Most ugranék a történetben, drága Jane.
Ettől kezdve a török Magyarország nyugati részébe vonult, mi meg hol a nyomába szegődtünk, hol hátráltunk előle. Már nemzetközi hadsereg voltunk, velünk a bádeni őrgróf, a württembergi herceg, és ki tudja, hány európai előkelőség – meg egy erős francia alakulat. Együtt szégyelltük magunkat a visszavonulás miatt.
A török fékevesztetten pusztított, naponta láttuk az égő magyar települések lángját. Komor, rossz hangulatban meneteltünk hátrafelé. Egészen a Rába folyóig.
Zrínyi-Újvárat végül nem Montecuccoli, hanem a nagyvezér robbantatta fel. Montecuccoli nem akadályozta benne, ahogy semmi másban sem.
Az viszont nagyon jellemző, hogy az osztrák diplomácia már Zrínyi-Újvár eleste után békeajánlatot tett a töröknek. Ezt nekem Hohenlohe mondta el, aki ki tudja, miféle csatornán keresztül értesült róla.
- Állítólag Reniger követ azt mondta Köprülü Ahmednek, hogy immár megszűnt a háború oka, békét lehetne kötni.
- De hát, – feleltem megdöbbenve. – idejött a török ellen harcolni fél Európa! Most jött volna el az ideje, hogy móresre tanítsuk!
Visszavonultunk, aztán újra visszavonultunk, és általában kardcsapás nélkül engedtünk át a töröknek újabb és újabb területeket. Az egyre elbizakodottabbá váló Köprülü Ahmed pedig csak jött utánunk.
Voltaképpen nem tudom, mi is volt a nagyvezír célja. Már a hadjárat közben is törtem ezen a fejem. Vajon valóban elhitte, hogy ekkora lehengerlő fölényben van az Európa minden vidékéről összesereglett gyaur fegyveresekkel szemben? Ha így van, akkor a nagyvezír sokkal ostobább ember annál, amilyennek mutatja magát.
Pedig nem nagyon tudok más magyarázatot. Ha az út közben rá záporozó osztrák békeajánlatok bármelyikét elfogadja, diadalmasan kerülhetett volna ki a háborúból. Reniger követ végig ott volt vele, és nem szűnt meg állandó békeajánlatokkal ostromolni őt a császár nevében.
Azt hiszem, a nagyvezírt csupán a hübrisz vezette. Mert különben mi értelme volt végigvonulnia Magyarországon egészen a nyugati határszélig, Szentgotthárdig? Mit akart elérni? Egyáltalán, elérhetett-e valamit a számára hízelgő békén kívül?
Talán valóban megtévesztette Montecuccoli pipogya hadviselése, az időnkénti pánikszerű visszavonulásunk, hogy kerültünk vele minden komolyabb összecsapást? Ha ettől bizakodott el, nincs mentsége. Emlékezhetett volna rá, hogy Montecuccoli tavaly sem művelt egyebet, és a Csallóközben is csak egyetlen olyan keresztény hadvezér akadt, aki megtámadta a seregéhez tartozó egyik kontingenst: Zrínyi Miklós.
Montecuccoli semmirekellő hadvezetése elég volt hozzá, hogy elhomályosítsa a nagyvezír tisztánlátását? Miért nem mérlegelt minden eseményt? Miért nem vette észre, hogy ahol nem Montecuccoli a hadvezér, a keresztény fegyverek mindig győzelmet aratnak? Nemcsak Zrínyi marsall győzelmeit kellett volna észrevennie, hanem azt is, hogy a másik hadszíntéren, a magyar Felvidéken, ahol nem Montecuccoli parancsnokolt, a francia származású Jean-Louis de Souches tábornok kisded serege sorra foglalja el a török várakat, és egyik vereséget a másik után méri a törökre; néhány látványos ütközetben tönkreverte előbb a váradi, majd az esztergomi pasa túlerőben lévő seregeit.
Miért nem látta ezt a nagyvezír?
Mi lehetett a célja?
A tiszttársaim közül sokan azon a véleményen voltak, hogy megjött a nagyvezír étvágya, és most már egyenesen Bécset akarja megtámadni. Ha így van, ez elmebeteg ötlet, a töröknek erre gondolnia sem szabad. Ha csak egyszer is letáborozna a császári főváros előtt, minden európai uralkodó megértené, hogy a török nem mondott le a kontinens nyugati része felé irányuló további hódító terveiről. Akkor felébredne Európa, és megértené, hogy a török veszély nem múlt el azzal, hogy Magyarország látszólag gyógyíthatatlanul hadszíntérré vált. Akkor összefognának a keresztény uralkodók, a pápai diplomácia venné át az irányítást, a császárt komoly háborúra kényszerítenék, és a törököt visszaszorítanák legalább a Dráván túlra.
A komoly harcot akaró európai seregek előtt a török had nem állna meg. Elismerem lovasaik fürgeségét, a janicsárok szívósságát, a szpáhik lovasrohamainak erejét, a török harcosok egyéni vitézségét; de mindezt mérlegre téve is azt kell mondanom, a mai európai fegyveres erőkkel a török nem mérkőzhet. Sem harcászati, sem hadászati értelemben nem egyenlő ellenfél. Ha a keleti kényelemhez szokott, tunya pasák szembekerülnének a képzett és elszánt európai generálisokkal; a janicsároknak védekezniük kellene az összpontosítva támadó dandárok ellen; a szpáhik arra kényszerülnének, hogy megrohamozzák a tábori tüzérséggel biztosított, tüzelésre készen előrenyomuló gyalogsági vonalakat; vagy a tatárok megpróbálnák megállítani a vértesek, dragonyosok és huszárok tömegrohamát; hamar kiderülne az igazság, és az a töröknek elmondhatatlanul sok vérbe kerülne. Ez előbb vagy utóbb mindenképpen bekövetkezik, a török részéről nagy oktalanság siettetni.
Egy felelősségteljes török hadvezérnek ezeket tudnia kellene.
Tehát nem nagyon értettük, hogy mi a hadjárattal Köprülü Ahmed célja. Igazság szerint azonban azt sem értettük, hogy mi Montecuccoli célja.
Ezen is érdemes elgondolkodni. Az olasz főparancsnok átengedte a töröknek Zrínyi Miklós új várát, aztán ugyanolyan tétlenül várakozott továbbra is. Hogy a török nem kelt át a Mura másik partjára, nem rajta múlott, Hohenlohe tábornokkal mi akadályoztuk meg. Szerencsére az már nem derült ki, hogy veszni hagyta volna-e Montecuccoli Csáktornyát is, ha mondjuk a török valahol nyugatabbra mégis kierőszakolja az átkelést – éppen a Montecuccoli személyes vezetése alatt álló csapatokkal szemben, és ostrom alá veszi Zrínyi gróf családi fészkét.
Ez sem Montecuccoli tábornagyon múlott. A török ugyanis gondolt egyet, és többé nem érdekelte a Muraköz, sem Csáktornya. Inkább Bécs irányába indult.
