától értetődően csatlakozik, de ebben már újra megjelenik a nyelvtorzítás.

 

a század kissé megtized,”

 

Rendkívül tanulságos. Nézzük ezt a sort kissé távlatosabban:

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Első olvasásra még át is visz rajta a lendület.

 

mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Maga a sor erős:

 

a század kissé megtized,”

 

A ritmusba tökéletesen beleillik.

 

a század kissé megtized,

 

A rímelésbe is.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Nézzük csak a rímelést:

 

  • évtized
  • szent tüzed
  • megtized

 

Szinte adja magát. Az ilyesmivel azonban vigyázni kell. Csapda. A gyanútlan Költő belesétálhat – ahogy itt is történt.

 

a század kissé megtized,

 

Érteni értjük, hogy mit akar mondani. Az utóbbi évek (nem a század!) megviselte a Költőt, öregedett, nem múltak el fölötte nyomtalanul az évek.

 

Szabatosnak persze, nem szabatos.

 

a század kissé megtized,”

 

Itt is lapul egy szójáték:

 

  • század
  • tized

 

Mi is történt itt?

 

Gyermek esetében könnyen megmagyaráznánk, középkorú Költő esetében sokkal nehezebben érthető.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Vegyük sorra:

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Az „évtized” közhasználatú kifejezés, magától értetődő természetességgel jön az ember szájára, amikor számvetést végez. Az európai időszámítás megkülönböztetett figyelmet fordít az évtizedekre, voltaképpen egy évtized olyan időtartam, ami a mi kultúránkban lényegében vonzza is a számvetést.

 

mi csattogott volt, hév tüzed,”

 

Ez már erőltetett, egyértelműen a rím kedvéért került ide, de a vers itt még nem siklott félre.

 

a század kissé megtized,”

 

Itt azonban már igen.

 

Hogyan történt?

 

A magyar nyelvben elég szoros jelentésbeli egység és kapcsolódás van a következő számnévből képzett főnevek között:

 

  • tized
  • század
  • ezred

 

Leginkább a katonai terminológiában élnek, de használjuk öket azon kívül is, az élet számos területén. Egyik vonzza, egyik maga után vonja a másikat.

 

Éppen ez történt a versben is.

 

Nézzük:

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

A tized itt megjelenik. Ez még ermészetes és egyszerű.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Valahol már itt megindul az asszociáció, de a Költő egyelőre visszafogja. Az „évtized” egyszer már elhangzott, a gondolatok talán már előhozták a tized-század kapcsolatot.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

Idáig nem ugrott elő, talán mellőzni is lehetett volna. Közben talált a Költő más rímet a „tized” rímhívó szóra.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,”

 

Maga a rím megfelelő, de a rímelés mégis ügyetlen, mert a tartalom eléggé mesterkélt.

 

akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,”

 

Itt páros rímre váltott a vers. De az asszociáció forrong, és nem hagyja elnyomni magát.

 

a század kissé megtized,”

 

Előjön, méghozzá egy sorba gyömöszölve.

 

a század kissé megtized,”

 

A Költő úgy véli, a nyelvhelyességi és egyéb problémák ellenére az Olvasó pontosan érti, hogy mit is akar mondani ez a sor.

 

a század kissé megtized,”

 

Ezzel nincs is semmi baj. Értjük.

 

a század kissé megtized,”

 

Talán abban bízik a Költő, hogy az Olvasó egy lendülettel túljut ezen a soron.

 

a század kissé megtized,”

 

Van is erre esély, hiszen az egymást követő sorok valóban lendületesek.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Nyilván az Olvasók egy része tovább is halad rajta.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

 

Nem mindenki olvassa azonban a verset mondókaszerűen. És nem mindig. Ez a sor problematikusabb annál, hogy teljesen figyelmen kívül hagyjuk.

 

a század kissé megtized,”

 

Az értelemmel vannak itt komoly problémák.

 

a század kissé megtized,”

 

A sor mindhárom szavával akadnak gondok.

 

  • Század
  • Kissé
  • Megtized

 

Érdemes egyenként megvizsgálni őket:

 

a század kissé megtized,”

 

  • Század

 

Ez csak egyszerű túlzás. A lírában általában nem szúr szemet, ha „költői” túlzásról van szó.

 

a század kissé megtized,”

 

Csakhogy ez itt nem költői túlzás.

 

a század kissé megtized,”

 

A túlzás köznapi, vagy zsurnalisztikai természetű, nem generál költői momentumokat.

 

a század kissé megtized,”

 

  • Kissé

 

Modorosság. Ebben a szövegösszefüggésben semmit sem jelent

 

a század kissé megtized,”

 

Semmit sem lehet „kissé” megtizedelni. Ez így csak fölösleges töltelékszó.

 

a század kissé megtized,”

 

  • Megtized

 

Megtizedelni dolgot, anyagot lehet, személyt nem.

 

a század kissé megtized,”

 

A Költő voltaképpen azt állítja, hogy „a század” – a múlt vagy a jelenlegi – kisebb mértékben megtizedelte őt…

 

a század kissé megtized,”

 

Formailag gyönyörű, tartalmi értelemben azonban rendkívül rossz sor.

 

a század kissé megtized,”

 

Kár érte.

 

a század kissé megtized,”

 

Megint a szójáték és a nyelvrontás „kényszere” miatt futott susnyásba a vers egyik etapja.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,”

 

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tanulmány esszé

Szerelmes nyári napok

2016.08.04. 00:25 L. N. Peters

Szerelmes nyári napok,
Áldott Békét hoztatok.

Nyári napsütés-kabát,
Együtt az egész Család.

Pillanat-kereveten
Tán az Idő is pihen.

Szerelmes nyári napok,
Szent Örömöt hoztatok.

Intim, meghitt Pillanat
Ezer meg ezer akad.

Az év pihenni leül,
Sose vagyunk egyedül.

Szerelmes nyári napok,
Hitet, Létet adtatok.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Augusztus hónapja

2016.08.01. 23:22 L. N. Peters

Augusztus hónapja
Az év csúcsos orma.
Örökké szépséges marad
Az egyszerű forma.

Forró nyári  napok
Vidám népre várnak,
Reklám nélkül is mindig lesz
Vevője a Nyárnak.

Hiába morcos a
Képe a világnak,
Múlt és jövő évek között
Nyár-szigetek állnak.

Augusztus hónapja
Emléket kovácsol,
Mindenki még utoljára
Habzsolhat a Nyárból.

Emlék-kompót kerül
A lélek polcára,
Jól jön majd, amikor téli
Nyomorúság járja.

Isten tudja, hogy a
Népünk sokat látott,
Ezért kínálja nekünk a
Nyári Boldogságot.

Augusztus hónapja
A Múlt menedéke,
Nem behódolással jön el
Az igazi béke.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

A vitéz szabómester

2016.08.01. 00:13 L. N. Peters

Vitéz szabólegényről sokat olvashattunk, vitéz szabómesterrről kevesebbet. Pedig akadt ilyen, méghozzá Budapesten.

Ráth Károly (1821-1897) volt Budapest székesfőváros első főpolgármestere.Itt azonban nem róla lesz szó, hanem a fiáról, ifjabb Ráth Károlyról.

Ifjabb Ráth Károly (Ráth Karcsi) a korabeli pesti kocsmák közismert alakja volt. Már régen középkorúnak, sőt éltesnek számított, amikor még mindig naphosszat a Korona-kocsma teraszán üldögélt.

Idősödvén Ráth Karcsi egyre rigolyásabbá vált. Valamiért nagyon haragudott az akkor divatba jött kalapféleségre, a cilinderre.  Egyszer csibukozás és pálinkázgatás közben közölte az asztaltársaságával, hogy a terasz előtt elhaladó első cilinderes ember fejéről leveri a "deklit".

Egy Gutman nevű szabómester volt az első arra járó cilinderes. Frissen vasalt, vadonatúj cilinderben. Nem tűnt különösebben veszedelmes fickónak.

Ráth Karcsi kilépett az utcára, és a sátapálcájával leverte a cilindert az idegen fejéről. Vihogva és lustán indult volna vissza, de meglepetés érte. A szabó elkapta, és egy jobbhoroggal a földre küldte. Karcsi ijedten tápászkodott fel - a szabó öklébe. Kezdte elhagyni az ereje.

Az asztaltársaság megkövülten bámult, egy pincér és egy fiákeres sietett Karcsi segítségére.

- Ne bántsa a nagyságos urat!

Gutman szabó leeresztette az öklét.

- Ez  nagyságos úr?

A "nagyságos úr" laposra verve fetrengett.

A szabó visszetette fejére a cilindert.

- Vigyék a nagyságos urukat a Múzeum körúti állatgyógyintézetbe. Szegény barmokon ott szoktak segíteni!

 

Szólj hozzá!

Címkék: az anekdota ám motívum blognovella

Ifjú Nyár a régi Szerelemben

2016.07.31. 00:41 L. N. Peters

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Befelé mosolyog bennünk
Az Isten.

Nyár, Szerelem -
Roskatag időben,
Baj is, Boldogság is
Akad bőven...

Bent: házas Szerelem lángja
Éltet;
Kint: éhesen kóborol
A végzet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Csak Boldogságtól Ember
Az Ember.

Pillanatok nyári
Lobogása
Szebb jövőnek csatornáját
Ássa.

Ami anyag, gyorsan
Sírba téved,
Ami szellem - túlél
Ezer évet.

Ifjú Nyár a régi
Szerelemben,
Egy mozaik a nagy
Égi Rendben.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Szerelem és líra - CCLXIV.

2016.07.28. 23:52 L. N. Peters

KÉTSZÁZHATVANÖTÖDIK RÉSZ

 

Nézem tovább a művet.

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

Megértem. Itt elég nehéz volt folytatni a verset.

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

Mint a régi írásokban a szóelválasztó jel…

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

Egy pillanatnyi szünet.

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

Az első sor igen szép:

 

A hajnal már a sarkon áll,

Egyfajta helyzetjelentés. A vers végéhez közeledve a „péntek éjszaka” lassan véget ér. Talán már kezdetét is vette a virradat.

 

A hajnal már a sarkon áll,

Ügyes megszemélyesítés. A pesti köznyelvben a „sarok” kiemelkedő jelentőséggel bír, a szemmel látható közelség egyik szimbóluma.

 

A hajnal már a sarkon áll,

Lehetséges, hogy valóban egy teljes éjszaka terméke ez a vers. Részben túlírva, részben alulírva.

 

köztisztaságimunka kezd.”

 

A kijózanodás, a jelen realitásába való visszatérés pillanata.

 

„köztisztaságimunka kezd.”

 

Talán látványbeli alapja is van. Megjelenhetett egy kukásautó, vagy munkába kezdhettek a köztisztasági hivatal jellegzetes öltözékű, korán kelő dolgozói.

 

„köztisztaságimunka kezd.”

 

A nyelvhelyességgel azért itt is vannak gondok.

 

„köztisztaságimunka kezd.”

 

Ez azonban nagyjából egyezik a pesti közbeszéddel, annak szelleme van benne. Ez egyben pillanatnyi hangnemváltást is jelent.

