Ursula Le Guin regénye ama szigettenger-univerzumban játszódik, ami valószínűleg a szerzőnő legkedvesebb helyszíne, hiszen a honlapjára is ezen keresztül jutunk el.
Persze, a szigettenger kapcsán nem kell azonnal Szolzsenyicinre gondolnunk, ez egy merőben más világ.
A cím (eredetiben The Farthest Shore) nem foglalja össze a történetet, nem mutat rá a legfontosabb motívumra vagy karakterre, és igazából titkot sem rejt. A címadás nem tartozik Le Guin erényei közé.
—————–
A látszólag viszonylag egyszerű meséjű regény által felvetett kérdés korunk legnagyobb problémái közé tartozik: Hogyan kell(ene) a Szellem emberének hivatása gyakorlására felkészítenie a Hatalom emberét?
A történet következetesen felépített allegorikus mese. Le Guin az irodalmi zsánerek léptékével mérve viszonylag fiatal fantasy műfaját igyekszik felhasználni mondanivalója megfelelő álarcba bujtatására.
A regény mégsem tekinthető igazán enigmatikus írásnak. Természetesen olvasható első szinten is, puszta kalandos történetnek ehhez azonban a stílus eléggé vérszegény, és a meseszövés egyéb elemei sem támogatják túlzottan az ilyesféle olvasási kísérleteket.
(Ezen a téren Le Guin regénye elmarad Salvatore írásai mögött, de ez törvényszerű, hiszen utóbbiakban az elsődleges olvasat mögött az esetek többségében különösebb egyéb üzenet nem található.)
————————
A fővarázsló, Karvaly (Sparrowhawk) elindul, hogy felszámolja a világban terjedő rosszat, ami leginkább a mágia hanyatlásában nyilvánul meg. Karvaly, akinek igazi neve Kóbor (Ged; talán nem szerencsés a fordítás), magával viszi a hozzá nemrég tanulni érkezett Arren herceget – akiről már a huszadik oldal táján sejteni kezdjük, hogy ő az a bizonyos, az egész szigetvilágban egyöntetűen várt eljövendő uralkodó, akinek trónra lépésétől jobb idők elérkeztét remélik a népek.
Az útra csak ketten indulnak, körülhajózzák az általuk ismert egész világot egy primitív lélekvesztő fedélzetén. A fantasy és a tündérmese elemeinek segítségével felépített regénynek (amelyben ezekhez meglepően sok naturalista jellegű részlet járul) már az elején is nyilvánvaló: céljukat elérik, a leendő új világkorszakot megalapozzák.
———
Mi hát az író válasza a regény által felvetett legfontosabb kérdésre?
A hatalom szakralizálása.
——-
A válasz egyáltalán nem új, és nem is különösebben eredeti. Talán csak egyedül az hordoz újdonságot, hogy itt egyértelműen allegorikus példázat keretébe állítja az író. Az allegória helyenként egészen apró szegmentumaiban is azonosítható. És ez az a pont, ahol az egyébként végig középszerűnek érzett mű izgalmassá válik.
———
Az út különböző állomásain zajló epizódok mutatják a világ problémáit; és a kereskedők, a selyemszövők és a többiek allegorikus részletei mögött egyértelműen a modern világ megoldhatatlannak tűnő ellentmondásai rejlenek.
——
Lehet-e a hatalmat szakralizálni?
Önmagában a hatalom szakralizálása már kevés; az egész világot kellene reszakralizálni.
Valahol minden utópia ezt fogalmazza meg újra és újra, egymás hibáiból okulva próbálnak minden rést betömni, minden hibát kijavítani a gondolatmenetben, amely az előző utópiáktól maradt örökül.
Közben pedig akarva-akaratlanul belefutnak egy másik kérdésbe:
Meg lehet-e oldani teoretikusan a világ és az emberiség problémáit?
—–
Szerencsére Ursula Le Guin ezen már túljutott, talán ezért is választott utópikus elképzelései keretéül egy olyan műfajt, amely – ha termett is már remekműveket – még keresi a helyét az irodalomban.
——–
Le Guin pontosan azt veszi észre, amit lehetetlen nem észrevenni. Persze, lehet előle elbújni a jelentéstelenség, a hamis mélyértelműség, a primitivizmus, vagy éppen az abszurd távoli öbleibe, lehet álneveket vagy köpönyeget cserélni; lehet “csakalanyésállítmány” álarcot ölteni, lehet azt képzelni, hogy maga a Lét az, ami értelmetlen – csak nem lehet nem észlelni a bajt. Ez az írástudók közös keresztje.
Az elmúlt századok történelme viharos, megduzzadt folyamként zúdult át korábbi évezredek formáin, normáin és korlátain; sok roncsot elsodort, akadállyá vált vívmányokat söpört félre az útból – de alámosott olyat is, amit nem kellett volna.
Az irodalom pedig érezni kezdte, hogy valami megbomlott, elszakadt, meghalt, hogy – “minden egész eltörött”.
———————
A világ deszakranizálódott, sőt profanizálódott. A profanizált univerzum pedig nemcsak közönséges, hanem a köztolvajlás és a hazugság világa.
A profanizáció az emberiség fejlődésének olyan mellékhatása, ami egyre sürgősebben kiált orvosság után. A szent eszmék mára kiüresedtek, és egyre gyorsuló léptekkel változtatja önmagát elviselhetetlen zsarnoksággá a szabadság.
——–
Ursula Le Guin remekül felismerte, hogy a fantasy a reszakralizáció műfaja. Az volt már talán Iain Banks esetében is, de Tolkiennél már mindenképpen. Korántsem aknázta még ki az irodalom a benne rejlő lehetőségeket – ha ugyan ki lehet valaha aknázni.
Le Guin főmágusa – Gandalf hatása rajta félreérthetetlen – szigorú következetességgel teszi a dolgát, hogy aztán kötelességének teljesítése után ugyanúgy félrevonuljon, mint irodalmi mintaképe.
A fantasy mitikus nyelvén számos kérdést tisztáz a szerző – és még többet nyitva hagy. Ez azonban tudatos – a kérdésekre egyelőre nincs felelt. A “legyen úgy, mint régen vót”, most se program, a puszta konzervativizmus semmit sem old meg, sőt sietteti a katasztrófát.
————-
Számos kiváló gondolkodó pedzegeti már a reszakralizáció programját Eliade-tól Fritjof Capráig.
Csak a hogyan nem világos – anélkül pedig nincs előrelépés.
Itt bizonytalanodik el Ursula Le Guin is. Kihagy néhány lehetőséget – amelyekről senki sem tudja, hová vezethetnének. Aztán teljesen szokványosan zárja a regényt. A sárkány (az Őserő szimbóluma) hátára veszi a leendő uralkodót és mesterét.
Még semmit sem tudunk. Ott tartunk, hogy “A Költő visszatér”; “A Király visszatér”.
“Elhoztam országába az ifjú királyt” - mondja a végén a legöregebbik sárkány.
———-
Ursula Le Guin: A legtávolibb part
Fordította: Füssi-nagy Géza
Galaktika Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1991.
