Az önkényuralom idején Bacsó Pál úr istállójából négy csodaszép paripát loptak el.
A passzív rezisztencia ugyan megkövetelte, hogy a hazafiak ne érintkezzenek a nyakukra ültetett osztrák hatósági közegekkel, de ebben az esetben nem lehetett őket megkerülni, szabályos feljelentést kellett tenni.
Szívta is emiatt a fogát az öreg Bacsó. Nem nagyon bízott benne, hogy a lovak valaha is előkerülnek, mert az osztrák hatóság nemcsak idegen és magyarellenes volt, hanem verejtékesen bürokratikus is, emellett nagyon kevéssé hatékony – amilyen a túlzásba vitt bürokrácia mindig is lenni szokott.
Az öregúr eltöprengett azon, hogy a régi vármegyei világban a szolgabíró már lóra pattant volna a megyei hajdúkkal, vagy a pandúrokkal, ráüzent volna a szomszéd vármegyékre, esetleg egy szakasz huszárt kért volna a főhadparancsnoktól – és már vissza is hozta volna a lovakat. Talán éppen most akasztanák a lótolvaj csirkefogókat.
Na, ha már úgyse lesznek meg a paripái, legalább ne fáradjon maga a német beamter elé.
A kasznárt küldte maga helyett, tegye meg a feljelentést.
Na, nem ilyen egyszerű ám a bürokrácia…
A járási elöljáró a színe elé idézte Bacsó Pál uramat.
Az öreg nagy morogva-dörmögve-teremtettézve felvette az ünneplő dolmányát, és bevitette magát Jani kocsissal a járási székhelyre.
Órák hosszat várakoztatták.
Aztán meg valóságos kihallgatás-sorozatnak vetették alá.
Nem kevesebb, mint öt zsinóros nadrágot viselő Bach-huszár faggatta ki, és körmölte le akkurátus lassúsággal a Bacsó uramtól hallottakat, mire a járási főnök elé bocsátották.
Bacsó Pál uram szemügyre vette ezt a kegyelmesurat, és magában arra jutott, hogy ennél bach-huszárabb Bach-huszárt még nem hordott a hátán a föld.
A járási főnök nagydarab, kesehajú, vérmes német ember volt, az ábrázatán roppant vörhenyes pofaszakáll terpeszkedett a szélrózsa minden irányába; de az álla és a bajsza helye gondosan ki volt borotválva – ami magyar ember szemében igen furcsán festett.
Amit a természet oly bőven burjánoztatott a beamter orcáján, megtagadta odafent; mert a kobakján bezzeg nem volt semmiféle vörhenyes sörény – néhány szál haj szégyenkezett ott csak egymagában.
A vörös magyar nadrág különösen nevetségesen állt rajta; nemcsak a potroha meredezett ki belőle merész-ostobán, hanem ama testrésze is gömbölydeden rajzolódott elő, amely a vaskosan hömpölygő pocakot volt hivatva kiegyensúlyozni, és amelyen a járási főnök naphosszat ülni szokott. Lehetett volna annyi esze, hogy plundrát vagy pantallót húz a seggére, gondolta az öreg Bacsó.
A zsinóros-prémes búzavirágkék mente még katasztrofálisabb volt. Már kezdett idő előtt lerongyolódni, ráadásul a hónalján hatalmas izzadságfoltok látszottak, és olyan bűzt árasztott, hogy nem lehetett vele szemben szélirányban leülni.
Azonnal nekiesett Bacsó uramnak.
- Hány ölnyire van a háztól az istálló?
- Egybe van építve a házzal, ott van a végén.
- Mégis hány ölnyire van a ház bejáratától?
Bacsó uram nagyot nézett.
- Ez miféle kérdés? Miért fontos ez?
- Hány ölnyire van?
- Hát talán száz ölnyire. De ha oda akarna menni, van az háromszáz is.
- Ezt meg hogy’ értsem?
- Hát úgy, hogy kerülni kell. Ha nem teszi, orra esne kend a kerti szerszámokban, alantabb meg elsüllyedne a trágyadombban.
- Ne vicceljen velem!
- Nem vicc ez, higgye el. Ha rálépne kend a gereblye fejére, úgy orrba törölné az magát, rögtön akkorára nőne az orrmánya, mint a bazilika kilincse.
- Le kellene mérnie!
Bacsó Pál vállat vont:
- Legyen a kend akarata szerint. Ha legközelebb meghívom valamelyik lovat teára, okvetlenül lemérem.
A járási főnök dühös ábrázattal méregette. Most mi van? Vajon megsértette-e őt ez a buta magyar, vagy nem sértette meg?
- Északra vagy nyugatra néz az istálló ajtaja?
Bacsó Pál uram erre még nagyobb szemet meresztett. Biza tudja azt a hóhér! Ez meg mire jó? Annyi sütnivalója azonban volt már, hogy ezt nem felelheti. Rávágta hát:
- Leginkább keletnek!
A járási főnök cirkalmas betűkkel felírta az előtte fekvő papírosra: Az istálló ajtaja keletre néz.”
Bacsó Pál uram a fejét csóválta.
Záporoztak rá a további kérdések:
- Hány ajtó van rajta?
- Mikor épült?
- Mivel van fedve?
Bacsó uram megfelelt mindegyikre. A végén a járási főnök nagy szuszogva letette a plajbászt.
Erre már Bacsó uram cihelődött volna, de most meg imigyen röffent rá a beamter:
- Esküdjék meg, hogy a lovakat valóban ellopták!
Az öreg vállat vont.
- Megesküszöm én szívesen. Megesküszöm én erre is, másra is. leginkább arra, hogy ilyen eljárással soha elő nem kerítik a lovaimat!
——-
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