 

„köztisztaságimunka kezd.”

 

A két sor úgy felel egymásnak, mint álom és valóság, vagy mint ünnep és hétköznap.

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

Költőiség és hétköznapiság.

 

A hajnal már a sarkon áll,”  ↔ „köztisztaságimunka kezd.”

 

            ↓                                                         ↓

Költőiség                                 ↔        hétköznapiság

 

A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.”

 

A lírában valóságnak és költőiségnek ilyen hangsúlyos egybevetéseit gyakran valamiféle számvetés követi.

 

Itt sincs ez másképpen.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Előbb azonban megnézném egyben a vers következő etapját.

 

Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

 

Kissé fáradt összegzés. Nézzük részeke bontva.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Az ilyenekről lehet egyebek közt Parti Nagyra ismerni. Aligha tagadhatná le.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

A szóalkotás egyedi, Költőnkre jellemző.

 

Elszódalolt”

 

Szó + dal = szódal

            ↓

Ebből képzett ige → szódalol = a Költő igéje.

 

Van tovább is…

 

Kapcsoljuk ide még a lovat is, a régi magyarok kedvenc hátasállata Parti Nagy verseiben gyakran nyihog fel. A ló a Költő számára sokoldalú szimbólum, az önállóságé, a független alkotó munkáé, az önmegvalósításé – talán a felnőttségé is. Gyakran kerül a költészettel kapcsolatba.

 

Kapcsoljuk be tehát a lovat.

 

Szódal + ló → képezzünk belőle cselekvő szerkezetet

                                                           ↓

 

                                   Szódalon lovagol → a Költő igéje

 

                                                           ↓

 

                                   Képezzünk belőle főnevet

                                                           ↓

 

                                   Szódalon lovaglás

 

                                               ↓

 

                                   Egyszerűsítsük

                                               ↓

 

                                   Szódal-lovaglás

 

Most már csak egy mássalhangzót kell eltávolítani, és összerántani a kifejezést:

 

Szódalovaglás

 

Ez egy kötetnek is a címe lett (Szódalovaglás, 1990.)

 

Nem arról van szó, hogy a Költő megnyergelt volna egy csőrös szódásüveget, vagy egy szifont, hanem arról, hogy poétaként verseket – szódalokat – ír.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Parti Nagy jellegzetes szóalkotásával: tízéves munkára tekint vissza a Költő.

 

Tíz év ma hatalmas változásokat hoz minden esetben. Utána rá sem lehet ismerni a világra. Az ember egyre nehezebben méri fel helyét, helyzetét, teendőit. Ez lehet az enyhe, de érezhető tragikus pátosz egyik oka.

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

A másik: az öregedés. Tíz esztendő egy ember életében is döntő változásokat hoz. Mérleg készítésére sarkall. Mi teljesítettem? Mi maradt el? Hogyan tovább?

 

Elszódalolt egy évtized,”

 

Enyhén, de kitetszik a hiányérzet.

 

A folytatás:

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.”

 

A számos sorátlépés is jelzi a bizonytalanságot.

 

s bár törmelék az lenne még,”

 

Belső rímmel eddig nemigen találkoztunk a versben.

 

s bár törmelék az lenne még,”

 

A sor kulcsszava nyilvánvalóan, a „törmelék”

 

„„s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

Egy évtizednyi „szódalolás”, vagy „szódalovaglás” után „törmelék” maradt?

 

Nem szabad ezt szó szerint venni.

 

Parti Nagy pontosan tudja, hogy a versei töredékszerűek. Ez nem „kivétel a szabály alól”. Azok a költők, akik gyakorlatilag állandóan töredékeket produkálnak, nincsenek ezzel tisztában, ha a tudomásukra hozzák, szenvednek tőle, igyekeznek az ellenkezőjét bizonyítani, egész műveket alkotni.

 

Parti Nagy versei nem attól töredékszerűek, mert a Költő nem képes a lírai mondanivalót megfelelő formába és szerkezetbe öltöztetni. Parti Nagy művei az állandó mellékhangsúlyoktól kitérőktől, szándékos kisiklásoktól tűnnek töredészerűnek. A szójátékok és néha nagyon gügye poénok kedvelésétől, a miattuk elkövetett szerkezeti hibáktól.

 

Parti Nagy – láthattuk – kiváló versérzékkel rendelkezik. Mindig képes kiemelni a megbicsakló versét – képletesen szólván - akár a sírból is. Sohasem téved olyan totális zsákutcába, mint amilyeneket a fentebb taglalt költőknél láttunk.

 

Parti Nagy versei – áltöredékek…

 

Mintha éppen szándékosan akarna „töredéket” alkotni. Tudja, hogy tőle azt várják, legyen hű a róla kialakult képhez, zsúfolja tele a műveit szójátékokkal és nyelvi poénokkal, meg nyelvrontó megoldásokkal, még akkor is, ha ezek nagyon primitívek. Ezt a képet alakította ki saját magáról és művészetéről, és mintha kínosan vigyázna rá, hogy meg ne változzon.

 

Mintha éppen maga tenne mindig új hasábot a tűzre…

 

Miért?

 

Miért hangsúlyozza itt is a töredékszerűséget?

 

s bár törmelék az lenne még,”

 

A „lenne még” azt sugallja, hogy eddig is „törmelékeket” termelt.

 

s bár törmelék az lenne még,”

 

Miért?

 

Az embernek óhatatlanul a nyolcvanas évek közepének és végének magyar posztkomunista posványa jut az ember eszébe. A „hithű és elkötelezett” kommunisták és szocialisták ugyancsak „hithű és elkötelezett” liberálissá vedlésének (ezek a világnézetek sokkal közelebb állnak egymáshoz annál, mint a legtöbb ember gondolja) korszaka…

 

Szocializmus is, nem is…

 

Demokrácia is, nem is…

 

Csúcsforgalom a damaszkuszi úton…

 

Közéleti emberek százairól „derül ki” hogy ők voltaképpen – „ellenállók” voltak…

 

Igen sokan igyekeztek fényesre nyalni a múltjukat…

 

„A demokráciáról tárgyalok veszélyes körülmények között” – mondta később a rendszerváltás egyik vezető politikusa. Miféle veszély fenyegette?

 

A ripacskodásnak, a hatalom segítette könnyű vagyonszerzésnek, a végkiárusításnak ebben a légkörében szinte semmi sem az volt, aminek látszott, és szinte minden másnak akart látszani, mint ami valójában volt.

 

A kultúrában is.

 

Az irodalomban is.

 

Öncenzúra is, nem is…

 

Demokrata is vagyok, de a díjakat is átveszem…

 

Üldözött értelmiségi is vagyok, de furtonfurt Nyugatra is járok…

 

Ebben az álságos légkörben született a jelenlegi kánon. Születési rendellenességei máig látszanak rajta…

 

Kialakult a kétkulacsos irodalom. Bonyolult oda-és visszautalások, külső és belső utalások mögé rejtették a gyakran bombasztikusnak szánt, de legtöbbször közhelyes mondanivalót. A kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt.

 

Kialakult a látszólagos, illetve a mégsem-öncenzúrának egy sajátos változata. A kánon írói már „szabadon beszéltek”, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az eddigi tabuk helyett egészen másféle tabukat kezdtek tiszteletben tartani. Ezt tükrözte nemcsak a mondatfűzés, a szóhasználat, hanem a témaválasztás is. Új dogmákhoz kellett alkalmazkodni. Megesett, hogy valaki homlokegyenest ellenkező tendenciák szerint írt, mint korábban.

 

Az öncenzúra iránya egyszerűen megfordult, és az irodalomban is kezdetét vette – a helyezkedés.

 

Az öncenzúrának addigra igen körmönfont változatai alakultak ki. A sematizmuson régen túl voltunk.

 

Ne higgyük, hogy ilyen előzmények után különösen nehéz lenne alkalmazkodni a polkorrekt elvárásaihoz…

 

Ennek figyelembe vételével térek vissza Parti Nagy verséhez.

 

s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt,”

 

Parti Nagy Lajos, a kánon lírájának fejedelme saját műveit „törmeléknek” minősíti. Szerénységből?

 

Talán abból is.

 

Hát még?

 

Kétélű dolog ez a „törmelék”…

 

Már fentebb beszéltem erről. Parti Nagy verseinek (nemcsak ennek) jellemző tulajdonsága, hogy döntő ponton gyakran mellékvágányra fut a tartalom. Jönnek a fárasztó szójátékok és a gyakran gügye „nyelvi lelemények”.

 

Kiváló versérzékű ember írja őket, nem látja, hogy rosszak?

 

Esetleg a divatos „abszurd humor” lírai alkalmazója szeretne lenni? Nem hinném. Úgy gondolom, pontosan érzékeli ennek a lírai alkalmazhatatlanságát. A nívóját is. Akkor miért?

 

A szójátékai között hatalmas színvonalbeli különbségek vannak. Időnként talán kihagy a kritikai érzéke? Nem hiszem.

 

Más probléma van a szójátékok jelentős részével. Nem őszinték. Időnként nyilvánvaló, hogy a Költő bohóckodik.

 

Miért?

 

Mintha még mindig valamiféle „öncenzúra” működne Parti Nagynál.

 

Miért? A hatalom ellen?

 

Nem hiszem.

 

A hatalomtól – mármint a politikai hatalomtól – Parti Nagy nem fél. Ennek ezerszer tanújelét adta.

 

Hanem?

 

Akkor kitől fél? Miért burkolja verseinek fontos részeit szójátékok és nyelvrontások áthatolhatatlan füstködébe?

 

Talán a kánon ellen? Talán éppen azokkal szemben védi magát ezzel a különös „öncenzúrával”, akik költőfejedelemnek nyilvánították?

 

Ez sem lepne meg. A kozmopolitizmus a maga gyalogjáró butaságú polkorrektjével és egyebeivel nagyon is szűk látókörű, nagyon is dogmatikus. Végtelen kicsinyességét igyekszik nemzetközi kapcsolatokkal leplezni. Ez leginkább értekezlet, meg konferencia-szintű a mai világban, igazi mélységei nincsenek. Egyes országokat az ott felbocsátott luftballonok képviselnek. Nincs gyökerük, a semmiben lebegnek. A luftballonokat hol itt, hol ott fújja össze a szél. Hogy mi van alattuk „otthon”, arról keveset tudnak. Nincs is jelentősége, hol az „otthon”, úgyis állandóan a levegőben vannak. Ha nincs igazából széles látókör, legyen meg legalább annak fizikai látszata.

 

Azt is figyelembe kell venni, hogy Parti Nagy szójátékai és nyelvficamai csak a rendszeres poétikák és esztétikai felfogások szemszögéből nézve látszanak hibának. Tartalom csak ott lehet, ahol létezik valamiféle elvárás. Ahol ilyen nincs, ahol akár tökéletesen értelmetlen szótagokat, hangsorokat is egymás mellé lehet helyezni, mert a „poétikának” ez is megfelel – sőt még zseniálisnak is ki van esetenként kiáltva – ott ez nem hiba. Sőt, semmi sem az – ha „a művészet világa által költőnek nyilvánított” poéta írja.