Azt gondolom, Montecuccoli végig abban reménykedett, hogy a török majd csak elfogadja valamelyik békeajánlatot, és vége lesz a háborúnak. Vajon meddig vonult volna vissza a nagyvezír elől? Ausztriában is ezt művelte volna? Vajon mit tesz, ha nincs ütközet, a török letáborozik a főváros előtt, körülzárja Bécset, és elkezdi ásni a közelítőárkokat?
A törökön azonban erőt vett a hübrisz, és jött, egyre jött, hallatlanul ostoba módon.
Július 26-án a Rába bal partján álltunk, délre, a jobb parton megjelentek a török előőrsei. Tudtuk, hogy közel vagyunk Magyarország legnyugatibb széléhez, ha továbbra is visszavonulunk, osztrák területre jutunk.
Egy nagyjából hatezer lépésnyi kiterjedésű völgyben voltunk, amelyet középen kettészel a Rába. Este török lovasság próbálkozott a partváltással, de tüzérségi és gyalogsági tűzzel megakadályoztuk.
A török nem nyugodott, másnap és harmadnap újra megpróbálkozott az átkeléssel. Mindannyiszor visszavertük. Az elmúlt napokban arrafelé sok eső hullt, a folyó megduzzadt, az utak nehezen voltak járhatók. A török számára, amely nagy tömegű lovassággal rendelkezett, a Rába völgye nem tűnt eszményi harcmezőnek.
Köprülü Ahmed mindenképpen erőltette az átkelést. Hírül vette, hogy a folyó partján valamivel keletebbre, ahol a Lafnitz – más néven Lapics – a Rábába ömlik, a folyó medre olyan keskeny, hogy könnyen és gyorsan át lehet rajta kelni. Ez a hely Szentgotthárdtól nyugatra van.
Köprülü Ahmed oda vonult a seregével, mi pedig a Rába másik oldalán harcra készen követtük. Nekünk volt nehezebb az utunk, mert a folyópart északi oldalán emelkedő magaslatok jóval meredekebbek, és nehezebben járhatók, mint a túloldaliak. A mi oldalunkon a Rába partját végig erdők borították, emiatt a part igen nehezen belátható. Délen is volt erdőség, de nem a part teljes hosszában. Elég viharverten érkeztünk meg, letáboroztunk. Előttünk Magersdorf falu, mögötte a Rába erdős kanyarulata.
A folyó szélessége itt legfeljebb tizenöt lépés, partjai a mi oldalunkon meredekek. Tőlünk nyugatra a folyó a török oldal felé hurkot képez, azon túl van Szentgotthárd. A mi állásainktól valamivel keletebbre a folyó egy ennél sokkal nagyobb hurkot képez Szakonyfalu és Rábatótfalu irányába. Az előttünk elterülő Magersdorf – más néven Nagyfalu – előtt ér a hurok véget. A területen mindenütt gyakori a bozót, és a mocsaras, vizenyős cserje. Az előttünk álló bal part mindenütt magas, de a talaja puha, könnyen ásható.
A leendő csatatér nyugatról Badafalva és Alsószölnök falvaktól húzódik keleti irányban egészen Szentgotthárd széléig. A falvak mind aprók és nyomorúságosak, néhány tucat házból állnak. Tőlünk balra vonultak fel Coligny tábornok parancsnoksága alatt a franciák, és megszállták Szentgotthárd falu bal parti részét. A jobb parton egy palánkkal körülvett kolostor állt, ezt addigra talán elfoglalta a török, bár olyan szemtanúval is beszéltem, aki váltig állította, hogy a barátok néhány vitéz magyarral megvédelmezték, és nem került oszmán kézre.
Mozgásunkat balra a Lapincs némileg akadályozta, mert csak egyetlen rossz híd van rajta, a körmendi úton. Amikor a terepet szemrevételeztük, Hohenlohe altábornagy megjegyezte, hogy a visszavonulási útvonalunk kedvezőtlen, egyedül a Lapincs völgyében, Fürstenfeld felé hagyhatjuk el a terepet. Ez az egész seregre vonatkozott, ha minden kötél szakad, ezen kívül visszavonulási útvonal nincs. Az altábornagy megkérdezte tőlem, tudnék-e valamiféle utat rögtönözni a Lapincs völgyében. Azt feleltem, mindent lehet, ha szorul a kapca, de egy-két napra szükségem van hozzá. A körmendi út áteresztő képessége elég csekély, oda kellene irányítanunk a lovasságot, viszont a gyalogság visszavonulása mindenképpen problematikus lenne.
- Legalább nem üldözne a török lovasság – felelte rezignáltan. Aztán még hozzátette: – Ha a töröknek kellene visszavonulnia, az se volna sokkal könnyebb Zalaegerszeg felé.
A mai napig nem értem, miért erőltette az átkelést Köprülü Ahmed nagyvezír, miért ugrott fejest ebbe a csatába. Mi oka volt ennek a harmincéves, előkelő török tábornagynak arra, hogy mindent egy lapra tegyen fel?
Úgy vélem, nem lehetett rá különösebb oka, hogy keresse velünk az összecsapást. A győzelemmel sem nyerhetett volna semmit. Miért erőltette az összecsapást, mit akart elérni?
Mert a nagyvezír győzelemre készült, arra számított. A harmincéves Köprülü Ahmed nagyvezír, az oszmán birodalom miniszterelnöke és szerdárja, azaz hadainak főparancsnoka ezen a nyári napon, 1664. augusztus elsején arra számított, hogy legyőz bennünket.
Ha Köprülü Ahmed valóban okos ember, akkor ezen a reggelen talán egy csésze török kávé mellett elgondolkodik, és arra az értelmes belátásra jut, hogy semmi sem sürgős. A dicsőség hajszolása sem sürgős, főleg akkor nem, ha beláthatatlan kockázattal jár. Ennek a népes gyaur seregnek a legyőzése nem hoz új földeket és új országokat a fényességes szultán birodalmához, és bár a főparancsnokuk a jelek szerint az ide-oda vonulgatással szemben a csatát hadi esztétikán kívüli jelenségnek tekinti, és lehetőségeihez mérten kerüli; azért ebben a gyaur seregben túlságosan sok veszedelmes fickó gyűlt ahhoz össze, hogy a fényességes padisah seregét a velük való összecsapásban kockára tegyük.
Ha pedig már idáig eljutott volna a nagyvezír, akkor talán egy nargile pipát is elszív, hiszen egy ilyen hűvös nyári reggelen egy mocsaras völgyben kellemesebb dolog dohányozni, mint az igazhitű lovasságot a gyaur puskák sortüzei elé küldeni. Talán arra is rájön, hogy odahaza Konstantinápolyban engedelmes és kifinomultan csábító háremhölgyek tucatjai várják, és az ő domborulataikkal játszadozni sokkal egészségesebb, mint látni, ahogy az átkozott, kopott ruhás gyaurok véres cafatokká lövik a fényességes szultán legkedvencebb janicsár ezredeinek fényes öltözetű katonáit.
Ha Köprülü Ahmed nyugodtan letáborozik, Montecuccolit ismerve mi is egyhelyben maradunk. Aligha támadjuk meg a nagyvezírt.
