Mikszáth Kálmán hőse, Pongrácz István gróf, Nedec várának ura XVII. századi hadinépével támadást indít Beszterce ellen. A dolog csöppet sem volna vicces, ha a XVII. században történne, amikor hasonló támadások gyakorta megestek, és időnként tragédiával végződtek.
Csakhogy ez az eset a rendezett, civilizált XIX. században történik, annak is a második felében. A vasút és a nagyipar korában. Ettől az anakronisztikus “sereg” hadmenete szánalmas és nevetséges.
Nagy skandalum. Legalábbis az lehet belőle…
Mikszáth regényében.
Mert hogy ez nem valóság, semmi köze hozzá; a történet az író képzeletében született.
——
Ki gondolná, hogy ehhez nagyon hasonló anakronizmus mégis megtörtént?
Nem nálunk.
De nem is valami törzsi-nemzetségi társadalomban.
Nem az Amazonas, vagy a Kongó vidékén.
Európában.
——–
Az a magas irodalom…
A magas irodalom telivér újkori jelenség. Szociológiáját eddig még nem írták meg. Nemrég valaki kanonizált irodalom néven illette – amivel alighanem a fején találta a szöget. Hajlamos a magas irodalom önmagát összetéveszteni az abszolút irodalmi minőséggel. Ez természetes is, hiszen korának politikai vagy gazdasági elitje minden lehető módon támogatja, reklámozza, dédelgeti. Tutujgatja. A közönségre kevés gondja van, sznob általában akad elég.
Már Ady Endrét is idegesítette; egyszer valami olyasmit mondott, semmit sem gyűlöl annyira, mint azt, ami irodalmi. (Meg is tagadták a halála után.)
A magas irodalom persze nem feltétlenül rossz; meg nem is feltétlenül jó, hiszen nem a minőség partja mentén szerveződik. Általában olyan elvrendszert alakít ki, amelyet a valóságos élet felől érkező pályatársak nemigen tudnak magukévá tenni. Ebben persze sok a dilettantizmus is – már a preciőzök korszakától kezdve – de az is valamiféle fentebb stíl álruháját ölti.
Elmúlik persze, mindig elmúlik. Új kor jön, amelynek újfajta magas irodalomra van szüksége. A régi szép lassan lecseng. feledésbe merül. Nagy megrázkódtatást ritkán okoz, hiszen a magas irodalom amúgy is hajlamos ottfelejteni magát a lótuszevők szigetén.
Vagy a fellegekben.
Azok jó magasan vannak.
——————–
Gabriele D’Annunzio olasz költő és író (1864-1938) Mussolini korszakának volt a költőfejedelme, irodalmi rangját életében nemigen vonta kétségbe senki.
Elismert szerző volt nálunk is, darabjait már a XX. század első évtizedében adta a Nemzeti Színház. Egyik regényét nem kisebb fordító tolmácsolta magyarul, mint Lyka Károly.
————–
Gabriele D’Annunzio tüzes olasz hazafi volt. Legalábbis annak tartotta magát. Az első világháborút pilótaként küzdötte végig, pedig 1914-ben már éppen ötvenéves volt.
Utána pedig…
Na, itt álljunk meg egy szóra.
A hazafiság, a hazaszeretet, a hazához való hűség, mint érték manapság errefelé feltűnően tisztázatlan. Ez azért is tragikus, mert a régi magyar irodalom egyik legfőbb értéke éppen a hazaszeretet volt.
Ez azért is furcsa, mert gyakran a legelfuseráltabb amerikai akciófilmből is tele torokból üvölt felénk az amerikai nacionalizmus. A környékünkön sem jobb a helyzet; a román, szlovák stb. nacionalizmus politikai erőt képez – nálunk meg gyakran akkor is lenacionalistáznak mindenféle kozmopolita értékek alapjáról, ha csak kimondjuk azt a szót: haza.
Gabriele D’Annunzio a mi mértékeink szerint túlteljesítette a hazaszeretet elvárásait.
Legismertebb tette számunkra az volt, amikor 1919. szeptember 12-én egy ósdi naszád fedélzetén maga toborozta önkénteseivel elfoglalta az egykor Magyarországhoz tartozó Fiume városát. Nem tőlünk. A szerbektől.
Ezért Itáliában hős lett, Mussolini Olaszországában meg valóságos irodalmi apostol. Montenevoso hercege.