 

A kánon oldaláról nézve tehát a görcsös szójátékok és a csökött nyelvficamok is „rendben vannak”. Még akkor is, ha a nívójuk esetleg a legesetlenebb fűzfapoézis színvonalát is alulmúlja.

 

 A kánon oldaláról nézve tehát a legrosszabb szójáték és nyelvtorzítás is „normális”. Ha Parti Nagy versébe döntő helyzetbe valami fontosabb helyett ilyesmi kerül, a kánon képviselői egyszerűen konstatálják ezt, és eszükbe sem jut megnézni, minek a helyébe került, hogy valójában minek kellene ott állnia.

 

A kánon irányába tehát ez a fajta „öncenzúra” magától értetődő természetességgel működik. Még csak fel sem merülhet róla, hogy öncenzúra.

 

Ez lehet az állandóan ismétlődő egyenetlenségek oka?

 

Talán…

 

Van más lehetőség?

 

Legfeljebb egy…

 

Ha Parti Nagy versérzéke időnként kikapcsol, esetleg saját maga árulja el önmagát versei írása közben sorozatosan azzal, hogy gyerekesen ragaszkodik valami szójátékban, nyelvrontásban, vagy gügye „nyelvi humorban” megnyilvánuló ötlethez. Azaz állandóan váltogatja egymást a Költő és a lírai ötletdramaturgiát erőltető középszerű versfaragó. Más szóval: az alkotói felelősség hiánya.

 

Más megoldás nincs.

 

Ki-ki döntse el, melyikről lehet itt szó.

 

Ha normális is tisztességes irodalmi élet volna nálunk, aminek természetes része volna a normális és tisztességes kritika, a Költő maga gyomlálná ki a verseiből a dudvát. Normális és tisztességes irodalmi élet esetében a díjak, egyesületek, folyóiratok szerepe másodlagos volna, az irodalmi minőség számítana. A kánon nem lehetne zárt szubkultúra, bármikor érkezhetne „alulról” új alkotó, az amatőr költészet az irodalmi élet szerves része volna.

 

Így?

 

Nem teszi. Miért is tenné?

 

A kánon világában az irodalmi minőség tizedrangú tényező. A fő, hogy „a művészet világa költőnek nyilvánítsa” a versfaragót, a műveit pedig irodalmi műalkotásoknak. Utána meg a minőségnél még mindig vannak fontosabb dolgok.

 

Mik?

 

Csokorba szedem:

 

  • Tudni kell, hogy az ember mikor kivel kávézik, sörözik, vagy sült krumplizik.
  • Mikor melyik egyesületbe lép be, illetve mikor melyikből lép ki.
  • Hová kell belépni ahhoz, hogy valamelyik díjra jelöljék.
  • Az irodalmi szubkultúra erőviszonyai éppen hogyan festenek, kivel kell jóban lenni, hová kell húzni éppen.
  • Kivel kell ellenséges viszonyban lenni.

 

Mindez olyan nyüzsgéssel, annyi elfoglaltsággal jár, hogy az irodalmi minőségre már aligha marad idő és energia…

 

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tanulmány esszé

Hatvanhárom napig...

2016.07.28. 00:44 L. N. Peters

(A gyulai vár néhai viadalának emlékezetére)

Hatvanhárom napig...
Ország szélén,
Alföld szélén,
A néhai Magyarhon közepén.
Király? - távolban, Bécsben aluszik,
A közelben?
Hódoltság,
Pasalik,
De harcoltak
Hatvanhárom napig...

Palánk mögött vagy kétezer magyar,
Körülöttük
Túlerő,
Zivatar...

Egy összeomló keresztény világ,
Aprócska bástyák,
Hosszú kurtinák,
Már minden remény nyugaton lakik,
S kitartottak
Hatvanhárom napig...

Hatvanhárom napig...
Világ szélén,
Idők szélén,
A semmi peremén ,
Ahol minden a semmibe pereg,
Tudva,
Nem jöhet
Felmentő sereg...

Amikor az ég a házunkra dől,
Nem menekültek
A halál elől...

Nem futottak életet kunyerálni,
Maradtak szembeszállni,
Túlerő elé állni...

Hatvanhárom napig...
Henyei Miklós,
Jász Lukács,
Ghyczy János,
Földvári István,
Balázsdeák Márton,
Marinics Horváth vicekapitány,
Kilithy,
Kerecsényi László várparancsnok...
Hallani ma róluk?
Alig-alig...
Gyulát védték
Hatvanhárom napig...

Harcoltak, amíg
Volt védhető fal,
Víz,
Lőszer,
Meg élés..
Csak a feladásban nem volt egyetértés...

A várnak mára csak magva maradt,
S a falak alatt
Történelemről suttog a Lélek...

Ők is féltek,
Reméltek...
Valakik...
Itt
Éltek,
Haltak
Hatvanhárom napig...

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

A Nap ugyanúgy ragyog - LXIV.

2016.07.26. 23:00 L. N. Peters

HATVANNEGYEDIK RÉSZ

 

Pusztuló fajta volt a teitánoké. Vékony ösvényén botorkáltak a jelennek, és útjuk végén nem sejlett jövő. Ki is hullott közülük mind a férgese. Mind igaz ember volt, aki velük maradt. Vándoroltak, számon tartották fogyatkozó számú rejtekhelyeiket és társaikat. Magányos gyertyalángocskákként világítottak az irgalmatlan sötétben. Egyre kevesebb rejtekhely, üszkös romok, elpusztított hajlékok, égetés, dúlás, fosztogatás nyomai, halott barátok. Egyre gyakrabban láttak ilyesmit. Mind vékonyabb partjára szorultak a körülöttük tomboló életnek. Ilyen ember volt az én házigazdám, a Babérliget Öregje.

 

Húsz éve költözött a babérligetbe. Valaha teitánok lakhelye volt, de fegyver dúlta fel, az eredeti kőépület évszázada romokban hevert. Az Öreg kunyhót épített az elszórt kövekből, összegyűjtötte a szanaszét heverő emlékeket, a málladozó feliratokat, sírba tette az elhullott csontokat. Több zsákra való írást hozott a házba; ott álltak a kunyhó szögletében, sok más egyéb emlék között. Az első kölyökkutyákat út közben szedte fel, társai voltak vándorlása közben, később segítettek a haramiák támadásait visszaverni. Belőlük származott az a derék falka, amely most a babérligetet oltalmazta.

 

Az első percben tanítványának gondolt. Tanítványnak és utódnak. Hogy az ő meg az elődei szellemi kincseit az Ezüstkor hátralevő évtizedein átsegítsem, és időm lejártával továbbadjam magam is.

 

Bizony, az Ezüstkorban éltünk. Az anyauralom szent féméről, az ezüstről adták a nevet az egykori teitánok, akik még látták Asztlant fényeit, és az egykori Aranykor pusztulását. A későbbi évszázadokban a keleti írástudók vízözön előtti meg utáni kort emlegettek. Én egyiket sem használtam soha, mással mértem a múló időt.

 

Később rá kellett jönnöm; ezen elnevezések még mindig sokkal bölcsebbek és találóbbak voltak, mint későbbi korok egyoldalúan gondolkodó, technokrata szemléletű embereinek teljesen bárgyú és lélektelen elnevezései, amelyek semmit, vagy semmi lényegeset nem mondanak ezekről a korszakokról: Ilyen Kőkorszak, Olyan Kőkorszak, Amolyan Kőkorszak. Utána meg Rézkor, Bronzkor stb..

 

Itt voltam hát az Ezüstkor kellős közepén, rég halott teitánok kései utódjának hajlékában, és minderről nem volt tudomásom. Vendéglátómat érdekes embernek találtam, de úgy véltem, néhány nap múlva feltétlenül elmegyek. Azt még nem tudtam, hogy merre és hová.

 

Segítettem ház körüli munkáiban az Öregnek. Beszélgetéseink egyoldalúak voltak. Ő kérdezett, én válaszoltam.

 

Szerény ebédünket fogyasztottuk éppen, amikor a kunyhó szögletében felhalmozott régi kövek között valami a szemembe ötlött. Csaknem felkiáltottam döbbenetemben. Felirat állt az egyik nagy kövön. A jelek elmosódtak, a kő megrepedezett, de az írás még kivehető. Asztlanti felirat volt.

 

Mindenről megfeledkezve pattantam fel, és a kőhöz ugrottam. Az Öreggel nem törődve, megrökönyödött szemeinek kereszttüzében betűztem ki a feliratot. Kibetűztem és elolvastam. Elolvastam egyszer, kétszer, háromszor:

 

A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére állíttatta Maxitana, a Király, gyermeke Liniko Királynak és Jázmin Királynénak.

 

A tengerről érkezett barbárok legyőzésének emlékére a nagy özönvíz utáni harminckettedik esztendőben, Maxitana Király uralmának nyolcadik évében.”

 

Boldog örömmel olvastam újra és újra. Ujjongtam, tapsikoltam mérhetetlen örömömben, mint a gyerekek. Amikor házigazdám elképedt arcára néztem, hangosan is felolvastam neki, amitől elképedése még nagyobb lett.

 

  • Bizony, az van odaírva, amit olvasol, fiam – dadogta döbbenten. – honnan ismered ezeket a jeleket?

 

Elmondtam mindent. Előbb kapkodva-lelkesedve, utána rendben, mindent az elejéről. Kezdve apámon, végezve Szélfarkas csalárdságán. El nem hallgatva, hogy a felirat említette Linikót és Jázmint ismertem. Kedvesem volt az egyik, barátom a másik, Maxitana király pedig bizonnyal egykori kapitányomról kapta a nevét.

 

Tágra nyílt szemmel nézett az Öreg. Hallgatott áhítattal, hallgatott napokig, és mert elbeszélésemmel nem tudott betelni, utána újra és újra kikérdezett. Tömérdek kérdése volt, és ha feleltem, itta a szavaimat.

 

  • Életem legnagyobb napja ez! – lelkesedett. – Mesélj még, Fénysugár! Mesélj!
  • Most éppen Koszoskutya a nevem – feleltem.

 

Nagyot legyintett.

 

  • Milyen butaság! Védőnév! Lárifári! Engem Patkánynak nevezett anyám. Tedd le a méltatlan nevet, és legyél újra Fénysugár! Mert azt hoztál ide a hetvennyolc évemhez, meg a magányomhoz! Fénysugarat! Az a te neved, semmi más!

 

Amikor mindent rendre elbeszéltem, és minden kérdésre megfeleltem – ez a tízedik napon érkezett el – rém került a kérdezés sora. Most én kérdeztem, és az Öreg mindenre megfelelt becsülettel.

 

Elmesélte nekem az életét, mesélt a társairól. Az utolsó nyolc esztendeje járt a babérligetben, azóta többé egy se jött. Amennyire ő tudja, a világban mindenütt anyauralom van, de néhány helyen már felbomlóban.

 

Ami engem leginkább érdekelt, a vízözön volt. Erről az Öregnek számos írása beszélt, ezeket átböngésztük. Mi történt a vízözön után? Erről viszont az Öregnek semmiféle írása nem lévén, továbbadta nekem, amit másoktól hallott.