Köprülü Ahmednek nem lett volna más dolga, mint hangulatos és kellemes nyári táborozás közben kivárni a megfelelő békeajánlatot. Nem késett volna soká. Ebben a helyzetben Bécs mindent megadott volna neki, a legarcátlanabb követelését is teljesítette volna. Egy ilyen békekötés után Köprülü Ahmed hazaútja ezer mérföldes győzelmi parádé lenne…
Igen, véleményem szerint egy okos ember így cselekedett volna.
Köprülü Ahmed nagyvezír azonban nem tartozik az okos emberek közé.
Győzött a hübrisz.
Köprülü Ahmed azon a szép nyári reggelen úgy döntött, kierőszakolja az átkelést, és haladéktalanul megtámadja a Rába északi oldalán álló keresztény hadsereget, amiből a magyarországi háború legnagyobb csatája fejlődött ki, és a török a végén csúfos vereséget szenvedett.
A Rába bal partján legalább hatvanezer harcra kész katona várakozott. A Montecuccoli tábornagyot farkcsóválva magasztaló, Bécsben kiadott buta fércművek ugyan azt írják, hogy az isteni Montecuccoli harmincezer katona élén vert meg százharmincezer törököt, de ez hazugság. Kétszer annyian voltunk. Véleményem szerint csak a Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt álló császári és egyéb csapatok létszáma is legalább harmincezer főt tett ki, de lehet, hogy többet.
A röpiratok maguk is érzik, mennyire elvetik a sulykot, és a csekély létszámot betegségekkel, szökésekkel, sebesülésekkel igyekeznek magyarázgatni. Ez nem helyénvaló, hiszen akkor már ott voltak a seregünkben az erősítésül érkező németek, franciák, piemontiak. Nem tudom, mekkora volt a szökdösés Montecuccoli seregében, de a külföldi, az országot nem ismerő egységekre nem volt jellemző. Senki sem akart idegen, sose látott földön éhen veszni, vagy a mindenütt jelen lévő, irgalmatlan török és tatár portyázók kezébe kerülni.
A török had százharmincezres létszáma is kérdéses. Úgy gondolom, Köprülü Ahmed ekkorra már minden erőt ide vont és ide parancsolt, amit csak Magyarországon be tudott vetni. Segédcsapatokat rendelt magához minden elképzelhető helyről. Még az ázsiai és az egyiptomi segédcsapatokkal is Magyarország területén egyesült. Ezzel együtt a valóban használható katonaság az ő oldalán sem lehetett hatvan-hetvenezernél sokkal több. Hogy ezen kívül milyen számú gyülevész népség alkotta még a török táborát, és ezek pontosan mennyien voltak Szentgotthárdnál, azt talán még a nagyvezír törzskara sem tudta. Akindzsik, tatárok, martalócok, mindenféle szertekószáló, égető, rabló, fosztogató csürhe volt bőségesen, de ezek a török parancsnokság számára inkább tehertételt jelentettek, mint értékes erőtöbbletet. Az is lehetséges, hogy ezek valóban annyira sokan voltak, mint azt mondják és hirdetik. Ha elveszítjük a csatát, ezek erednek a nyomunkba, rabolnak ki, vagdosnak darabokra, vagy kínoznak halálra. De így, hogy a török veszített, a gyülevész söpredék első volt a menekülésben, és ezzel saját hadának támasztott megoldhatatlan nehézségeket. Ha a csata után üldözzük a törököt, ezek közül keveset kapunk el, mert már messze jártak, annál több janicsár és szpáhi kerül a kezünkbe.
Köprülü Ahmed hada tehát népesebb volt a mienknél, de három-négyszeres túlerőről nincs értelme beszélni. A százharmincezres létszám eltúlzottnak tűnik. Megjegyzem: maga Montecuccoli és törzskara augusztus 1-jén reggel napiparancsában maga is hatvanezerre becsülte a szemben álló török had létszámát.
Az ellenségnek sokkal több lovassága volt, ez azonban minőség tekintetében messze elmaradt a mi császári, német és francia lovasezredeink mögött. A gyalogság a mi oldalunkon általában kiváló volt, furcsa módon éppen a német birodalmi ezredek egy része tekinthető a leggyöngébbnek, mert a legénységüket frissen toborozták, és úgy-ahogy képezték ki. Ez nem vonatkozott Hohenlohe altábornagy gyalogságának arra a részére, amely Kanizsától idáig komoly harci tapasztalatokat szerzett, de az újonnan érkezők egy része használhatatlan volt. A császári, és különösen a francia gyalogság viszont kiváló alakulatokból állt. A török gyalogság erejét most is a janicsárok alkották, a többi gyalogos alakulatuk felettébb silánynak bizonyult.
A csatát furcsa közjáték előzte meg. Montecuccoli valamelyik nap értesített bennünket, hogy szándékában áll a sereget a Rába mellől a Mura partjára visszavezetni, hogy a török útját Stíria felé elvágja. Ez nagyon ostobán hangzott, nem úgy tűnt, hogy a török el akarna mozdulni a Rába mellől. Ha vonulni akarna valahová, a legkevésbé Stíriába, inkább Bécs ellen.
Waldeck gróf időközben a megbetegedett Lipót bádeni őrgróf helyett a német birodalmi hadak főparancsnoka lett, így a ranglétrán Montecuccoli után közvetlenül ő következett.
Magam egyébként ekkor már végképp Hohenlohe altábornagy hadtestéhez tartoztam, a derék Waldeck ezt tudomásul vette, és meghagyott engem korábbi elöljárója parancsnoksága alatt. A most érkezett német birodalmi ezredekkel sok baja volt, kénytelen volt hadjárat közben is gyakorlatozást elrendelni, mert egyes zászlóaljak még a fegyverfogásokkal sem voltak tisztában.
Waldeck tábornok azonban Montecuccoli régi haragosa volt már, és nem felejtette el, miképpen viselkedett vele Zrínyi-Újvár ostroma közben a pöffeszkedő főparancsnok. Ott mutatta ki hát az ellenszenvét, ahol csak lehetett.
Amikor Montecuccoli parancsa a Mura partjához való esetleges elvonulásról megérkezett, Waldeck gróf roppant ingerült lett, állítólag a tisztjei előtt ilyen kijelentést tett:
- Mit képzel ez a göndör fürtű díszmarha?
Montecuccolinak pedig megüzente, hogy vonulhat, ahová csak akar, ő az ellenséggel szemben marad.
A dölyfös főparancsnok erre azt üzente Waldeck grófnak:
- Kötelessége engedelmeskedni!
Waldeck pedig ezt felelte.
- Önnek pedig kötelessége megütközni az ellenséggel!
Montecuccoli – mint hallottam – azóta sem szűnt meg Waldeck gróf ellen intrikálni. Mindenféle jelentésben, röpiratban és egyéb írásában igyekezett a gróf személyét és tábornoki teljesítményét gyalázni, feketíteni. Már az ősszel hallottam, hogy állítólag egy előkelő osztrák személyiség a háború után kérdőre vonta Waldeck grófot:
- Ön volt az, aki Montecuccoli tábornagy urat mindenáron csatára akarta kényszeríteni?
- Igen, én voltam, aki az önök tunya, félénk és alattomos főparancsnokát kötelességének teljesítésére akartam szorítani.
