Az alternatív történelem azon pontok egyike, ahol közvetlenül érintkezik egymással történelem és irodalom.
A két fogalom közül az irodalom az, ami mérhetetlenül idősebb a másiknál. A történelem – tudományként és tantárgyként – néhány száz éve létezik, az irodalom meg egyidős az emberrel.
Ha az irodalom a múltról beszél, az mindig fikció. Akkor is ha valóságos személyekről és valóságos eseményekről szól – a valóság nyomvonalának megfelelően. Ezt nem is tagadja, sohasem akar autentikus történelmet írni, sohasem é az egyedül üdvözítő kinyilatkoztatás szándékával.
Ezzel együtt: Az irodalom mindig hívebb, perspektivikusabb, hitelesebb és maradandóbb képet szolgáltat az ábrázolt korról – mert emberközpontú.
A történettudomány önmagát többé-kevésbé az irodalom ellenében fogalmazza meg. Általában azt állítja, hogy – azzal ellentétben – a tényeket, a valóságot veszi számba.
Hogy ez mennyiben igaz, vagy mennyiben nem, arról később.
Az irodalom elnevezése megtévesztő; mintha a fogalom lényegi, alapvető vonása lenne az írásbeliség, mintha nélküle irodalom nem is létezhetne. Ami persze alapvető tévedés; az irodalom egy igen jelentős része – és motívum- és toposzkincsének zöme – hosszú ideig a szóbeliségben hagyományozódott, amely az értékeknek sokkal megbízhatóbb őre, mint az írásbeliség.
A történettudomány is az írásbeliség kezdetétől számítja önmagát; ami minimum hanyagság és következetlenség. Az írásbeliség (azaz a jelenlegi tudomány számára olvasható és érthető írásos források kora) ma valamikor Kr. e. 3100 – 2900 között kezdődik. Egyáltalán nem biztos, hogy előtte nem volt írásbeliség. Az meg végképp nem az, hogy történelem sem volt.
A történettudomány az emberiség múltját jelenleg kétféle séma alapján képes értelmezni:
- A jelenleg uralgó sablon az egyenes vonalú fejlődés képlete. Ez lényegében azt jelenti, hogy csak egyetlen történelem volt, és az többé-kevésbé nyílegyenesen vezet a homo sapiens evolúció szülte kiemelkedésétől a jelenlegi globalizációig.
- Ma kevésbé népszerű séma a körkörös vagy spirális fejlődés képlete. Ebben tagadhatatlanul több a fantázia, az általunk ismert múltra (is) jobban hasonlít, viszont hasonlíthatatlanul több probléma van vele, az elsőnél jóval nehezebben kezelhető.
Mindkét típusra jellemző a séma szinte korlátlan uralma. A képletszerűség átveszi a hatalmat, egyszerűsít, sommás megállapításokra vezet, elmossa a múlt arcképét, tönkre silányítja, kiszikkasztja, szinte kiszivattyúzza belőle az élet minden csepp valóságát, ízét; szürke és arctalan idomokat alakít ki, aminek végállomása a gyakran képtelenül száraz és ostoba zanza, amit gyermekeinknek kell(ene) bevágniuk az iskolában. Ha megpróbálnának mesélni, felidézni, mi is történt valójában a tárgyalt (tanult) korszakban, a rossz tanár még rájuk is röffen: „A lényeget mondd!” Magyarán: a képletet.
Talán ez a forrása a történelemmel szembeni jelenlegi közönynek és ellenszenvnek; az előző generáció megtanulta fogcsikorgatva utálni, a ma iskolába járó gyermekeik pedig tökéletes közönnyel viseltetnek iránta. Kérődznek a rágógumin, nyomkodják a mobiljukat, és sejtelmük sincs róla, ki volt Kossuth Lajos, vagy hogy eszik vagy isszák-e a második világháborút.
Ez a jelenség nemcsak nálunk veszélyezteti a jövő kultúráját, tessék csak utána nézni, miféle kínos gondokkal küzd a történelemoktatás a fejlett nyugaton is.
A leglelkiismeretesebben bemagolt séma sem szolgáltat a múltról igazi tudást. Nem teljesíti a történelemmel szemben felvetődő legalapvetőbb követelményeket sem: nem nyújt bölcsességet, nem ad támaszt a jelen feladatainak megoldásához, sem a jövő tervezéséhez.
Van azonban a történettudománynak még egy kínos tulajdonsága:
Az általa vázolt múlt bizony – fikció. Nem is lehet más, hiszen a történelem voltaképpen a múltnak a jelen fogalomrendszere szerinti értelmezése.
Történelem tantárgy a magyarországi iskolákban a XVIII. század óta létezik. Nagyjából a történettudomány is akkortól keltezhető, de csak egy későbbi korszakban, a romantika időszakában vált igazán tudományossá. Még a reformkorban is volt olyan történettudósunk – mellesleg Vörösmarty kedvenc egyetemi professzora, és Kazinczy pesti triászának tagja, Horvát István – aki egy személyben volt egyrészt a középkori oklevelek nemzetközi tekintélyű szakértője, másrészt habókos délibábos nyelvészeti elméletek kiagyalója és terjesztője.
A teremtéskor bizony magyarul beszéltek, a Biblia is valami sajátos ősmagyar nyelven íródott.
Nem hiszik, kérem?
Néhány „bizonyíték”:
József = jó+szép = jószép
Karthágó = kard+hágó = Kard-szoros
Nabúkodonozor (nabú-kudurri-uszur) = Ne bolondozzék az Úr!
Gyaníthatóan a mai történettudósok némelyikének is vannak efféle eltévelyedései. Némelyikről tudomást is szerzünk. A leghíresebb talán az amerikai egyiptológus Mark Lehner esete, aki a fáma szerint eredetileg Edgar Sayce próféciáit akarta bizonyítani.
Ez korántsem baj, ettől (is) emberiek, nagyon nem jó, ha a tudósnak nincsen kedvtelése, humorérzéke, vagy (legalább) valamilyen ártalmatlan rögeszméje.
Más a probléma. A megfellebbezhetetlen hangnem.
Ebben már nem bízunk.
Annak idején már sok marhaságot olvastunk és hallottunk hasonlóan megfellebbezhetetlen tónusban – az élenjáró történelmi materializmus nevében; amiről csak félve mertük suttogni, hogy sok marhaság van benne…
Az alternatív történelem alaposan górcső alá veszi az elmulasztott lehetőségeket. Nagyon fontos feladata van.
Ha a múlt másképpen is történhetett volna – a jelen is lehet másmilyen…
Folytatása következik.