 

Lehangoló történetek voltak. Katasztrófáról, halálról, pusztulásról szóltak, magas hegyek közé húzódó, vagy kezdetleges bárkákon hányódó túlélők viszontagságairól meséltek. Semmibe tűnt hétköznapokat sirattak, sohasem látott összeomlások közt botorkáló, elkeseredett emberek leírhatatlan szenvedéseit sűrítették össze. Szóltak azonban a világvége cinikus haszonélvezőiről is; ismeretlen népekről, akik leöldösték, kirabolták, rabszolgává tették a maradékot. De hogy melyik esemény hol, kivel történt, azt már nem lehetett megállapítani. Nem lehet ma sem.

 

Ezután megint én következtem. Ismét meséltem napok végtelen során keresztül. meséltem a régi időkről, és elbeszélésem nyomán kis időre kunyhónkba költözött a múlt. Rég elsüllyedt paloták falai emelkedtek körülöttünk, kecses asztlanti gályák kormányállásából pásztázta szemünk a végtelen messzeséget, és tűzhelyünk üde piros fénysziporkáiból felsejlett előttünk a fényes háztetők városa.

 

Akkor már tudtuk: én leszek a Babérliget Öregjének utódja. Utódja, örököse, művének folytatója. Babérliget Öregje egykoron magam is.

 

Egyszer hagytam el a továbbiakban a babérligetet, de az egyetlen út is csaknem az életembe került. Hajdani társaim egykori létravárosát mentem el megnézni. Undok kis porfészek lett, ezernyi leromboltatás után nem is hasonlított a vidám kis településre, ahol Jázminnal laktam egykoron. A környék, ahol annyiszor szeretkeztünk, egészen más lett, legfeljebb nagyon távolról maradt ismerős.

 

A városban azonnal pórul jártam. Belebotlottam egy sunyi tekintetű előkelőbe, aki balszerencsémre Szélfarkas családjának volt valamilyen retyerutyája, és jelen volt, amikor engem Tenájban elfogtak. Mire felocsúdtam, már meg is kötöztek. Elvittek a vesztőhelyre, hogy kivégezzenek. Már arra készültem, hogy hatalmammal élve kiszabadítom magam, és keményen megfélemlítő mutatványt rendezvén végleg elriasztom a további inzultusoktól a Szélfarkas-féle pereputty összes egyenes és oldalági rokonát, de jó sorsom most megkímélt ettől.

 

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Címkék: blogregény

Emlék-vitorlázás

2016.07.25. 23:53 L. N. Peters

Idő-tenger...
Partok nem látszanak,
Csak Múlt fehérlik túl a horizonton,
Mögöttünk, amerre nem látja szem;
Alattunk lustán suhan
A Jelen...

Megyünk előre,
Ki tudja, hogy merre,
Miféle partnak,
Sorsnak,
Idő-foknak,
S a főárbocon
Emlékek lobognak...

Emlék-vitorlák lobognak a szélben,
Még alig hullámzik
A vén Idő,
Múlt unokája
A távol Jövő,
Elérhetetlen végtelenbe nő.

Idő-tenger...
Az Isten hallgat,
És fecseg
Az ember...

Anyám,
Apám...
A Múlt ködéből 
Néha elém toppan,
Ahogy időben távolodom tőlük,
Úgy értem Őket
Napról napra
Jobban...

Gyermekkorom tündérvilága rebben
Amikor kell,
Az ólmos fellegekben;
Kisfiú-önmagam tépett daca,
Azt súgja,
Nem adhatom fel
Soha.

Idő-tenger
Túl későn
És korán,
Valódi Élet nem lehet
Vénséges
Sült
Profán...

Emlék-vitorlák
Halvány Nap alatt,
Túlvilágot teremt a boldog
Szabad akarat.

Idő-tenger..
A karzaton csak
Isten orgonál;
Feszülj, vitorla -
A szélcsend meg tán
Maga
A halál...

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Mikulás bácsi modernizál

2016.07.24. 20:58 L. N. Peters

Nr. 4. Pohos főkrampusz dala

 

Sok a munka errefelé,

Lótni-futni kell,

Pedig engem csupán a

Pihenés érdekel.

 

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

 

Túlságosan is szorgalmas

Ez a Mikulás,

Ebben sajnos nem várható

Semmi változás.

 

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

 

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

 

Mikulásnál, Télanyunál

Modernebb vagyok,

Ők folyton dolgoznak, én

Pihenni akarok!

 

Főkrampusz a beosztásom,

Pohos a nevem,

Sajnos az igazi henyélést

Nem ismerem.

Olyan világ kéne, ahol

Csak feküdni kell,

Pár lépésnél távolabb

Sose indulni el!

A boldogsághoz

A munka kevés,

Az élet,

Az élet

Csak pihenés!

 

Szólj hozzá!

Címkék: most darab munkáim írom műhelytitok

Szerelem és líra - CCLXIV.

2016.07.23. 00:25 L. N. Peters

KÉTSZÁZHATVANNEGYEDIK RÉSZ

 

Parti Nagy poétikai érzéke – minden kifogás ellenére – elsőrendűnek mondható.

 

mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Ez viszont két kiváló sor.

 

mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Ez már valódi önjellemzés.

 

mire megy gyémánttengelyével”

 

A „gyémánttengely” igen régi és sokoldalú jelkép, nálunk évtizedek óta a költészet egyik szimbóluma.

 

mire megy gyémánttengelyével”

 

Parti Nagy öntudatos költő.

 

Már kérdés, hogy a jelenlegi magyar költészet mennyire tölti be a „gyémánttengely” hagyományos szerepét…


mire megy gyémánttengelyével”

 

A kérdés több irányba is pontosítható.

 

Ø      Mire megy költészetével a Költő?

Ø      Mire jó a jelenlegi kanonizált költészetben betöltött szerepe?

Ø      Mi a költészet értelme?

Ø      Mi a költő feladata?

Ø      Mire való a költői tehetség?

 

ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Teljesen összhangban van azzal, amit már feljebb is sejtetett…

 

ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Mit tehet a Költő, aki nem érzi magát jól jelenlegi pozíciójában, és aki a legszívesebben egyszerre több lovon szeretne ülni?

 

ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Felelni nem kell rá – nem is lehet.

 

Az egész etapon is javított valamicskét ez a két kiváló sor.

 

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Rezignált és kissé zavaros lírai önarckép lett belőle. Remekműnek nem remekmű, de hitelesnek – így már – hiteles. Olyan Költőt mutat nekünk, aki igazából vívódik, akinek rossz a közérzete, és akinek a hazájával kapcsolatban igen mély hiányérzete van. A hiátus oka részben a haza, részben a Költő.

 

Az előbbiről lehet hangosan beszélni, szójátékolni, „fülkeforr”-t és egyéb szamárságokat emlegetni.

 

Az utóbbiról azonban – hallgatni kell. Azt nem lehet szavakba önteni…

 

Talán ebben a versében jut hozzá a legközelebb Parti Nagy…

 

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Olyan ez a sor, mint valami kétségbe esett segélykiáltás…

 

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

A hazát szólítja meg, de önmagához szól…

 

Hazám, te szép vezérfonál”

 

Szép és nemes pátosz indítja el újból a költői erőt a felfelé vezető úton. Újra nekivág, mint Sziszüphosz a hegyoldalnak…

 

Hazám, te szép vezérfonál”      

 

Igen, valóban szeretné, ha a hazaszeretet vezérfonala lehetne életének és pályájának. Hogy miért nincs így, hogy miért nem így alakult, annak számos oka van.

 

Hazám, te szép vezérfonál”      

 

Szép, klasszikus poétika. Egyetlen hatásos, és igen jól elhelyezett jelző.

 

Hazám, te szép vezérfonál”      

 

Különleges nyelvi elem itt mindössze a „vezérfonál”. Az egyetlen olyan kifejezés, amely kissé szokatlan és eredeti jelentést kap.

 

Hazám, te szép vezérfonál”      

 

Roppant egyszerű szavakkal is lehet veretesen szép sort alkotni. Voltaképpen csak ilyenekkel lehet.

 

Érdemes megvizsgálni közelebbről.

 

Hazám, te szép vezérfonál”      

 

Hazám”

     

A megszólított. Megszólító és megszólított kapcsolatát a lehető legegyszerűbb és legerősebb eszköz fejezi ki, a birtokos személyjel.

 

Haza → birtokos személyjel → kapcsolat lírai Én és a megszólított között = Hazám

                                                                                  ↓                                             ↓

 

                                                     A tradíció bekapcsolódása             tradicionális

                                                                                                          ↓

A magyar kulturális tradíció egy teljes, igen fontos rétege kapcsolódik ezzel a vershez. Ez önmagában is pátoszt ad a kifejezésnek.

 

 Te

 

A kapcsolat nyomatékosítása → szintén igen egyszerű eszköz, személyes névmás alkalmazásával.

 

szép

 

Az egyetlen jelző, kiváló helyen. A lehető legegyszerűbb, ezért itt rendkívül hatásos.

 

„vezérfonál”

 

Remekül megválasztott kifejezés, nagy nyomatékkal. A haza – a személyes élet vezérfonala…

 

„Hazám, te szép vezérfonál,”

 

Visszatért a költői erő – sokadszorra.

 

„ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Ezen a ponton nagyon erős személyes vallomás. Természetesen nem a hazát kell vigasztalni, nem a haza fél attól, hogy elveszíti őt a lírai Én. Valójában utóbbi aggódik emiatt, a sor voltaképpen önmegszólítás.

 

Ha egyben vizsgáljuk a teljes etapot:

 

„Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”        

 

Így a Költő saját belső kételyeinek kifejezője lett a versnek ez a szakasza. Teljesen személyes, és – hiteles.

 

Az egész etap egyfajta imakeretben áll:

 

„Hazám, kiírtam már magam,
Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Megszólítás a rész elején is, a végén is. Ez a megoldás természetesen Kölcsey Himnuszára emlékeztet.

 

Érdemes megvizsgálni a lehetőséget, hogy az etap mennyire lenne képes a saját lábára állni. Ha ez maga lenne egy önálló vers.

 

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Elég különös eredményre juthatunk. Ez a részlet önmagában sokkal erőteljesebb volna, mint a most elemzett vers részeként.

 

Így beolvad a versbe, annak kusza szerkezetének egyik elemét alkotja, és maga is részévé válik a vers poétikai és tartalmi következetlenségeinek.

 

Önállóan azonban – nem.

 

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Ez így kerek és egész. Messze jobb vers, mint a most elemzett hosszabb költemény, amelynek ez egy szegmentuma.

 

Imakerettel indul:

 

Hazám, kiírtam már magam,”

 

A vers döntő része is más hangsúlyt, értelmet kap:

 

s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Lényegében lírai önarckép, meglehetősen önkritikus modorban. Az egyetlen zavaró momentum:

 

verses lovam megúsztatam,”

 

Ez is más hangsúllyal esik – tudniillik nem maradhatna így. Nincs olyan valamirevaló szerkesztő, aki ezt így átengedné. Mivel a versben ezen kívül semmiféle más halandzsa-elem nem maradna, ezt is gyorsan ki kellene javítani. A javításra – a sor értelmessé tételére – mint fentebb láttuk, több lehetőség is akad.

