A másik esszésorozat idevágó része némelyik blogon komoly sikert aratott, és annyi értékes, jól használható hozzászólást kaptam, hogy kedvet kaptam a téma alaposabb körbejárására.
A továbbiakban az összeesküvés-elméletek természetrajzával foglalkozom.
Előrebocsátom: az összeesküvés-elmélet, mint fogalom számomra leginkább irodalmi vonatkozásaiban érdekes, ilyen értelemben beszélek róla.
Hogyan születik az összeesküvés-elmélet?
A konteót számos tényező gerjeszti, ilyen például az igazi nyilvánosság vélt vagy valós hiánya. Ha a kisember úgy érzi, hogy a valódi döntések suba alatt születnek, ha lényeges kérdésekben urambátyám-kapcsolatok, párt-hovatartozások, lobby, vagy a mutyizás bármilyen egyéb megnyilvánulásai döntenek; – máris megvan a termékeny talaj az összeesküvés-elmélet számára, és ebbe a televényben szinte órákon belül csírázni kezd egy vérbő konteó.
A következő, összeesküvés-elméletet gerjesztő tényező a túlzásba vitt, süket propaganda, a nyilvánvaló mellébeszélés. Amikor a hivatalos verzió és a valóság között nyilvánvaló ellentmondás van, sőt szakadék, ha a hatalom hazudik; bő fantáziával alkotja konteóit a nép.
Érdekes módon, a konteó nem lesz attól gyengébb, vagy haloványabb, ha esetleg tiltják, ha üldözik. Az összeesküvés-elmélet elhallgattatására törő erőfeszítések nagyon is könnyen fordulhatnak át önnön ellentétükbe, amikor sokak szemében egyenesen bizonyítékává lesznek az általuk felszámolni kívánt teóriának. Ez történik, ha túlságosan erőszakosan lépnek fel, ha az üldözés szigora és indulata nem áll arányban a jó esetben is csak pletykának tartható összeesküvés-elmélet jelentőségével.
A szociológia és egyéb társadalomtudományok művelői általában úgy vélekednek az összeesküvés-elméletekről, hogy azokat a vesztesek találják ki, ők terjesztik, és ők hisznek benne. Talán így van – de akkor a társadalom zöme vesztesekből áll.
Még csak az sem igaz, hogy az összeesküvés-elmélet mindig a pillanatnyi győztesekről szól; hiszen bőven van olyan is, amely valami olyan valós/vélt veszélyre igyekszik a figyelmünket irányítani, amely éppenséggel nem a győztesek részéről fenyeget.
Azzal se mennénk sokra, ha azt mondanánk, hogy a konteók azok körében keletkeznek, és azok kedvelik őket, akik a hatalomból közvetlenül nem részesednek – ez esetben mit kezdünk azon összeesküvés-elméletekkel, amelyek éppen vezetők és diktátorok hagymása fantáziájában jelennek meg, és amelyek hecckampányok, véres pogromok, etnikai tisztogatások vagy háborúk ürügyévé váltak.
Ebből is látszik, hogy a konteókat elég szerencsétlen dolog politikai vagy szociológiai alapon rendszerezni; sokkal korrektebb irodalmi oldalról számba venni őket.
Az összeesküvés elmélet – mindig fikció. Akkor is, ha kilencvenkilenc százalékban igaz. A fennmaradó egy százalék ugyanis ebben az esetben fontos része annak a kötőanyagnak, ami a konteó épületét összetartja.
Az összeesküvés-elmélet mindig kemény kritikája valamilyen intézménynek.
Mielőtt – a következő posztokban – folytatnám, el kell mondanom, hogy a most éppen megjelenés előtt álló krimim – Uballit háza – tárgya éppen egy eléggé faramuci konteó, amelyre a történet folyamán egy igen véres gyilkosságsorozat derít fényt.
Abból indultam ki, hogy a manapság leginkább apokrif, leginkább elképzelhetetlen államforma a korlátlan monarchia. Lenne-e esélye a mai világban a mi demokráciának aposztrofált államformánkkal szemben?
Ha a demokrácia valóban demokrácia, és ha egészséges, akkor a korlátlan monarchia esélytelen.
Csakhogy…
Folytatása következik.
