Íme a következő részlet.
Nemrég itt tartottam:
—————-
”
Chateau De Vaux, Melun közelében, 1664. december 12. csütörtök
A kastély előtt udvar: a cour d’honneur pompája ezen a napon a kezdődő tél miatt nem tudott teljes, káprázatos mivoltában érvényesülni, de a hatását így sem tévesztette el. A hintóban ülő férfi meglepetten felkiáltott, amikor rájött, hová hozták.
A kastélya! Az otthona! Amit ő építtetett temérdek költséggel. Az építész Louis Le Vau volt, a kert tervezője pedig nem más, mint a nagy André Le Nôtre.
A férfi nagyot sóhajtott. Elnézte a szabályos formájú virágágyások, az úgynevezett tükröket. Szép ez ilyenkor, télelő idején is; tavaszra váró tündérkert. Vagy: kivégzésre váró elítélt. A férfi elsápadt. Vajon Lajos képes lenne erre? Igen, Lajos erre is képes, ahogy minden másra; a hatalma megvan hozzá. Miért hozatta ide? Gúnyolni akarja? Amikor a Bastille-ba vitték, azt mondták neki, soha az életben többé nem láthatja a kastélyát, mert ez nem más, mint az ő ostoba fennhéjázásának, királyán túltenni akaró mérhetetlen gőgjének a szimbóluma.
Szép ez a kert. Több falut romboltak le akkoriban, hogy ez a csoda létrejöhessen. Hatalmas tájrendezés történt, talán sehol másutt nem tettek még egy kert megalkotása érdekében ilyet. És mi haszna? Kié lesz? Ki fog gyönyörködni benne?
Ahogy kinyitották az ajtót, és ő kilépett az udvarra, nem is annyira a palotája homlokzatában gyönyörködött, inkább azt leste, várakozik-e valahol a hóhér. Vagy vannak-e bárhol más, kivégzésre utaló előkészületek.
Nem. Sehol. Se hóhér, se egyéb előkészületek. Akkor miért hozták ide? Valami megalázó szertartásra készülnek?
Az ötven lovas egyelőre nem szállt le a nyeregből. A férfi elnézte őket. Királykék köpönyegszerű pelerin, elöl jókora kereszt, arany szegélyű fekete kalap, combközépig érő csizma. Muskétások a királyi testőrségből. Lajos személyesen hozatta ide. Vajon mit akar?
- Jöjjön, uram!
Egy tiszt lépett mellé. A férfi csendesen követte. Mögötte néhány muskétás is leszállt a trónról, és besoroltak mögéjük.
Végül is; olyan, mintha kísérete volna. Nincs megkötözve, nincs a karján bilincs, nem a nyakánál fogva rángatják, nem ütik-verik, nem sütöttek az arcára billogot. Egyelőre.
A bejárathoz vezető hosszú úton haladt, a tiszt fél lépéssel előtte, a katonák kissé lemaradva. Közeledett a harmonikus arányú, hatalmas épület. Magán kastélynak valóban nagynak tűnik, de hány nagyúr rendelkezik ennél nagyobb várral? És azok ráadásul erődítmények, megrakva ágyúkkal¸a Fronde idején némelyik igencsak borsot tört a királyi csapatok orra alá. Ezt a kastélyt a legelfogultabb ellenség sem nevezné erődnek, mert nem az. A védelem szempontjainak nem felel meg, néhány ágyúlövés romba döntené. A vizesárok sem a védelmet szolgálja.
Jobbról is, balról is két-két egymással szimmetrikus, lépcsőzetesen előreugró szárny. Hogy is nevezik ezeket az építészek? Megvan: rizalitok. A homlokzat síkjából előre ugró épületrész. Azért alkalmazzák, hogy a hosszú homloksort függőlegesen tagolják, ezzel élénkítve az épület optikai hatását. Mesteri ötlet, szereti a rizalitokat. Ez akkor is gyönyörű. Még akkor is, ha másé lesz.
A középső rizaliton a kastély főkapuja. Mögötte kupolaszerű tetővel fedett díszterem, a tetején kecses kiskupolával fedett kisded oszlopos kilátó. Ő építtette. Akárkié is lesz, valahol mindig az övé marad. Amíg csak áll.
Talán odabent várakozik a hóhér? Perverz ötlet, de a királytól kitelik. Mindegy, gyerünk, nézzünk vele szembe.
Végigmentek a sétányon, be a vaskapun, át a hídon. A férfi látta, hogy a kis tó vízéből zavaros, békanyálas pocsolya lett, a víz tele hulladékkal. Nemigen gondozhatták.
A lépcsőn és a nagyteremben végig muskétások. A férfi gyanút fogott. Lajos itt volna? Személyesen? Lehetetlen! Akkor, azon az estélyen Franciaország királya megfogadta, hogy soha többé be nem teszi ide a lábát. Mennyi ideje? Három év? Harminc? Háromszáz?