 

A harmadik:

 

verses lovam megúsztatom,”

 

A rímelés árnyalatnyit romlana, az értelem azonban sokat javulna.


Kijavítása esetén ez egy teljesen ütőképes vers. Így festene a közepe – a fő része:

 

s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatom,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

A vers így – önvallomás. Olyan Költő monológja, aki meglehetősen önkritikusan viszonyul saját életművéhez, aki bizonytalan, aggódik, akinek kétségei vannak, és aki nagyon – emberi.

 

Ez nem egy költőfejedelem szava.

 

Még a József Attila-parafrázisok is más értelmet nyernének ilyen kontextusban.

 

József Attila itt a vers lírai Énje számára az elérhetetlen példakép, az utolérhetetlen, örök ideál. Akivel szemben a Költő kicsinek, eszköztelennek, esendőnek érzi magát. Akivel szemben saját hangját keresné – ha merné…

 

lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,”

 

Így ez a két sor is sokkal egyértelműbb.

 

lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,”

 

A két sor arról beszél, hogy a Költő igen komolyan kételkedik saját életművében.

 

két szék között”

 

Nem találta meg a helyét, kallódik. A cél és a feladat nem világos…

 

mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?”

 

Mi haszna a költői hírnévnek, státusznak, ha hiányérzet marad mellette? Ha olyan lírai vidékekre vágyik a lírai Én, amelyek tiltva vannak? Ha más „lovat” szeretne?

 

A befejezés is markáns:

 

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Azt is megmondja, milyen irányba szeretne kalandozni, milyen lovat szeretne a meglévő helyett…

 

„Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Ez tehát egy önálló, teljes vers.

 

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!”

 

Egy önmagában teljes vers. Már nem az első. A teljes vers kontextusában sokkal kisebb helyi értékkel bír, mintha önálló lehetne. Az elemzett mű – versek temetője. Ezt magam a válság jelének gondolom. A jelek szerint akadnak olyan kérdések, amelyekre Parti Nagy lírája akar is válaszolni, nem is. Tudna is, de nem akar. Máskor akarna is, de – nem mer.

 

Folytatása következik.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tanulmány esszé

Mindig van tovább!

2016.07.22. 00:44 L. N. Peters

Amíg éj múltán Nap cammog az égre,
Amíg az álomból felébredünk,
Amíg halljuk a Kedvesünk szavát,
Mindig van tovább!

Van tovább,
Van tovább,
Mindig van tovább!

Amíg lelkünkhöz emlékek tapadnak,
Titkaink gyermekeinkre maradnak,
S a lombzizegésben Élet susog.
Még van miért.

Még van miért,
Még lesz miért,
Családért,
Életért.
Még van miért!

Tán a vén Idő kissé megfakult,
Összetett kézzel könyörög a Múlt,
És reszket a Jelen...

Még van  miért,
Még lesz miért..
Hazáért,
Nemzetért..
Még van miért!

Ha minden sátán összefogni látszik,
Ha minden tavasz télies marad,
Ha pénz és őserdő nagyurai
Ránk erőltetnének egy torz jövőt..
Még mindig van tovább...

Még van tovább,
Még lesz tovább,
Még lesz miért
Tovább...

Ha szétvernének globál viharok,
Akkor a silány massza-lét helyett
Az egyesülést kell keresni újra,
És mindörökre összetartani.

Még van tovább,
Még lesz tovább,
Akkor is lesz tovább.

Magyarnak megmaradni akkor is
Utána is,
Ha mind kihullik is a férgese,
Akkor is van tovább.

Identitásunkat őrizni kell,
Mert semminél kevesebbek vagyunk
Nélküle;
De míg az megvan,
Mindig van tovább,
Mindig lesz tovább...

Bennünk az Isten,
Mindig lesz tovább.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Euró-führerek

2016.07.21. 01:15 L. N. Peters

Euró-führerek
Jövő-locsogása;
Homokká hígulni készül
A neolit kása.

Recseg a hivatal,
Balgatag a tánti;
Nem baltás gyilkosokkal kell
Jövőt fuserálni.

Vezéri agyvelő
Süket-földön krákog
Nem voltak elég hangosak
Még a robbanások.

Euró-führerek
Nem adnak a népre,
Hagymáz-birodalomságok
Csalták őket lépre.

Elmetékozlásnak
Híg velő a vége,
Mecset épül a lerombolt
Notre Dame helyébe.

Irhabunda készül
A jó meleg nyárnak,
Hétköznapi igazságok
Tótágasra állnak.

Euró-führerek
Szellemi csuklása;
Indulhat az öreg földrész
Önfelszámolása.

Európa Asszony,
Nyisd ki szemed végre,
Az euró-führereket
Meneszteni kéne.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Lét-tutaj a Semmi hátán

2016.07.19. 00:16 L. N. Peters

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Vitorlája: kerek Ég,
Tán az egész világ nem más,
Mint jókora buborék.

Mi a kezdet, mi az Élet?
Örökké tartó viták;
Pedig Élet nélkül talán
Nem is lehetne világ.

Oka, célja van mindennek,
Sose véltelen a Lét,
Hiába tagadják sokan
Az Isten összes nevét.

Lét-tutaj a Semmi hátán,
Az Idő folyton esik;
Szkeptikusok, akik csak a
Semmi okát keresik.

Idő-eső áztatja a
Célokat és elveket,
Ezért az emberek zöme
Néha mindent elfeled.

Múlton nyugvó erkölcsöket
Addig veri az eső,
Moralitást lop magának
Mindenféle túlerő.

Lét-tutaj a Semmi hátán,
A Jövendő hallgatag,
Hínáros posvány a Jelen,
A Múlt meg nagy zuhatag.

Anyagtomboló Jelenben
Csörömpölő forgatag,
S minden, a mi halhatatlan,
Továbbra is - hallgatag.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Bíráid előtt állsz!

2016.07.19. 00:16 L. N. Peters

Zsarnóczay újra próbálkozott.

- Fiatalemberek, jól gondolják meg! - sziszegte fenyegető hangon, miközben fészkelődve próbált kellemesebben elhelyezkedni, A rendőrautó hátsó ülése határozottan fapadosnak tűnt a Jaguar megszokott kényelméhez képest.

A két nyomozó továbbra is hallgatott.

- Nekem nagyon fontos üzleti találkozóm van most! - dühöngött a fogoly. - Nézzék, az ügyvédem úgyis kivisz! Maguk nem akarnak kártérítést fizetni a silány illetményükből!

Az anyósülésen ülő vékonyabbik rendőrtiszt finoman megrándult. Zsarnóczay észrevette, és elvigyorodott. Megvan a gyenge pont! Igyekezett kihasználni. Kissé arrébb fészkelte magát, és gátlástalanul a félénknek tűnő rendőr fülébe üvöltött:

- Ki írta alá a letartóztatási parancsot?

- Vajda helyettes államügyész! - vágta rá gondolkodás nélkül a nyomozó.

- Már megint az a hülye? - ordított Zsarnóczay, de gyorsan el is harapta a továbbiakat. Aggódva pislogott körbe az utastérben. Közönséges járőrkocsi, aligha van benne elrejtett poloska. Senki sem rögzíti, amit mond. - Vajda ilyen gyorsan megfeledkezett a feleségéről? - tette hozzá metsző gúnnyal. - Vajon szokta még látogatni szegény asszonykát a temetőben?

A nyomozó ismét összerándult, de nem a félelemtől, ahogy Zsarnóczay gondolta. Nem a félelemtől, hanem a gyűlölettől. Meg a bosszúvágytól. Unokatestvére volt a Zsarnóczay által meggyilkoltatott Vajdánénak.

Zsarnóczay ezt nem tudhatta. Ütötte tovább a vasat.

- Maguk ne akarjanak úgy járni, mint az az ostoba Vajda! - recsegte fenyegető éllel a hangjában. - Maguknak van családjuk. Még van. Tegyenek ki a következő sarkon, és találjanak ki valami magyarázatot Vajda számára. Esetleg egy kis pénzt is kaphatnak.

Dühítette, hogy nem válaszolnak. Egyfolytában magyarázott.

A volánnál ülő hallgatag bikanyakú férfi nem volt nyomozó. Hanem a néhai Vajdáné Kelemen Andrea testvéröccse. Vajda Imre helyettes államügyész tudta, kikre kell bíznia a feladatot.

A férfi a gázpedálra taposott, és a kocsi olyan hirtelen lódult meg, hogy a fogoly hátraesett, és keményen beütötte a fejét.

Az autó vadul száguldott az úton, és hamarosan rákanyarodott egy földútra. Zsarnóczay nagyon ideges lett. Gépiesen a zsebébe nyúlt volna, de megbilincselt kezével nem tehette. A mobil! Merre lehet a mobilja? Mit terveznek ezek a gazemberek? Fel kellene hívnia az embereit, de hol a mobil? Hogyan tudna telefonálni?
- Hová hoznak engem, csirkefogók? Hallják? - üvöltötte hisztérikusan. - Ez nem a kapitányság.

Ekkor a kocsi hirtelen lefékezett egy présháznak tűnő épület előtt. Valaki váratlanul feltépte az ajtót, és egy erős kéz kirántotta a kocsiból Zsarnóczayt. Elegáns öltönye nagyot reccsent.
- Gyerünk, kurafi! - bődült a képébe valami fura középkori láncinget viselő szőrös képű idegen.

Miféle helyre került? Mi ez, filmforgatás? Vagy elmegyógyintézet?

- Ki maga?

Válaszul két hatalmas pofont kapott.

- Mit képzeltek, trógerek? - üvöltött vissza magából kikelve Zsarnóczay. - Tudjátok, ki vagyok én? Azt is megbánjátok, hogy megszülettetek, ha kekeckedni mertek velem!  Vascsövet szúratok anyátokba, és egyenként húzatom ki a kölykötök összes fogát.

Irdatlan két pofont kapott erre, a sárba omlott. Fura hegyes orrú vascsizmával bökdöste az oldalát a különös idegen.

- Kelj fel, ebszülte fattyú!

- Ki a fene vagy?

A lánckesztyűs kéz olyan erővel rántotta fel, hogy a zakó kettéhasadt. Kár a drága öltönyért, gondolta volna, de a következő pofon még a gondolatot is megfagyasztotta benne.

- Nem az fene valék, te lator, hanem Zsarnóczay Dénes mester, akinek szégyent hozál az becsületes nemzetségére, te kötélrevaló!- és fájdalmasan nagyot rúgott belé.

Két tagbaszakadt alabárdos-jelmezes alak ragadta meg, és bevonszolták a présházba. Néhány férfi állt ott. Az egyiküket megismerte: Vajda Imre helyettes államügyész. A többi szinte mind jelmezes.

- Nem volt elég a nejedet kinyíratnom, te görény? - recsegte Vajda felé. - Most a lányod jön!

Válaszul valaki vaskesztyűs kézzel úgy szájon verte, hogy vérbe borult az arca. Semmit sem értett. Miféle összeesküvés? Kik ezek a karneváli figurák?

