1849. március 5-én volt a szolnoki csata, a szabadságharc diadalmas tavaszi hadjáratának nyitánya.
A fősereg támadásra készült a Duna és a Tisza között, de a parancsnokság nem ítélte elegendőnek az ott összegyűjtött erőt. Parancsot küldött hát a déli arcvonalon ragyogóan bevált Damjanich János tábornoknak, csapataival igyekezzen észak felé, és egyesüljön a fősereggel. Ezekből, és Vécsey tábornok később hozzájuk csatolt egységeiből lesz hamarosan a III. Hadtest, a szabadságharc hadseregének legkiválóbb alakulata. Olyan híressé vált csapatok meneteltek itt, mint a szegedi 3. (fehértollas), vagy a kassai 9. (vörössipkás) zászlóalj a gyalogság soraiban, a lovasság zömét a 2. (Hannover) és a 3. (Ferdinánd) huszárezredek századai alkották, de itt küzdött a lengyel légió is.
Damjanich parancsot kapott, hogy lehetőleg zavarja meg a Szolnok térségében, a Tisza jobb partján álló ellenséget. A szálfa termetű tábornok ezt a megzavarást úgy értelmezte, hogy megrohanta és tönkreverte az osztrákokat, nemcsak az eredetileg ott álló csapatokat, hanem azokat is, amelyek az ellenség segítségére jöttek.
Ez a győzelem lett a diadalmas tavaszi hadjárat nyitánya.
Egy cigányzenekar hazafias lelkesedésében a csatamezőhöz közel foglalt állást – na, nem tüzelő, hanem muzsikáló állást -, hogy a magyar hősöket győzelemre lelkesítse.
Azt gondolták, hogy biztonságban vannak. Ez így is volt – egy ideig.
Megváltozott azonban a helyzet, amikor megérkezett a harcmezőre Ottinger lovasdandára. Az osztrák lovasság az ellenség támogatására érkezett, és azonnal meg akarta támadni a magyar erőket. Szegény zenekar meg éppen a dandár támadási vonalának egyik szélén bazsevált, mit sem sejtve.
Nagyban húzzák hát a talpalávalót, amikor azt veszik észre, hogy az egyik erdős domb mögül kivont karddal vágtató osztrák dragonyos század tűnik elő, és robog – egyenesen rájuk.
Elnémultak a hangszerek. A hangászokba belebújt a félsz. Most mit tegyünk? Ezek nem kegyelmeznek, és már elfutni sem lehet előlük, mert rohannak, mint a szél. Most mi lesz velünk?
A trombitásnak azonban helyén volt az esze és a szíve. Valamikor katonazenész volt, emlékezett a lovassági trombitajelekre. Csak meghallják!
Tele tüdőből fújni kezdte a következő trombitajelet:
Jobbra kanyarodj!
A lovasok nem akartak törődni vele, de a fegyelmezett, betanított katonalovak engedelmeskedtek a trombitaszónak, húsz-harminc lépésnyire a zenekartól jobbra kanyarodtak, és a zenészekkel párhuzamosan haladtak el.
(Ott nem járt jól a dragonyosszázad. A Damjanich tartalékát képező egyik honvédzászlóalj nemcsak pontos sortűzzel fogadta, hanem még szuronyrohamot is intézett ellene. Percek alatt hatvanan estek el.)
A trombitás ragyogó arccal nézett körül.
- Ná, bíbások, – mondta egy győztes hadvezér modorában. – Mígmeentettem ázs irhátokat!