Állítólag a dologból nem lett párbaj, mert az osztrák előkelőség visszakozott.
Derültséget keltett Hohenlohe altábornagy úr törzskarában, amikor Montecuccoli tábori Te Deumot rendelt el a körmendi győzelem tiszteletére.
Körmendnél augusztus 26-ától 27-ig tartott az ütközet. A török megpróbált átkelni, de beleütközött a felvonuló magyar erőkbe, Esterházy herceg, és Nádasdy gróf csapataiba. Ezek a törököt háromszor is visszaverték. Erre újabb nagyszámú török és tatár lovasság özönlött ellenük, de őket is megállították a szívósan küzdő magyarok. Erre a harcra már régóta készülő franciák siettek a harcmezőre, és ők aztán a magyarokkal vállvetve az egész török csoportosítást a Rába vizébe szorították. Coligny tábornok személyesen kitüntette magát, meg is sebesült.
Az ütközet nem volt igazán jelentős, de súlyos csapás volt a török nimbuszára. Ha Köprülü Ahmed elgondolkodik az ütközet tanulságain, aligha kényszeríti ki a sokkal nagyobb szentgotthárdi csatát.
Szóval Montecuccoli Te Deumot rendelt el a győzelem örömére, ami derültséget keltett.
- Reméli, hogy ez lesz a hadjárat utolsó csatája – mondta lakonikusan Hohenlohe.
- Ön hogyan vélekedik, altábornagy úr?
- Ha az ellenség eszére tér, nem kockáztat többet. Ha nem, esetleg lesz néhány olyan kisebb győzelmünk, mint a körmendi. Ha azonban valahol komolyan képes áttörni a folyón, megtáncoltatjuk.
- Montecuccoli nem fog visszavonulni?
- Nem teheti. Nézzen a térképre. Nincs hová.
Visszavonulni valóban nem volt hová. A mögöttünk álló terepen lehetetlen volt a sereget szervezetten mozgatni. A vén Cunctator lehetetlen helyzetbe hozta magát. Valószínűleg abban reménykedett, hogy a török esetleg újabb átkelésekkel próbálkozik, de ezeket a körmendihez hasonló módon a mi seregünk meghiúsítja. Így eltelhet akár egy hónap is, a török a végén majd megunja és abbahagyja a háborút.
Montecuccoli persze most már azt állítja, hogy ő eleve döntő harcra, a nagyvezír seregének megsemmisítésére készült, de ezt nem hiszem el neki. Más se. Ha a török úgy dönt, megül a folyó bal partján, és nem erőszakoskodik az átkeléssel, sohanapján se vívtunk volna ütközetet; a mi gyapjas hadvezérünk ugyan nem törekedett semmiféle döntő csatára, veszteg marad az ülepén, és várakozik az idők végezetéig.
Már említettem az imént a folyónak a török felé hajló nagy kanyarulatát. Július harmincegyedikén a török kisebb erőkkel itt is megkísértette az átkelést, de Waldeck gróf lovassága azonnal vissza is szorította.
Hohenlohe altábornagy parancsára lovas kísérettel, más hadmérnökökkel együtt bejártuk a Rába jobb partját, hogy megállapítsuk, hol vannak átkelésre alkalmas helyek. Láttuk, hogy nagy erőkkel egyedül az említett, felé hajló nagy kanyarulatban kísérelheti meg az átkelést a nagyvezír serege. Ugyanezt állította Esterházy herceg is, az ő huszárai kémszemlét tettek a túlsó parton, és azzal a hírrel jöttek meg, hogy a nagy kanyarulat mélységében roppant létszámú török lovasság gyülekezik. Nyelvet is fogtak, aki azt vallotta, hogy a nagy kanyarulattal szemben összpontosuló oszmán lovasság parancsnoka Iszmail budai pasa, IV. Mehmed szultán sógora. Esterházy herceg erről haladéktalanul értesített minket is. Természetesen Montecuccoli is időben megkapta a jelentést, ahogy a miénket is. Harmincegyedikén este már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a török hol akar támadni.
Annál jobban meglepődtem harmincegyedikén este, amikor megtudtam, hogy az említett nagy kanyarulattal szemben egyedül Waldeck gróf csapatai állnak. A mi szélső jobbszárnyunk ugyan valamelyest szintén ott helyezkedett el, de azonnal látszott, hogy a legkomolyabb erőpróba Waldeck gróf német birodalmi ezredeire vár. Azokra, amelyek helyenként a fegyverfogásokkal sincsenek tisztában.
Összenéztünk Hohenlohe altábornaggyal.
- Átmegyek Waldeckhez – mondta a tábornok, aztán egy pillanatra elgondolkodott. – Ha a helyzet úgy hozza, a balszárnyunk felé kell előremozdulnunk. Esetleg meg kell szállnunk Magersdorfot. Erről a franciáknak is tudniuk kell. Előbb Waldeckhez megyek, utána Colignyhoz.
Átadta a parancsnokságot a rangidős tábornoknak, és távozott. Valamikor éjfél után érkezett vissza.
A hadseregünk 234 gyalogos, 133 lovas és 20 dragonyos századból állott. Ehhez jön a magyar csapatok nyolc-tízezres létszáma. A magyarokat a francia hadtesthez osztották be. Az ágyúk pontos számát nem tudom, hiszen a tüzérség volt a hadsereg legnagyobb fogyatékossága és gyengesége. Azaz: a tüzérség hiánya. Mi még mindig csaknem azzal a néhány üteggel rendelkeztünk, amelyet még Kanizsa alól hoztam el, és amelyekkel besoroltam Hohenlohe altábornagy hadtestébe. Ezek mellé Hohenlohe még felszereltetett két újabb üteget. Egyéb tüzérségünk nem volt. Az ostromlövegeket nem tudtuk magunkkal cipelni, azokat a Muraközben hagytuk, Zrínyi gróf emberei helyezték őket biztonságba. Így tehát tüzérséggel ugyan fogyatékosan voltunk ellátva, de legalább valamennyi volt, ráadásul a kezelőszemélyzet már alaposan begyakorolta magát az ágyúk használatában.
Nem így a német birodalmi és a francia hadak. A megállapodás értelmében őket is a császári haditanács látta volna el ágyúkkal és a hozzájuk tartozó lőszerrel, de ez nem történt meg, illetve olyan fogyatékosan, hogy már nem lehetett sem ütegeket, sem hozzájuk tartozó vonatalakulatot szervezni. Egy-két löveget Waldeck gróf is, Coligny tábornok is kerített ugyan magának, de lőszerük hozzá ekkor már egyáltalán nem volt, tehát a hadsereg ezen két hadteste tüzérséggel egyáltalán nem rendelkezett. Ez volt az osztrák katonai adminisztráció egyik legnagyobb hibája ebben a háborúban, és igazán nem rajta múlott, hogy hanyag és tohonya munkája nem vezetett katasztrófához.
A franciák könnyen túltették magukat a problémán, Coligny egyszerűen rándított egyet a vállán:
- Ha nem lesz ágyúnk, elvesszük az ellenségtől, van hozzá puskánk és kardunk!