Vadul villódzó fényprizma felé hurcolták; az aranyban, ezüstben, vörösben és narancssárgában vibráló szerkezet láttára erősen könnyezni kezdett. Mi ez? Olyan, mint egy hűtőláda, de miért okádja a fényt? Valami stroboszkóp?

Az alabárdosok egyenesen a fénytenger közepébe taszították, és maguk is utána nyomultak. Zsarnóczay nem akart hinni a szemének; a túloldalon kilépve egész egyszerűen nyoma veszett a présháznak, az útnak, az autónak. Valami fészerféléből taszigálták elő az alabárdosok. Arrébb megművelt szőlőhegyek, néhány tucat különös viskó. Talán indián tábor? Az emberek meg… Miféle fura népviselet ez?

Lovat vezettek egy méterre az orra előtt. Földbe gyökeredzett a lába. Hátba vágták az alabárd nyelével. Orral bucskázott a sárba. Kétfelől ütötték a vastag fanyelekkel. Sírva tápászkodott fel, az öltöny sáros cafatokban lógott róla.

Néhány marcona képű férfi  jókora deszkaemelvényt ácsolt, olyan volt, mint valami primitív szabadtéri színpad.

A férfi, aki Zsarnóczay Dénes mesternek mondta magát, a fülénél fogva ragadta meg:

- Nézd, és imádkozz, bitang! Amaz instrumentumon téged hamarosan nyársba vonának, vagy kerékbe megtörének!

Zsarnóczayt valami rettenetes félelem szállta meg, reszketett és nyögött. Szinte szűkölt, mint a kutya, de nagyon halkan, mert könnyen járt az alabárd nyele. Kétségbeesve pislogott maga köré.

Vajda Imrét pillantotta meg.

- Vajda úr! Kérem!

A férfi, akinek nemrég kegyetlenül legyilkoltatta a feleségét, ádáz tekintettel lépett mellé.

- Csak hogy tudja, maga gyilkos, ami magával történik, ebben a korban teljesen törvényes.

- Jogaim vannak! - nyivákolta Zsarnóczay, mire nagyot dübbent a hátán az alabárd nyele.

- Itt nincsenek. Itt önt pontosan úgy kezelik, ahogy érdemli: gonosztevőként. Ez a XV. század.

- Hogy kerültem én ide?

- Ön az időutazás egyik úttörője. - felelte szarkasztikusan az ügyész. - Újabban idehozzuk a legelvetemültebb bűnözőinket, és Rozgonyi János királyi ispán ítélkezik felettük. Az ítéletet pedig végrehajtják. Teketória nélkül - mint azt ön rövidesen tapasztalni fogja.

- Ilyen nincs! Ez nem lehet!

- Szedje össze magát; hamarosan a bírái elé kerül.

- Ügyvéd, ügyvéd! - akarta volna visítani, de az újabb ütéstől a lélegzete is elállt.  Látta, hogy Vajda államügyészt átkarolja egy vörös prémes köpenyt viselő idegen. A következő pillanatban Vajdának borral teli serleg volt a kezében.

Zsarnóczay még mondani akart volna valamit, de nem hagyták. Megállás nélkül felrángatták néhány lépcsőfokon, valami kőből készült emelvény közepére.

Szemben hatalmas karosszékben igen díszes sötétkék öltözéket, tollas kalapot és aranyláncot viselő, zord tekintetű férfi ült. Mellette két másik láncingben. Mögöttük barna csuhás szerzetes nagy fakereszttel.

Egy másik barát Zsarnóczay mellett bukkant fel jóval kisebb kereszttel.

- Fohászkodj az Úrhoz, fiam, könyörüljön bűnös lelkeden! Bíráid előtt állsz!

Zsarnóczay halálsápadt volt. Mögötte szapora csattogással ácsolták a vérpadot.

*

Évekkel később a Népszabadság hosszan cikkezett arról, vajon hová is tűnhetett a hírhedt milliárdos maffiózó, Zsarnóczay Pál.

A cikkíró több vargabetű után végül arra jutott, hogy a számos gyilkossággal kapcsolatba hozott vállalkozó valószínűleg Dél-Amerikában éli világát.

 

Szólj hozzá!

Címkék: blognovella

Ideje lesz a Békének

2016.07.17. 00:54 L. N. Peters

Ideje lesz a Békének,
Ha majd tisztán szól az Ének.

Ha majd globál sajtóbokor
Nem gyilkosokat pártfogol.

Ha láthatatlan dollárok
Nyomán nem nő ezer átok.

Ideje lesz a Békének,
Ha a csókok csókot érnek.

Ha gonosz perverz bűvölet
Helyett lesz végre: becsület.

Ha tűnik a hamis mérték,
S érték lesz újra - az Érték.

Ideje lesz a Békének,
Ha az Évek újra élnek.

Hagyomány a Jelen éke,
Rá épülhet Jövő, Béke.

Mi őrizzük eleinket;
Eleink őriznek - minket.

Ideje lesz a Békének,
Egyéni emberi létnek,

Nem államok, intézmények....
Csak egyénben élhet Lélek...

Vagy piac-szükségszerűség,
Vagy: személyes felelősség.

Ha nem a szabad akarat,
A világ - semmibe halad.

Ha a felelősség éled;
Ideje jön a Békének.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Egy jobb világ szent reménye

2016.07.16. 00:06 L. N. Peters

Egy jobb világ szent reménye
Ritkán merészkedik fényre.

Felül realitás-salak,
A jobb Remény: búvópatak.

Anyag-üdvösség: maszkabál,
Profán kárhozatra - halál.

Egy jobb világ szent reménye
Kevesekben marad élve.

Lét értelme redukálva,
S a Remény nem marad állva.

A puszta létfenntartásba
Lett az Öröklét elásva.

Egy jobb világ szent reménye
Tartja a világot élve.

Hogy ne legyünk megdermedve,
Atlantisszá feledtetve...

Az életcél távlat nélkül
Anyagi javakká vénül...

Egy jobb világ szent reménye
Által bennünk Isten élne...

Jobb világ reménye nélkül
Az életkedv gyorsan évül.

Egy jobb világ...
Szép...
Emberi...
Titkát Isten sem ismeri.

Nem doktrínák sínein fut,
Önmagát építi az Út.

Élni kell, reménykedni kell;
Isten a lelkünkből figyel.

Igaz Jövő kósza fénye,
Egy jobb világ szent reménye...

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Nyártékozló messzeségben

2016.07.16. 00:06 L. N. Peters

Nyártékozló messzeségben
Új nosztalgia fogan,
Hadd sírják vissza, ha elszáll,
Ezt a Nyarat is sokan.

Nyári arany hajnalokban
Nem csillan még őszi rőt,
Hétköznapok szórakozzák
Posvánnyá a szent Jövőt.

Nyári álmok idejében
Kevés bátorság akad,
Csak kevesen használják ki
Az áldott Béke-Nyarat.

Nyártékozló messzeségben
Kárörvendés mocorog,
Seregszemlét tartanak ott
Az újabb kudarc-sorok.

Ha kudarcos nyártékozlást
Hoz ránk a végzet-garat,
Reményünk épületében
Kő a kövön nem marad.

Csoda ez a kicsi ország...
Makacs Élet lángja ég;
Ötszáz éve sunyít ránk a
Nyártékozló messzeség...

Hódoltságos nemhitekben
Rossz nyártékozlás hever,
Csak attól fél, ha az ország
Önmagában hinni mer.

Túlerők lakájainak
Mindig hullazöld az ég,
Túlerőket nevelget a
Nyártékozló messzeség.

Csak ha egyszer, csak egy Nyarat,
Ha magunkhoz ölelünk,
Nyártékozló messzeséget
Örökre feledhetünk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Színjátszótábori rigmus

2016.07.13. 23:54 L. N. Peters

Hétfő reggel a kastélynál
Számos régi ismerős,
Ki lesz gonosz? Ki intrikus,
Ki lesz majd a mesehős?

Hány vitéz fog szerepelni?
Lesz-e királyfi, de hány,
Hogyha a szereplőgárda
Egytől egyig - csupa lány...

Árnyék alatt szikráznak az
Éjjel született sorok,
Kis hercegnők bandukolnak,
S a boszorkány vigyorog.

Hol füvön, hol meg színpadon
Jelenetet csiszolunk,
S az átkozott sündisznókon
Néha nagyot kacagunk.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

Emléket féláron

2016.07.10. 18:56 L. N. Peters

Csípős volt a késő őszi hajnal, egy-két foknál nem lehetett magasabb a hőmérséklet. November elején Chicagóban nem ritka az ilyesmi – főleg nem kora reggel.

A West Flecher Street-en még alig mozdult egy-két gépkocsi, de már ide hallatszott a közeli Belmont Avenue éledező forgalmának zaja, száz meg száz autó motorjának halk dübörgése. Persze, valamikor a nyolcvanas években a mostaninál sokkal nagyobb zajjal volt a tömérdek tragacs, meg bűzölögtek is. Most hangjuk alig, és az se jó. Szinte bármikor gyanútlanul elébük lehet lépni…

Most minden rendezettebb, meg mifenébb – de azért azok a nyolcvanas-kilencvenes évek mégis szebb idők voltak…

Akkor volt fiatal…

Ralph Spencer fázósan húzta össze a dzsekijét. Már öt órakor itt volt, még egy jó óra van hátra a nyitásig, és a sor mögötte egyre hosszabb lesz. Voltaképpen szerencsés fickónak tarthatja magát, mert azok ott hátul délre sem kerülnek sorra.
Lassan világosodott. A tágas helyen hosszú sorban álltak az emberek, volt közöttük mindenféle bőrszínű, férfiak és nők vegyesen – csak fiatalok nem. Chicago nyugdíjas nemzedéke sorakozott a ReminiscenceWorld áruháza előtt.

Ralph és George legalább negyven éve ismerték egymást. A kopasz George most is egykori hódításainak egyikéről mesélt, és Ralph ugyanúgy nem hitte egy szavát sem, ahogy korábban. Igazából már nagyon unta George hosszú monológjait, nem is nagyon figyelt rájuk.

Most éppen a válásáról beszélt; a harmadikról vagy a negyedikről, Ralph nem tudta, és nem is akarta követni.

Éppen a saját válására gondolt. Az egyetlenre. Hogy mekkora megkönnyebbülés volt. Élete egyik legjobb döntése. Így legalább megmaradhatott – önmagának.

Azon a délutánon órák hosszat hallgatta Susan véget nem érő szóáradatát, amikor végre elszánta magát.

- Évtizedek óta hallgatom, milyen hitvány alak vagyok. Elég volt. Ha ennyire nem vagyok jó férjed, miért nem válsz el?

Susan tátott szájjal hallgatott. Igyekezett aztán minden létező eszközzel semmivé tenni, elfeledtetni, visszacsinálni, de a férfi nem engedett. Többé nem. Ralph maga is csodálkozott, mennyire megmakacsolta magát.

