Lassan a végére érek. Ma vagy holnap. Nagy munka volt, hiszen több száz szerző sok száz mesét küldött.
A pályázat honlapja:
A zsűrizésük mindenképpen különleges élmény. A díjkiosztón mindenképpen megkérdezem majd a többi zsűritagot; kíváncsi vagyok, hogy a kollégák számára is hasonló élmény volt-e, mint nekem.
A színvonalra igazán nem lehet panasz; nagyon sok kiváló írás érkezett – az átlagnívó mérhetetlenül magasabb, mint bármely eddigi pályázaton, ahol volt szerencsém részt venni a bírálatban.
(Más kérdés: láttam én már olyan pályázatot, ahol a nyertesek is gyengébbek voltak az itteni középmezőnynél, de erről csitt.)
A Szerzők között akad néhány ismerős is – meg sok olyan, amelyik remélhetőleg hamarosan ismertté válik; mert varázslatosan szépen írnak.
A sok mesét olvasva lehetetlen volt nem elgondolkodnom azon: milyen végtelenül sokféle lehetőség is van a magyar népmese jelenhez való adaptálására; hányféle új mesetípust is lehet a magyar népmese nyomán kialakítani. A pályázók alkotásai valóságos kaleidoszkópot nyújtanak ezekből.
A mese, a történet a legfontosabb dolgok egyike a világon. Emberi és nemzeti identitásunk egyik megvesztegethetetlen őre.
A mai világban élő gyerekek jelentős része mesehiányban szenved. Ezt a pedagógusoknál jobban senki sem érzi, senki sem látja. Egyre több olyan fiatal van, aki középiskolás korára sem tanul meg lényegében olvasni sem. Évről évre látom, hogyan növekszik az analfabéták és a funkcionális analfabéták száma.
Még több az érzelmi analfabéta, aki lényegében semmire sem alkalmas. Nyomaszt a tudat, hogy ez a nyomorult generáció micsoda ballaszttal vág neki az életnek. Nem hiszem, hogy bármikor létezett ebben az országban ekkora fenéksúly. Képződött egy pokolian veszélyes, egyre nagyobb számú csőcselék, amelynek tagjai semmiféle normális emberi munkavégzésre vagy együttélésre nem alkalmasak. Semminek nem befogadói, és az erőszakon, illetve a szexualitás legalpáribb változatán kívül semmire sem fogékonyak.
Nyomkodják a mobiljukat, ami náluk lényegében zseb butító készülékként üzemel; örökösen hallgatnak valami mosógépzúgáshoz hasonló silány, monoton, rossz zenét, és bambulnak – vagy éppen hőbörögnek – a világba. Anyagi értelemben véve a többségüknek – egyelőre még – nem lehet oka panaszra, herkentyűvel el vannak látva. Pénzzel is. Érzelmi téren azonban az állapotuk katasztrofális – még “beszűkültséget” említeni is eufemizmus.
Ha érzelmi téren ennyire ingerszegények, ismeretszerzésre sem alkalmasak. Nem is tudnak semmit. Kétszer kettő? Mikor született Petőfi? Ki volt Mátyás király? Mi a szén vegyjele? Hol van Bécs – vagy Budapest? Ilyesmit kár tőlük kérdezni.
Nem tesznek különbséget a tantárgyak közt – egyikből sem tudnak semmit…
Nem is érdekli őket semmi a fentebbiek kivételével. Nem nagyon tehet róla – a tévé nevelte fel.
——-
Ebben az országban ma hatalmas állami erőfeszítések kellenének komoly anyagi ráfordításokkal. Olvasóköröket kellene szervezni – meg sok egyéb kört, kit mi érdekel, hobbi, szakma, egyéb alapon – hogy a csavargástól, drogtól és a kocsmától elhódítsuk a fiataljainkat. Értelmes szabadidőt kellene szervezni, sőt a részvételre minden eszközzel ösztönözni. Vissza kellene őket nyerni…
A fenyegető katasztrófa a török és tatár dúlásaival azonos súlyú. Aligha ér rá megvárni az államadósságok sohanapján történő rendezését.
——-
Ezért is örülök, ha részt vehetek bármiben, ami ezen a téren jó célokat szolgál.
A pályázatot egy szál magánember, Bódai-Soós Judit Barátom kezdeményezte. Egymaga szervezte meg a nyilvánosságot, a zsűrit, a kiadót, a szponzorokat.
Bravó, Judit!
——-
A mesék a magyar nyelvterület minden részéből érkeztek: Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból – és az anyaország minden vidékéről. Budapestről a legkevesebb, de azért a fővárosból is akad néhány.
Felemelő élmény volt szembesülni velük. Mennyi szép, okosan és ügyesen megírt, bölcs mese; mennyi káprázatos nyelvi lelemény.
Jó olvasni őket.