Könnyen beszélhetett, kiváló, remekül begyakorolt csapatokkal rendelkezett, felszerelésük minden tekintetben mintaszerű volt, és a legjobb császári ezredekét is túlszárnyalta.
De azért ő sem állta meg, hogy ne tegyen itt-ott néhány szarkasztikus megjegyzést. Például ilyeneket:
- Az önök hadvezetése bizonyára nem sokra tartja a császárjuk uralkodói becsületét.
Erre az osztrák tábornokok nem tudtak, vagy nem akartak felelni. Az egyik ugyan párbajra akarta hívni Coligny tábornokot, de Coligny mellett tüstént egy tucat francia tiszt húzta elő a rapírját, hogy előbb vele kell megküzdeni. Mind hírhedt kardvirtuózok voltak, az osztrák tábornok nem győzött bocsánatot kérni, és nyomban visszavonta a kihívást. A többi császári generális meg sem kockáztatta.
Állítólag a franciáknak adott puskalőszer is kritikán aluli volt. Egy francia gyalogsági kapitány azt mondta, olyan gyatra puskalövedékeket kaptak, hogy mindet farigcsálni kell, mert különben nem lehet őket a puskacsőbe illeszteni. A gyalogságuk takarodó előtt azzal foglalatoskodik, hogy méretre vagdossa a lövedékeket, nehogy a csatában kelljen.
A franciák tehát kibírták a tüzérség hiányát, de megpendítették az uralkodói becsület kérdését.
A német birodalmi csapatok esetében merőben más volt a helyzet. Itt a tüzérség hiánya végveszéllyel fenyegetett, hiszen a csapatok kiképzettsége is igen sok kívánnivalót hagyott maga után. Erkölcsi értelemben- az uralkodói becsületet tekintve – még súlyosabb volt a probléma, hiszen Lipót császár a birodalmi rendeknek személyesen ígérte meg, hogy az általuk felállított, és a költségükön a török ellen Magyarországon bevetendő hadsereget soron kívül fogja minden tekintetben megfelelő ágyúparkkal és tüzérségi lőszerrel ellátni. Amely tüzérség és lőszerek költségeit egyébként a német birodalmi rendek készpénzben fizették be a császári kincstárba.
A szentgotthárdi csata hajnalán pedig az a gyalázatos helyzet állt elő, hogy a legveszélyesebb, a török támadásnak leginkább kitett ponton éppen a zömmel tapasztalatlan katonákból álló német birodalmi hadtest állt, amely a császári hadvezetés hibájából egyáltalán nem rendelkezett tüzérséggel.
Természetesen harmincegyedikén este ezen már késő lett volna változtatni, a korábbi napok menetparancsait Montecuccoli adta, neki pontosan tudnia kellett, miféle helyre állítja a Waldeck gróf parancsnoksága alá tartozó hadtestet. Azzal is tisztában kellett lennie, hogy milyen harci értékű csapatok tartoznak Waldeck gróf hadtestébe, és milyen létfontosságú hadiszerekben szenvednek hiányt.
Számomra Montecuccoli eljárása több, mint gyanús; talán azért, mert nem először tapasztaltam tőle hasonló, nehezen észrevehető, de céljaiban nagyon is kiszámítható alattomosságot.
Hohenlohe altábornagy ugyanígy érzett.
- Ki tudja – jegyezte meg. – hogy Montecuccoli nem tart-e már engem is a haragosának.
- Ha igen, nagyon vigyáznia kell magára, altábornagy úr – feleltem szarkasztikusan.
- Éber leszek – felelte mosolyogva. – főleg, hogy látom, mennyire hasonló a két eset. A Muraközben Zrínyi grófot akarta elveszejteni, itt meg Waldeck grófot. Nagyon átlátszó, és ez sem fog sikerülni.
- Zrínyi gróffal mi baja volt Montecuccolinak? – kérdeztem. – Féltékenykedett, amiért nem őt nevezték ki főparancsnoknak?
- Természetesen az is. Meg más is. Régebbi keletű haragosa ő Zrínyi grófnak. Amikor Montecuccolit Erdélybe küldték, hogy segítséget vigyen Kemény János fejedelemnek, ritka kétbalkezes hadvezetést produkált. Az egész hadjárat tökéletesen haszontalan volt, sőt kimondottan káros. Semmit el nem ért, de a gyalázatosan rosszul ellátott csapatai nagyjából úgy viselkedtek a magyar lakossággal, mint a tatár. Semmiféle aktivitást nem mutatott, sőt kerül minden értelmes kezdeményezést. Aztán éppen akkor döntött úgy, hogy végleg cserbenhagyja szövetségesét, amikor annak a legnagyobb szüksége lett volna rá. Még haza sem ért, a török már le is győzte, és meg is ölte a fejedelmet. A haditanácsban sokan nehezteltek a hadjárat miatt, szégyenletesnek tartották az eljárását, amiben igazuk is volt. Maga Montecuccoli is érezhette, hogy valami nincs rendben, mert röpiratot jelentetett meg, amelyben teljesen elferdítette a történteket, és minden felelősséget a magyarokra hárított. A magyarok nevében Zrínyi gróf válaszolt. Névtelenül ugyan, de mindenki pontosan tudta, hogy ő az. Keményen a fejére olvasta minden bűnét.
- Emiatt haragszik Montecuccoli Zrínyi grófra? Hiszen az már évekkel ezelőtt történt?
- Ne felejtse el, Davis őrnagy, a tehetségtelenség nem felejt. És nem is tud megbocsátani. Soha, fiam. Emlékezzen, mi történt Zrínyi-Újvárral. Most meg mit tervez a kedves jó hadvezérzsenink Waldeck gróf ellen?
- Altábornagy úr, ugyanaz a szituáció. Vagy nagyon hasonló.
- És ugyanaz a csökönyös, gonosz és alattomos tehetségtelenség, fiam. Ez az ismertetőjegye. Inkább a saját győzelmét is kockára dobja, de vesszen a haragos.
Augusztus elsején kora hajnalban a hadsereg felállítása a következő volt:
A hadsereg jobbszárnyán, Badafalvára támaszkodva helyezkedett el a császári hadsereg Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt. Értékében és feltöltöttségében is az egész szövetséges hadsereg egyik legerősebb kontingense. Állt hetvennégy gyalogosszázadból, hatvanhárom vértes, valamint húsz dragonyosszázadból. Becslésem szerint volt körülbelül hatvan darab tábori ágyúja. Az összes alakulat viszonylag feltöltve, a legtöbbjük harcedzett, régi csapat volt, sokuk a Montecuccoli által olyannyira kedvelt öreg katonákból állt. A gyalogsági századok 150-300, a lovasszázadok 120-140 főből álltak. Természetesen akadhatott közülük olyan is, amely az állománya jelentős részét már elveszítette, de Montecuccoli törzskarára az volt a jellemző, hogy a „leharcolt” minősítést kapott századokat ezreden belül rendszeresen összevonták, és az egyiknek a parancsnokát törzskari szolgálatra rendelték. A századok zömét teljes értékűnek kell tekintenünk.