————–
Ezután tipikusan úgy viselkedik, ahogy a világ dolgaival nem sokat gondoló magas irodalom művelői szoktak. Beköltözik egy hatalmas kastélyba a Garda-tó partján, amit a turisták külön erre a célra kialakított kémlelőnyíláson keresztül vehetnek szemügyre. Közönséges idegenforgalmi látványosság lesz az olasz költőfejedelem.
A fellegekben. Helyenként éppenséggel felettük – jó magasan. Magas irodalmi allűrökkel körülvéve. Díszpojáca. A fenséges és a nevetséges közt ugyebár…
Passuth László így írt róla a Nyugat hasábjain:
“élő poéta mauzoleuma, melyet az Itáliát járó zarándok megcsodálhat, mint a holtig viselt Szerep művészi tökélyű színpadát. Bent, a hetvenedik évébe hajló ember mindhalálig figyeli kései megújhodásainak változatait s alig veszi észre, hogy valójában saját mithoszának súlya alatt roskadozik.”
———
Azért Montenovoso hercege nem lett mindjárt roskatag aggastyán.
A kivénhedt ócska naszádot a hálás olasz állam Fiume bevételéért Montenovoso hercegének ajándékozta. D’Annunzio (persze, hogy felvett név, költőnk eredeti neve a kevésbé dallamos hangzású Rapagnetta) nagyúri gesztussal lefűrészeltette a hajó tatját, az elejét meg felállíttatta a kastélyával szembeni hegyoldalra. De nem ám csak dísznek: üzemképes, élesre töltött lövegekkel, állandóan szolgálatban álló tengerészlegénységgel, fegyveres őrséggel, “éles” szolgálati beosztással.
Montenovoso hercege eleven kertitörpéket tartott. Alkalmasint maga is az volt, hiszen, mint kapitány, napiparancsokat osztogatott, és naponta szemlét tartott a legénység felett. Szigorúbb volt, mint bármelyik igazi admirális.
Harckészültségben kellett lenni, hiszen az édes haza, Itália a római birodalom újjáépítésének küszöbén állt…
(Azért jegyezzük meg: D’Annunzió túlhajtott hazafisága nem kérdőjelezi meg a hazaszeretet fogalmát, ahogy például Rousseau magánéletének furcsaságai sem kompromittálják a pedagógiai elveit.)
————–
Előttünk áll tehát egy igazi, vérbeli, valóságos Pongrácz István gróf.
Hát Beszterce?
———-
Jött az is.
A szemben lévő dombon kastélyt építtetett egy amerikai milliomos. Montenovoso hercege egyre ingerültebben figyelte. Még megtörténhet az a skandalum, hogy egy közönséges jenki pénzeszsák nagyobb rezidenciát emeltet, mint a Vittoriale. Ez elviselhetetlen lenne Itália presztízsére nézve.
Nyomban elrohant a Ducéhez.
Mussolininek ekkor kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy szeszélyes költőfejedelme hisztériázását támogatva feszültséget teremtsen Olaszország és az Egyesült Államok között.
D’Annunzio hazament, és ádáz lélekkel távcsövezte az épülő szomszéd kastélyt. Lassan elkészül.
Ekkor esett a sérelem.
Az amerikai sárgára festette palotáját.
Citromsárgára.
Montenovoso hercege ezt igazán nem tűrhette.
———
A kapitány-herceg kitüntetésekkel jól megrakott, Napóleon-csákót és operett vállrojtot viselő, antantszíjas-panganétos követe nagy kardcsörtetéssel és bokacsattogtatással jelentkezett az amerikai milliomosnál:
- D’Annunzio kapitány úr úgy gondolja, az ön kastélyának színe undorító. Rontja az eszményien szép olasz táj lebilincselő összképét. Azonnal festesse át!
——-
Az amerikai vállat vont. Dehogy festeti.
——-
A következő küldött még harciasabban csörgette a kardját:
- D’Annunzio kapitány üzeni a jenki parvenünek! Amennyiben huszonnégy órán belül nem kezdi újrafestetni a házát, a kapitány úr lövetni fog!
—–
Micsoda? Lövetni? Hát ki ez a csodabogár?
Az amerikai távcsövet ragadott, és látta, hogy a hegyoldalba telepített hajó lövegei szép lassan fordulnak – éppen az ő kastélya felé.
A magas irodalom tüzelésre készen állt.
Ennek a fele se tréfa!
Máris hívta az amerikai nagykövetséget.
——–
Hetekig tartó diplomáciai perpatvar lett belőle…
D’Annunzio nevetségessé vált. Különösen nem zavartatta magát, talán észre sem vette.
Ezért jó, ha a magas irodalom nem sokat törődik a valósággal…