Susan egészen addig nem vette egészen komolyan, amíg a bíróság végleg ki nem mondta a válást. Addig úgy tekintette, hogy a férfi szokatlan rögeszme rabja lett, de addig hízeleg neki, kényezteti, kedveskedik, addig használja a megszokott fortélyait, míg végre ki tudja verni a fejéből a válást. Akkor aztán jöhet a szokásos szemrehányás…

Arra többé nem volt alkalma…

Tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a válás után a férje csendesen távozik a bíróságról, és lassan felfogta, hogy most sétál ki az életéből – végleg. Sírógörcsöt kapott. Aztán a volt férje után rohant. Elkésett, Ralph már felszállt egy buszra, és a jármű elhagyta a megállót.

Ralph látta az ablakból, és nagyot sóhajtott. Vége. Végre, vége.

Sohasem volt szerelmes a nőbe. Nem is tudja, miért vette nőül. Egyébként ezen az évtizedek során újra és újra elgondolkodott. Azt hitte, nincs olyan nő a világon, akinek ő kellene, ezért tüstént megházasodott, amikor valaki komolyan érdeklődött iránta

Annak idején elhitte a sok süket dumát, hogy sose higgy a szerelemben, az nincs, az nem létezik, az lila köd, hogy őszintén örült a nőnek. Ha boldogság úgysem létezik, legalább legyen minél kevésbé boldogtalan.

Boldog sohasem volt. Szerelmes sem. Néha azonban közel állt ahhoz, hogy elégedett legyen. Na, nem sokáig. Amikor néha csaknem belelovallta magát abba a hitbe, hogy a boldogsághoz nagyon közeli állapotba került, mindig jött egy izzadságosan hosszú és ledorongoló monológ arról, hogy sáros lábbal lépett a nappaliba, vagy elfelejtette elmosni maga után a kávés csészéjét.

Ahogy a két fiú elkerült otthonról, a dolgok egyre nyomasztóbbá váltak. A korábban is nehézkes, minden szenvedélyt nélkülöző kapcsolat végleg kiüresedett.

A válás után Susant több alkalommal is látta egy-egy férfi társaságában. Először megörül; végre valaki levette róla a nő terhét – de mindig kiderült, a volt neje rendezte úgy, hogy együtt lássa őket.

Aztán Susan próbálta a kapcsolatot helyreállítani, lesett rá, többször is felhívta. Ralph csalódottan döbbent rá, hogy nincs vége. Még nincs.

- Menj a pokolba, Susan! – fakadt ki egyszer. – Vedd tudomásul: nem kellesz!

A nő még kétszer próbálkozott – aztán elmaradt. Ralph most már nem tudta, mi van vele, és nem is akarta tudni. A fiaik – John és Danny – el voltak foglalva a saját ügyeikkel, nem nagyon érdekelte őket a szüleik válása.

Ralph egyszer megpróbálkozott egy másik nővel, de Cynthia – így hívták – a füle hallatára hatalmasat hisztériázott a barátnőjével. Ralph örült, hogy látta, és csendben távozott. A nő nem tudta a címét.

Nyugdíjas korára végleg megmaradt – saját magának. Az élete az övé. Nyugdíjba vonulása előtt még volt egy röpke viszonya Sandy-vel, a kolléganőjével – aki több kollégával is összefeküdt néha. A nő semmi egyebet nem akart, és Ralph elfogadta. Amikor a cégnél végleg elbúcsúztatták, soha többé nem találkozott a nővel. A volt főnöke egyszer felhívta, hogy azóta sincs hozzá fogható grafikusa.

- Mennyit fizetsz, hogy visszajöjjek?

- Igazából Sandy-nek hiányzol.

Ralph csöndben letette a telefont.

George éppen valami vörös hajú nőről, meg a vele való szeretkezésről beszélt. Ralph unottan az órájára nézett. Még harminc perc. Szétnézett.

Voltaképpen nagyon sok nő állt a sorban. Egyértelműen ők voltak többségben. Özvegy egy se volt közöttük; csupa elvált – ez ma a divat és a trend. Sok magányos nyugdíjas asszony, akik eljönnek a ReminiscenceWorld áruházába, hogy kihasználják a szerdai félárú nyugdíjas kedvezményt.

A válás óta Ralph egyedül élt – és igen jól érezte magát a bőrében. Dehogyis akart ő másik nőt keresni, inkább az elől is elhátrált, aki felkínálkozott. Soha többet félig élő kapcsolatot; soha többé nem akart félig élni. Nem. Ha élet, hát éljen egészen – úgysem lehet már sok hátra.

Korábban előfordult már Ralph életében, hogy egy idegen nő társaságában olyasmit érzett, ami áramütéshez volt hasonlatos. Évekig nem tudott szabadulni a két ilyen élmény hatása alól, pedig semmi sem történt, egyetlen szót sem váltott velük, és csupán percekig tartott.

Egyszer a vonaton ült mellé egy nő. Ralph csaknem rosszul lett, gyorsan elmenekült egy másik fülkébe, aztán évekig szidta magát a gyávasága miatt.

Egy munkahelyi kiránduláson leült vele szembe a new yorki részleg egyik csinos munkatársnője. Voltaképpen nagyon kellemes volt a beszélgetés, a férfi remekül érezte magát; attól kezdve azonban mégis kerülte a nőt, mert leküzdhetetlen hatással volt rá. Éjjelente róla ábrándozott.

Innen tudta Ralph, hogy mégis létezik a szerelem. Számára azonban már nem, ő már foglalt, neki ott van Susan.

Ez jutott az eszébe, amikor végleg kiadta a volt felesége útját. Soha többé nem akar félig élni. Vagy teljesen, vagy sehogy. Ha egyedül van, legalább a sajátja az élete.

Közben kinyitott az üzlet, és a sorban állók egymás után bejutottak. A ReminiscenceWorld munkatársai híresek voltak a rutinjukról, szerdánként alaposan meg is erősítették az áruház személyzetét – az első száz ember viszonylag gyorsan bejutott.

Ralph George nyomában lépett az előcsarnokba. Meresztette a szemét. Ha az ember emléket vásárol, ha féláron is, azért jól nézze meg, mire is van szüksége. Különösen akkor, ha nyugdíjas. Akármivel senki sem kívánja bővíteni az emlékkészletét. Bóvlit nem veszünk, és az emlékpiacon különösen sok a bóvli.

Amióta a kongresszus törvényt hozott a nyugdíjasok félárú kedvezményéről, a nagy emlékügynökségek busás haszonhoz jutottak. Leginkább természetesen a ReminiscenceWorld, mert mindenki ezt a céget tekintette a legpatinásabbnak és legmegbízhatóbbnak.

Az első ajtón ez a felirat állt:

Utazási részleg

Ralph közönyösen tovább sétált. Eleget utazott egész életében, hol ide küldték, hol oda, bejárta a fél világot, nem látott belőle semmit, de most már nem is volt rá kíváncsi. Eleget bumlizott. Neki valami más kell.

Családi örömök részleg

Mindenki azt tanácsolta Ralphnak, hogy ezt a részleget kerülje el. Az általuk adott emlék beleégetet magát a vásárló tudatába, és megzavarta a hétköznapjait. Nem létező gyermekekről, rokonokról, családi szívességekről, élőnek tudott, de rég halott szülőkről és testvérekről szólt; nem is vásárolt itt senki, csak tudatzavarban szenvedők, depressziósok, alkoholisták és kábítószeresek.

Autó részleg

Ralph elégedett volt a saját kocsijával, ritkán használta, nem vágyott semmiféle csodamasinára, a versenytől meg irtózott. Félszemmel látta, hogy George ide megy be. Remek, hadd kocsikázzon, neki egészen más kell.

Sport részleg

A sportsikerek nem érdekelték, kamasz korától irtózott a sportoló embertípustól; legalábbis attól az erőszakos és nagyképű változattól, ahová az általa megismert sportolók tartoztak.

Szexuális részleg

Kellemes izgalom bizsergette meg a testét. Igen. Ez az. Belépett. A bíborszínű csarnokban ötven-hatvan ember tartózkodott. Ralph azt hitte, újabb hosszú várakozás előtt áll, de kellemesen csalódott. Máris odalépett hozzá egy diszkrét mosolyú fiatal eladónő.

-         Erre parancsoljon, uram!

Egy oldalfülkébe vezette a férfit. Középkorú emlékszakértő ült a kis asztal túlsó oldalán egy kávés csupor társaságában. Már nem az első csészéjével fogyasztotta éppen!

-         Kérem, foglaljon helyet!

Ralph lehuppant a szakértővel szemben. Az eladónő árjegyzéket tett elé.

-         Mielőtt megnézné, – nézett rá két korty kávé között a szakértő. – kérem, tekintse meg mai akciós kínálatunkat. Ez a három konfekciós emlékünk ma rendkívül nagy kedvezménnyel vásárolható. Ha önnek nyugdíjas kedvezménye is van, mindössze bruttó száz dollárért bármelyik elvihető.

Ralph érdeklődéssel vette kezébe a prospektust. A második érdekesnek tűnt. Szeretkezés erdős ligetben nagyon kívánatos vidéki hölggyel. Egy próbát mindenképpen megér.

-         Óhajtja kipróbálni?

-         Igen.

Ralphnak megvolt a maga alaposan végiggondolt taktikája. Semmiképpen sem szabad úgy viselkednie, mint aki pontosan tudja, mit akar, hiszen akkor igen könnyen a különleges, karakteres megrendelés kategóriába kerülhet, ami a félárú kedvezmény mellett is mindenféle felárral jár, és megfizethetetlen.

Helyette inkább úgy kell intéznie a dolgokat, mint aki határozatlan, hagyja, hogy az alkalmazottak vezessék, és annyi kedvezményt harcoljon ki, amennyi csak lehetséges. Kétezer dollárnál többet nem szánt az új emlékre, nem is volt nála több, és mindenképpen készpénzzel akart fizetni.

Máris beültették a próbaszékbe, és a fejébe nyomták a sisakot. Még nem kapcsolta be, hanem a szakértőhöz fordult:

-         A megszakító?

-         Elnézést, uram! – ugrott a férfi.

Ralph elvigyorodott. Persze, ha megszakítás nélkül végigéli az emléket azért már fizetnie kell. Ha csak belekóstol, és megszakítja, azért még nem. Jobb, ha nem nézik hülyének.

Az emlékszakértő a kezébe nyomta a gombot. Ralph megrázta a fejét.

-         Nem így kérem, hanem kesztyűpánttal!

-         Természetesen, uram!

Máris felhúzták a kezére a kesztyűpántot, és abba kapcsolták a megszakítót. Ralph türelmesen kivárta. Tudta, hogy kesztyűpánt nélkül az ember könnyen kiejti a kezéből a megszakítót, mihelyt megérkezik az emlékbe, és akkor nincs módja jelezni. Ezek a gazemberek persze minél több vásárlóval szeretnék kifizettetni a teljes emlékhasználatot. Résen kell lenni.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, hajlékony testű parasztlány, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata manökenes volt, combjai vékonyak, feneke kicsi és kerek.

Egész megjelenése annyira természetellenesen művi volt, hogy Ralph összerándult. Keze a megszakítóra csapott.

Azonnal visszahozták.

-         Ne legyen ilyen vékony, és ilyen fiatal! – magyarázta. – Liliomtiprónak érzem magam, ha ránézek. Helyette legyen 35-40 éves, vagy akár több. Nézzék, én csak érett asszonyt tudok ebben a szerepben elképzelni.