A császáriaktól balra, pontosan a Rába már többször említett nagy kanyarulatával szemben sorakozott fel Waldeck gróf parancsnoksága alatt a német birodalmi segédhad, amely összesen harmincöt gyalogos és tizennyolc lovasszázadból állt. Ezek közül a gyalogos századok többé-kevésbé fel voltak töltve legénységgel, a lovasszázadok közül azonban egynek a létszáma sem érte el a száz főt. Tüzérséggel – mint fentebb említettem – egyáltalán nem rendelkeztek. Hohenlohe altábornagy a csatát megelőző este azt javasolta Montecuccolinak, hogy a császári ütegek egy részét csoportosítsa át ide, mert itt nincs tüzérség, és ez tűnik a legveszedelmesebb arcvonalszakasznak, de a gőgös főparancsnok ezt az indítványt válaszra sem méltatta.
Persze, ezek után roppant különösnek tűnnek a Montecuccoli röpirataiban és egyéb írásaiban Waldeck gróf ellen hangoztatott vádak.
Waldeck gróf hadtestétől jobbra, Magersdorf mögött, szintén a folyó nagy kanyarulatával, de annak már elkeskenyedő keleti részével szemben álltunk mi, a mainzi érsek által még az előző évben toborzott, zömmel németekből álló segédhad, Hohenlohe altábornagy parancsnoksága alatt. Volt negyvenöt gyalogos és tizenkét lovasszázadunk. A századok zöme nem volt feltöltve, sok alegységnél azonban frissen érkezett németek, illetve önként hozzánk csatlakozott horvátok és magyarok is szolgáltak. Néhány századunk majdnem teljesen magyar hajdúkból, illetve huszárokból állt.
Létszámra mi voltunk a szövetséges hadsereg leggyengébb kontingense, harci tapasztalatok terén azonban kiemelkedtünk a többiek közül. A téli hadjárat óta csaknem egyfolytában harcban álltunk.
Tüzérségünk annyi volt, amennyit fentebb említettem.
A felállás tanúsága szerint a hadsereg centrumának bal oldalát alkottuk, de szervezetileg mégis a balszárnyhoz tartoztunk.
Végül a hadsereg balszárnyán, a Rába egy másik, szintén a török felé dudorodó, de a másiknál lényegesen kisebb kanyarulatával szemben, balszárnyával Szentgotthárd bal parti részére támaszkodva helyezkedett el Coligny tábornok parancsnoksága alatt a francia hadtest. Nyolcvan gyalogos és negyven lovasszázadból állt, csupa kiválóan képzett, elsőrangú fegyverzettel rendelkező katona. Hozzájuk voltak beosztva a magyar erők, Esterházy herceg és Nádasdy gróf főleg lovasságból, valamint néhány ezer hajdúból álló csapatai. Esterházyt és Nádasdyt Montecuccoli a magyar hadak egy részével visszaküldte Körmendhez, hogy ott őrizzék a hidat, a többi magyar a francia főparancsnok alárendeltségében maradt.
Tüzérséggel az Esterházy és Nádasdy csapatai által hozott nyolc-tíz tábori lövegen kívül ugyan ők sem rendelkeztek, de ezzel együtt is azt kell mondanom: ez a balszárny volt az egész szövetséges hadsereg legerősebb kontingense.
Ez a felállás már július harmincadika óta, három napja érvényben volt.
A hatályban lévő napiparancs védelmi harcot irányzott elő. A folyó vonalát védelmi vonalnak kellett tekintenünk, és mindegyik kontingens tartozott az előtte álló folyópartot megvédelmezni. Ha ennek tudatában tekintünk a felállásra, még inkább kitűnik annak aránytalansága, hiszen a Waldeck gróf hadteste előtt álló szakasz sokkal hosszabb a többinél.
A folyóvédelem a hadtudomány régi vitás kérdései közé tartozik, de nem olvastam soha senkinél olyasmit, hogy komoly védelmi vonalnak lenne szabad tekinteni egy olyan folyót, amelynek a szélessége nem több tizenöt-húsz lépésnél, és akár menetből is könnyen átgázolható.
A seregvonat és a málha az arcvonal mögött volt, nem indították el Fürstenfeld felé, ami szerintem helyes intézkedés volt, mert nem köteleztük el magunkat a további visszavonulás mellett.
A felállás egyértelműen a védelmi harc céljait szolgálta, támadásra nem álltunk készen. Az egyes hadtestek az előttük álló partokon előőrsöket tartottak, és alkalmi védműveket emeltek. A legsűrűbb ilyen hálózatot éppen Waldeck gróf hozta létre, körülbelül kétszáz emberét vezényelte a partra. A védművek nem tudták visszaverni a török próbálkozásait, hiszen – fentebb említett okokból – tüzérséggel egyáltalán nem rendelkeztek. Csupán a folyó megfigyelésére szorítkozott a tevékenységük. Waldeck gróf sokat törte a fejét, hogy még mit tehetne. Azt is megfordult a fejében, hogy egész hadtestével a partra nyomul. Ettől azonban nemcsak Montecuccoli nyomatékos ellenparancsa miatt állt el, Hohenlohe tábornok is lebeszélte róla. Akkor a partra szálló török eltaposná, segítséget nem kaphatna, és rés keletkezne miatta az arcvonalban.
Mi azért ennél tovább mentünk: még az éjjel megszálltuk, és védelemre rendeztük be Magersdorfot. Hohenlohe altábornagy tanácsára a franciák ugyanezt tették Szentgotthárd balparti részével.
Waldeck grófnak Hohenlohe végül azt a tanácsot adta, hogy személyesen és igen sűrűn ellenőrizze az előőrseit, illetve, hogy azokat mélységben is tagolja. Ennek végrehajtását sajnos a gróf elmulasztotta, illetve másnapra halasztotta. Helyette inkább borozgatott, vagy anekdotázgatott egy jót a sátrában. Kétségtelen, hogy Waldeck gróf súlyos hibát követett el, de nem lehet felmenteni Montecuccolit sem, aki úgy állította a legveszélyesebb pozícióba hadserege leggyengébb alakulatát, hogy maga az illető helyet egyszer sem látta. A fővezér utolsó parancsa harmincegyedikén késő este úgy szólt, hogy másnap reggel gyűjtsünk elegendő takarmányt a lovak számára…
Ez volt tehát a helyzet 1664. augusztus elsején, kora hajnalban, a csata kezdete előtt.
A keresztény haddal szemben a török sereg mindig és mindenütt támadásra készül, ahogy most is tette. A török nem szeret a védekezéssel bíbelődni, nem is ért hozzá. Mindig hódításra tör, és amikor már belefogott az egyik hódításba, tüstént elő is készíti az újabbat. Ennek az az ára, hogy az elfoglalt területeket rémségesen kiszipolyozza, tönkreteszi, romlásba dönti.