Ha itt van, legalább nem a díszteremben trónol nagy sereg tányérnyaló között. Van, amikor nincs értelme az efféle teátrális aktusnak, bármennyire is kedveli az ilyesmit Lajos.
Tovább vezették, végig a folyosókon. Már sejtette, hová tartanak. Az egyik kis dolgozószobába, ahol három-négy vendéget is fogadhat a kastély ura. Valóságos miniszalon.
Talán Colbert? Nem valószínű. Az intendáns nem szereti a ceremóniákat, ő sokkal egyszerűbben intézi a dolgokat. Valószínűleg valamelyik új udvari csillag, akit nem ismer. Az évek során bárki feltolakodhatott az uborkafára.
Egy muskétás kinyitotta előtte az ajtót, és a férfi belépett. Aztán hátrahőkölt.
A ki íróasztal túlsó oldalán, magas, trónnak beillő karosszékben ült Franciaország királya. Lajos. E néven tizennegyedik.
Néma csönd volt. Légy szárnya se rezdült, és Nicholas Fouquet, a francia pénzügyek egykori fejedelme csodálkozva nézett az uralkodóra.
A muskétások tapintatosan távoztak. Rajtuk kívül senki sem volt a szobában. Ketten maradtak.
Az ötvenedik évében járó Nicholas Fouquet, néhány évvel korábban még a francia királyság nagyhatalmú pénzügyi atyaistene alaposan szemügyre vette Franciaország huszonhat esztendős királyát.
Lajos megemberesedett. Változatlanul elegáns, jóképű, roppant vonzó férfi. Amilyen Nero volt az uralkodásának kezdetén.
Lajos király is alaposan megszemlélte hajdani pénzügyminiszterét. Az utolsó embert, aki az ő teljhatalmát kétségbe merte és kétségbe is tudta vonni.
Ez Nicholas Fouquet. A legnagyobb élő államférfiak egyike. Mégsem vár rá itt karrier, mégsem lehet használni semmire, mert nem hagyta, hogy a király uralkodjon felette. Kiszámított rendetlenséget teremtett a pénzügyek terén, rajta kívül senki sem volt képes átlátni a káoszon. Buknia kellett.
Nicholas Fouquet. Ötvenedik évében jár, bár nem látszik annyira idősnek. Egyszerű, de méregdrága öltözet. Bársony? Selyem? Alighanem manapság már inkább bársony. Nyilván a legkitűnőbb fajtából. Ha bíborszínű volna, királyi köntösnek is megfelelne.
A termete semmit sem változott. Ugyanaz a magas, szikár, kisfiús alkat; a keskeny arcon huncut mosoly, állandóan a lélek mélyéről jövő, amolyan filozofikus jókedv látszata, de amúgy tökéletesen kiismerhetetlen tekintet. Amiről a hatalmasok mindig azt érzik, hogy Fouquet éppen a szemük közé nevet.
Ezen Lajos egy pillanatra elgondolkodott.
Vajon valóban a szeme közé nevet?
Nem, valószínűleg nem. Fouquet nem filozófus. Félig-meddig sem az. Nicholas Fouquet közönséges csaló, szélhámos és sikkasztó. A legrosszabb fajtából. Gazdagabb merészelt lenni a királyánál. Vagy ami még rosszabb: eltűrte, talán még élvezte is, hogy fél tőle a királya.
Lobot vetett a csend. Ugrásra készülve kongott, robbanással fenyegetett.
Lajos király nem bírta tovább az ólmos feszültséget.
- Üdvözlöm, Monsieur Fouquet – leheletnyi, finom fővetéssel köszöntötte az egykori nagyurat. – Kérem, foglaljon helyet. – és az egyszerű támlás székre mutatott magával szemben.
Fouquet válaszul mélyen meghajolt, és kissé nehézkesen leült a székre. Lajos előbb elmosolyodott, aztán kissé csalódottan vette észre, hogy nem érzi magát fölényben attól, hogy felülről nézhet a másikra.
- Gondolom, nem bánja, – mondta szertartásosan. – hogy éppen itt beszélgetünk.
- Nem, felség.
- Hogy van, Monsieur Fouquet?
Fouquet arcán türelmetlen kifejezés futott végig.
- Az ön huszonkét pojácából álló különbírósága örökös száműzetésre ítélt, felség – felelte visszafojtott indulattal. – A hírek szerint ön, hogy nagyvonalú és kegyes uralkodónak látsszon a nép szemében, ezt örökös fogságra változtatta. Gondolom, most azt várja tőlem, hogy megköszönjem.”
——–
Mához egy hétre érkezik az újabb részlet.