Szokatlan kívánság volt, csodálkozva meredtek rá. A szakértő valamit igazgatott az emlékkópián, aztán lemásolta és betöltötte a módosított változatot.

Selymes füvű pázsiton hevert a napbarnított, kissé tömör, de még mindig elég hajlékony testű parasztasszony, népviseletet utánzó, de rafináltan dekoltált öltözékében, combja tövéig felcsúszó alsószoknyában, csipkés bugyiban, amely alatt látszott a borotvált szeméremtest. Egész alkata egy kissé olyan volt, mint a korai romantikus festmények madonnái; asszonyos, de inkább átszellemült, mint kívánatos, csípője termetéhez mérten túl szűk, combjai még mindig elég vékonyak, a testalkata férfias, hiányzott a keskenyebb derék és szélesebb csípő alkotta „szívlapát”, az érett asszonyok testi vonzerejének egyik fő forrása, ráadásul a feneke szinte kislányosan lapos volt.

Mint valami aszexuális külsejű szenior sportolónő. Már jobb, mint az előbb, de még mindig igen messzire esik a férfi elvárásaitól.

Ralph megrázta a fejét, és a megszakítóra csapott.

-         Még mindig nem tetszik, – mondta, de érezte, hogy a dolgok lassan elindultak a jó irányba. – teltebb, gömbölyded alakú legyen, inkább testes, mint vékony. A bőre legyen haloványabb és fehérebb; az egészen fehér testű nőket szeretem. A ruhája ne legyen ilyen nevetségesen divatcentrikus, ha parasztasszony, viseljen valódi paraszti öltözéket.

A szakértő jegyzetelt.

-         Még valami! – fűzte hozzá Ralph, mint akinek hirtelen jutott valami az eszébe. – Szeretném, ha beolvadna az emlékbe a megismerkedésünk. Valami egyszerű helyet szeretnék. Legyen, mondjuk, – látszólag elgondolkodott. – legyen, mondjuk, egy vonat. Véletlenül egymás mellé ültünk.

Ralph jól tudta, hogy az ilyesfajta, pusztán az emléket hitelesítő betétért sohasem szoktak semmiféle felárat számítani. Igazából minden vásárló beiktat valami hasonlót, mert senki sem akarja, hogy az emlék lógjon a levegőben, és felidézése során hirtelen rájöjjön, hogy hamis, vásárolt dolgot él át.

Csakhogy a szakértő is résen volt.

-         Teljesen kommersz termékről volt szó, uram, – figyelmeztette Ralphot. – egy konfekciótermék egyénre szabásáról. Meg kell jegyeznem, hogy lehet a konfekciótermék egyénítésében elmenni bizonyos határig, de ebben az esetben ön száz dollár felárat tartozik fizetni.

Ralph felsóhajtott. A száz dollár teljesen elfogadható összeg. Ha sikerülne ezen belül megegyeznie, annyit örömmel fizet. A lényeg: lehetőleg megmaradni a konfekciótermék, azaz a lehető legalacsonyabb árba tartozó emlék kategóriáján belül.

-         Természetesen vállalom a száz dollár felárat.

-         Ebben az esetben, kérem, adjon egy kicsit részletesebb leírást! El kell még önnek mondanom, hogy az emlékekbe való teljes körű beillesztés akciósan ezer dollárba kerül.

Ralph élénken megrázta a fejét. Erre nincs szükség, hiszen ő egy saját és már eleve létező emlékét szeretné kiegészíteni, amely már természetesen illeszkedik a többi emléke közé. Ezt azonban természetesen nem mondhatja el, hiszen akkor eleve kikerülnének a konfekció kategóriájából, és aligha úszhatná meg öt-hatezer dollár alatt.

Ravaszul elmosolyodott. Szándékosan kissé bizonytalan leírást adott, remélve, hogy mindenképpen a neki tetsző irányba fejlődnek a dolgok így is.

A megismerkedés láthatóan jól sikerült, ugyanolyan fülkében ültek, mint annak idején a valóságban. A nő nem is hasonlított arra a hölgyre, ahhoz képest túlságosan játékbabás volt, de a testalkata már közelített. A fehér bőr meg egyenesen jobb volt, mint az eredeti.

Ralph nem érezte a villámcsapást, de ezen még nem kell csodálkozni. Még több lépcsőfok hátra van.

-         A megismerkedés teljesen rendben van. A combja kissé lehet hosszabb és vaskosabb.

-         Kipróbálja újra, uram? – kérdezte félénken az eladónő

-         Természetesen.

Selymes füvű pázsiton hevert a remek, kívánatos testű nő. Az arca még barbibabás volt, de a teste már kezdte felgyújtani a férfi vágyait. Ralph mellé hevert, könnyedén megcsókolta a pruszlikból hívogatóan kilógó, bársonyos tapintású vállat.

A nő átölelte. Ralph tudta, hogy most azonnal meg kell szakítania – illetve szakíttatnia – mert veszedelmes felár lesz belőle.

A legegyszerűbb módot választotta. Mohón a nő combja közé nyúlt, aztán elkapta, lerántotta a fehérneműt, és felhajtotta az asszony térdét egészen a nyakáig. Mozdult, hogy a következő pillanatban a feltárulkozó testbe hatoljon.

Persze, hogy megszakították.

- Mit képzel? Ön még nem fizetett! – mondta szemrehányóan a szakértő.

Ralph elvigyorodott. Látta, hogy az eladónő arca lángvörös. Ez a fruska most azt gondolja róla, olyasféle férfi, aki minden teketória nélkül azonnal azzal kezdi.

-         Kicsit pontosítanék az arcán és az alakján – mondta szándékosan unott képpel.

-         Ebben az esetben karakter felárat kell számolnom.

Ralph éppen erre várt. Most úgy kell tenni, mint aki mérlegeli, hogy belemenjen-e. el kell játszani, hogy fogalma sincs a kérdés részleteiről.

-         Az mennyi?

-         Ön valóságos személy karakterét akarja elhelyezni az álmaiban? Ebben az esetben a karakter felár háromezer dollár, ehhez járul a valódi személy felkutatásának költsége, valamint a tőle szerzett írásbeli engedély esetleges költsége. Amennyiben az illető valódi személy, de ön nem a jelenlegi, hanem a valamikor a múltban létezett küllemét kívánja az emlékeiben elhelyezni, akkor az ár természetesen tartalmazni fogja az erről a múltbeli állapotról való álló-vagy mozgókép felkutatásának és esetleges megvásárlásának költségeit is. Ez már semmiképpen sem konfekciótermék lesz uram. Tapasztalataink azt mutatják, hogy magánszemélyek háromezer és ötezer dollár közötti összegért szoktak hozzájárulni a múltbeli alakjuk álomban való szerepeltetéséhez. A jelenlegi – azaz az emlék elkészítésével időszinkronban levő – alakok szerepeltetésének költsége ennél valamivel nagyobb. Attól viszont óva inteném önt, uram, hogy valami hírességet válasszon, azok több millió dollárt szoktak követelni.

Ralph bólintott. Pontosan tudta, hogy a konfekció azt jelenti, nem egyéni. Ő pedig éppen arról akarta meggyőzni ezt a minden hájjal megkent emlékszakértőt, hogy az ő kívánsága egyáltalán nem egyéni, csak egy váratlan ötlet.

-         Nem akarom, hogy létező személyhez hasonlítson – jelentette ki határozottan. – Inkább valami számomra ideális nő legyen.

A szakértő gúnyosan elmosolyodott az ügyfél naivitásán, de Ralph pontosan ezt akarta.

-         Ön egyéni konfekcióterméket szeretne, uram?

-         Nem tudom, mi az – felelte bátortalanul.

Dehogynem tudta. Éppen erre ment ki a játék. Ha konfekción belül egyéni, akkor potom pénzen kap csaknem igazi emléket. Ezért van itt.

-         Olyan konfekciótermék, – magyarázta kissé nagyképűen a szakértő. – amely viszonylag egyéni vonásokkal rendelkezik, emellett bizonyos mértékig programozható. Felhívom szíves figyelmét, hogy az egyéni felár ezer dollár, ebből azonban adhatunk kedvezményt.

-         Kedvezményt? – csapott le Ralph.

-         Igen, uram. Az ezer dollár a grafikusaink munkadíja. Ha ön tud olyan rajzot vagy festményt prezentálni, ami a számunkra használható, akkor ezt elengedhetjük.

És öntelten nézett.

Ralph mosolygott. Grafikus volt. Sok ezerszer lerajzolta már az ő arcát.

Ő. Hányszor látta álmaiban. Sohasem lehet az övé, de legalább lehet róla egy pótszere. Interaktív emléke. Mostantól bármikor szeretkezhet vele.

-         Megpróbálhatom lerajzolni? – kérdezte álságos naivitással.

A szakértő gúnnyal nézett vissza.

-         Csak próbálja.

A legtöbb kudarcot vall. Meglepően sokan vállalják, de alig akad olyan, akinek sikerülne.

Tíz perc múlva elhűlve meredt Ralph rajzára. Ez igen. Ez a fickó tudja, mit akar.

- Fizetnék – mondta a végén Ralph. Mindössze ezerháromszáz dollárjába kerül. Hallatlanul jó vásárt csinált. – Csomagolja be az emlékemet!

Szólj hozzá!

Címkék: blognovella

Végtelen a Tér

2016.07.09. 00:06 L. N. Peters

Végtelen a Tér,
Minden körbeér,
De célba csak akkor érünk
Ha Isten kísér.

Profán gépi táj,
Műanyag lapály,
Gazdaság-teóriákat
Bőg
A mű-dagály.

Doktrína-szekér
Célba sose ér,
Egydimenziós utakon
Isten
Nem kísér.

Végtelen a Tér,
Minden körbeér,
De célba csak akkor érünk
Ha Isten kísér.

Hegyfok-meredek
Intrika pereg,
Vérontásra készülődnek
Istentelenek.

Közöny zakatol,
Hazug zene szól,
Jövőt zabálni készül
A sátán
Valahol.

Végtelen a Tér,
Minden körbeér,
De célba csak akkor érünk
Ha Isten kísér.

Hazugság szavát
Zengi rossz kabát
Elárulni mindig
Nagyon könnyű
A Hazát.

Ha a Lélek ép,
Hullhat a cserép,
Egyedül a Nép tudhatja,
Mit akar
A Nép.

Végtelen a Tér,
Minden körbeér,
De célba csak akkor érünk
Ha Isten kísér.

Napvilág,
Vagy éj;
Élet vagy szeszély,
Nincs "többség",
Nincs "kisebbség",
Csak felelős
Személy.

Nem a pénz vezet,
Se felekezet,
A Múlt a Jövőnek csupán
Bennünk nyújt
Kezet.

Végtelen a Tér,
Minden körbeér,
De célba csak akkor érünk
Ha Isten kísér.

Pénzen vett babér
Jövőt sose ér,
Isten nélkül
Parttalanul
Végtelen
A Tér.

 

Szólj hozzá!

Címkék: rigmus

süti beállítások módosítása