A török birodalom évszázados sikereinek egyik titka bizonnyal az volt, hogy újra feltalálta az állandó hadsereget, amely a rómaiak korszaka óta megszűnt létezni. Vele szemben a megtámadott országok hadra kelt nemeseket, felfegyverzett parasztokat, meg alkalmilag felfogadott zsoldosokat állítottak csatasorba, és a török ezekkel szemben állandóan fegyverben tartott, hivatásos hadseregével akkor is fölénybe került, ha közben kudarcok érték, vagy ha emezek egyik-másik taktikai eljárásának ellenszerét a mai napig sem találta meg. Például a török hadak közismerten nehezen viselik a páncélos nehézlovasság rohamát, de ez csak akkor derülhet ki, ha valaki képes megfelelő nehézlovasságot toborozni, azt begyakorolni, eljuttatni a csatatérre, és egyéb csapatok támogatásával megfelelő helyen és időben rohamra is tudja küldeni a török ellen. A lengyeleken kívül ez csak ritkán és keveseknek sikerült.
Mára azonban megjelentek a reguláris állandó hadseregek, és ezeknek a hadművészete már meghaladja a törökét. Komoly fejlődés előtt állnak, míg az oszmán hadviselés látszólag megmerevedett, igen keveset fejlődött. Fegyverzete helyenként meghaladta a mienket; több és jobb ágyúja volt, több kovás puskája, helyenként sokkal kiválóbb kézifegyverei, kardjai, lándzsái, de kiképzettségben és taktikában alattunk maradt.
Persze, erről nem mindenki volt meggyőződve a mi seregünknél. Hohenlohe altábornagy és jómagam ezen a véleményen voltunk. Emlékeztem rá, hogy Zrínyi marsall is ugyanezt a nézetet vallja.
A török nem tétlenkedett. Az éjjel tíz-tizenöt ágyút volt össze a kanyarulat mögött, a kanyarulat keleti és nyugati végén sáncokat emelt, oda lövészeket és szintén tüzérséget állított. Éjjel kisebb janicsár osztagokat küldött át a folyón, ezek a mi oldalunkon is sáncokat hánytak, hogy ezek oltalma alatt hajnalban elkezdődhessen az átkelés. Waldeck gróf előőrsei ebből mit sem észleltek.
Iszmail pasa csapatai az éjjel megkezdték az átkelést. Az első lépcsőben körülbelül háromezer szpáhi kelt át a Rábán, de mindegyik hozott maga mögé ültetve egy janicsárt is. A janicsárok előzték a közelben lévő előőrsöket, és hozzáfogtak az átkelés biztosításához. A szpáhik hajnalra harcra sorakoztak fel a folyó partján. Nyomban utánuk a második lépcső is megkezdte az átkelést.
A csata előtt az akindzsik és a tatárok felégették és elpusztították a Rába és Kerka folyók közötti egész területet, tömegesen gyilkolták le, vagy űzték el lakóhelyéről a lakosságot.
Az éjszaka leple alatt a török hidászok építőanyagaikkal együtt szintén megjelentek a folyó kanyarulatában. A török augusztus elsejére eredetileg csupán azt tervezte, hogy minél több alakulatát a Rába bal partjára hozza, és előnyös állásokat foglal egy másnapi, mindent eldöntő csatához. De ha két, egymást oly hosszú ideig kerülgető hadsereg közel kerül egymáshoz, és a feszültség ennyire nagy, az ütközet azonnal elkezdődhet, mihelyt az első pengeváltások megtörténnek.
Így esett Szentgotthárdnál is.
Virradat előtt a török tüzérség lőni kezdte Magersdorfot. Ennek fedezete alatt kezdte meg az átkelést.
Mielött a csatára rátérnék, meg kell jegyeznem, hogy Köprülü Ahmed még pirkadat előtt néhány ezer lovast Stíria felé küldött, részben azért, hogy a szövetséges fővezérletet megtévessze, részben meg azért, hogy a tartományt feldúlja és égesse. Ez kétségtelenül hiba volt, de a nagyvezír aligha gondolja annak.
A döntő harc előtt az erők ilyetén meggyengítése régi szokása a töröknek, amely megszokta, hogy mindig és mindenki ellen létszámfölényben van, és – ahogy fentebb említettem – alig végezte be egyik hódítását, máris a következő felé ácsingózik.
A törökök még virradat előtt pontonhidat rögtönöztek a folyón, és most már igen gyorsan folyt ezen keresztül a csapatok átkelése.
Reggelre már tíz-tizenkétezer török kelt át a Rábán. Az előkészített sáncok felhasználásával állást foglaltak. A mi főparancsnokságunknak erről a hadmozdulatról egyelőre sejtelme sem volt.
Montecuccoli ezért természetesen Waldeck grófot okolja. Egyenesen azt írja, hogy Waldeck gróf őt mindenáron csatára akarta kényszeríteni, azaz Waldeck alattomossága miatt lepte meg őt a török.
Enélkül a meglepetés nélkül Szentgotthárdnál valószínűleg nem kerül sor a döntő ütközetre. Montecuccoli semmire sem vágyott kevésbé, mint döntő csatára. A körmendi ütközethez hasonlóra minden bizonnyal; lehet ünnepelni, Te Deumot énekeltetni, győzelmi jelentést küldeni a császárhoz, ilyesmire igen, valódi nagy csatára soha. Inkább manőver manőver hátán, és adjon Isten száz év háborút csata nélkül.
Augusztus elsején kora reggel kiderült, hogy Montecuccoli mégsem tudja tábornoki és főparancsnoki pályafutását csata nélkül végigszolgálni.
Kétségtelen, hogy éjjel és kora hajnalban a török velünk szemben harcászati előnybe került.
Elsején reggel tehát a töröknek már legalább tízezer embere volt a folyó bal partján. Amikor tüzérségi tűz alá vette Magersdorfot, erről még fogalmunk sem volt. Az természetes, hogy Hohenlohe altábornagy elsősorban Magersdorfra figyelt, hiszen a mi hadtestünk erre a falura támaszkodott. De Montecuccoli is ide figyelt, ide küldött gyors egymásutánban több parancsot is, hogy mire ügyeljünk.
- Átkelt volna a török a folyón? – kérdezte Hohenlohe a harmadik futártól.
- Nem tudom, altábornagy úr, de a folyó felől mozgást láttam.
Hohenlohe azonnal felderítésre küldött egy lovasszázadot. Perceken belül visszatértek: felvettek fél tucat menekülőt. Hohenlohe tüstént futárokat küldött, keressék meg Montecuccolit, és jelentsék neki a helyzetet. Waldeck grófhoz is hírnököket menesztett.
Montecuccoli kora reggel magyar huszároktól értesült róla, hogy a török egy nagyobb csapat lovast Stíria felé küldött. Ezt a hadmozdulatot félreértette, azt hitte, hogy a török felfelé keres átkelőhelyet, és oldalba akarja őt kapni. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznia; ezért parancsot adott Johann von Sporck altábornagynak, hogy ezer dragonyossal és néhány század horvát huszárral induljon felfelé a Rába mentén, és akadályozza meg a török átkelését.
A Stíriába menesztett török lovasság már messze járt, azonban Sporck a túloldalon valóban rábukkant egy csapat török lovasra. Ezek talán takarmányt gyűjtöttek, vagy valóban átkelőt kerestek. Az is lehet, hogy ez a manőver is Köprülü Ahmed egyik megtévesztő ötletének részét képezte. Sohasem derült ki, mert Sporck tábornok lovassága – a horvát tisztek unszolására – a folyón át még reggel hat óra előtt megrohamozta, és ripityára verte ezt a török alakulatot. Az ellenséget csaknem az utolsó szálig levágták, és zsákmánnyal megrakodva tértek vissza a táborba. Valóságos tevekaravánt hurcoltak magukkal.
Ezalatt a török a folyó nagy kanyarulatában pallóhidat fektetett a Rábára, és azon megkezdte az átkelést. Hamarosan Jennersdorf (Gyanafalva) községgel szemben is hídveréshez fogtak a törökök, és a hadihíd hihetetlenül gyorsan elkészült.
Waldeck gróf csak reggel nyolc órakor küldött némi erősítést a hátráló, vagy már nem is létező előőrseinek irányába.
A csata kezdetén a török komoly előnybe jutott.
Az ellenség tömeges partváltása reggel kilenc órakor kezdődött a kanyarulat legdélibb, legmélyebb pontjánál. Iszmail budai pasa, a szultán sógora vezette. A lovasság a vízbe gázolva jutott át, hiszen a vízállás ott akkor már olyan alacsony volt, hogy a víz csak a kengyelvasig ért.
Az átkelést a török ütegek folyamatos tüzelése kísérte. Ugyanakkor az oszmán parancsnokság a hidakon megkezdte gyalogságának és tüzérségének az átvitelét is. A bal partra áthozott lövegeket az előkészített sáncokba vitték, és tüzet nyitottak velük Magersdorf irányába. A hidakon átkelő janicsárok és a keletebbre átkelt lovasság már Mehmed pasa alárendeltségébe tartoztak, míg a topcsikat – a török tüzérséget – Kaplán pasa vezérelte.
A török már nagy erőkkel partot ért, elűzte, vagy megsemmisítette az előőrsöket, és a szövetséges főparancsnokság erről még mit sem tudott.
Mi már tudtuk, hogy a török mozgolódik, és Hohenlohe altábornagy a főparancsnok reagálására várt.
Az altábornagy megbetegedett, nemrég vért hányt. Harcálláspontja a környék egy magaslatán volt, ahonnan csaknem a folyópartig lehetett látni. Mellette, egy majorban dolgozott a törzskar.
Hohenlohe tábori ágyon feküdt, és a segédtisztnek ötpercenként fel kellett őt ültetnie, hogy szétnézhessen. A második ilyen szétnézésekor vette észre a janicsárokat és a török lovasság széles arcvonalát.
A következő percben lóhalálában indultak a futárok Montecuccolihoz, Coligny tábornokhoz és Waldeck grófhoz. Hohenlohe felpattant.
- Ezt tüntessék el! – mutatott az ágyra.
Hohenlohe altábornagy legbámulatosabb tulajdonsága volt, hogy a legsúlyosabb betegségből is pillanatokon belül talpra állt, amikor a hadihelyzet ezt kívánta. Többé nyoma sem volt rajta a korábbi rosszullétnek.
- Azonnal fel kell adnunk Magersdorfot! Ha nem ezt tesszük, bekerítenek bennünket! A lovamat!
A negyedik vagy ötödik parancs nekem szólt:
- Davis őrnagy! Mennyi időre van szüksége, hogy az ágyúkat tüzelőállásba helyezze?
- Már tüzelőállásban vannak, altábornagy úr!
Mutattam az irány, és ő oda rúgtatott. Gyorsan felpattantam kis török paripámra, nehogy lemaradjak.
Hohenlohe elégedetten szemlélte kisded tüzérségemet. A tüzérek az ágyúk körül tanyáztak, a parancsnok érkezésére felpattantak, és kihúzták magukat. Minden tűzmester kezében ott volt az égő kanóc. Egy-egy ágyú kezelésére általában négy emberre volt szükség, létszám feletti emberem összesen öt volt, egész kis csapatom készen állott az ágyúharcra. Lovassági vagy gyalogsági fedezettel nem rendelkeztünk, viszont még előző nap alkalmi sáncot készíttettem az ágyúk számára, ez nyújtott némi védelmet.
A lőszervonatunk ötvenlépésnyire a lövegek mögött állt.
- Davis őrnagy, vegye tűz alá az ott felvonuló török csapatokat! – a karjával mutatta. – Ha török tüzérség kerül a látókörébe, azt is! Ha visszavonulunk, parancs nélkül húzódjon hátra ön is!
Azonnal tüzet nyitottunk a török lovasság félelmetes tömegeire. Néhány telitalálatot elértünk ugyan, de nem sok esélyünk volt az ellenség megállítására. A következő negyedórában ágyúharcba bonyolódtunk a török tüzérséggel, egy oszmán löveget elnémítottunk, de körülöttünk is hullani kezdtek a lövedékek.
Csapataink ekkor még fegyelmezetten hátráltak. Hamarosan parancsot adtam Karl-nak, a fő tűzmesternek, hogy tüzelőállást változtatunk. Láttam, hogy a tüzérek sajnálják otthagyni a sáncokat, de teljesítik a parancsot. Mennünk kellett.
Néhány száz lépésre az előző állástól, egy kisebb, lapos magaslat hátán álltunk meg. Az ellenségnek egy viszonylag szűk átjárón kell keresztültörnie a bozót és egy horhos között, elég közel volt, de innen a hely eszményi célpont. Néhány lövést leadhatunk, aztán elinalunk biztonságosabb helyre.
- Kartácsra tölts!
Ekkor csapott be egy török gránát az előző tüzelőállásunkba. A sánc mögé. Pontosan oda, ahol néhány perccel korábban Karl állt.
A katonák keresztet vetettek.
A szpáhik már Waldeck gróf táborához közeledtek, ott pedig csak ekkor doboltak riadót. Ráadásul a beteg Vilmos őrgróf is éppen ekkor jelent meg a birodalmi sereg táborában, és így annak most már éppen két főparancsnoka volt, azaz eggyel több a kelleténél. Waldeck gróf éppen terepszemléről jött vissza, vakmerően megközelítette az ellenséget, és össze is mérte kardját a szpáhikkal.
Vilmos őrgróf és Waldeck gróf kezdetben – nem tudva a másikról – külön-külön kezdtek intézkedni, ami csak fokozta a zavart. Amikor végre találkoztak, Waldeck beszámolt a helyzetről, és az őrgróf lényegében ráhagyta a parancsnokságot.
Waldeck gróf már tudta, mekkora a baj, és azt is, hogy csak rendkívül gyors intézkedésekkel lehet úrrá lenni rajta.
Úgy döntött, hogy a serege sváb és bajor gyalogezredeit Fugger gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt azonnal előreküldi, hogy a támadó ellenséget feltartóztassák. A sebtében harckészültségbe helyezett ezredek pikáikat előreszegezve, széles csatasorban el is indultak, de a katonák ijedt arcait látva maga Waldeck gróf sem bízott a sikerben. Mindazonáltal tüstént futárt menesztett Montecuccolihoz, és gyors segítséget kért tőle.
Ahogy a rettenthetetlenül lovagló Fugger tábornok gyalogsága előrehúzódott, Waldeck gróf tüstént nekiállt, hogy a többi alakulatába lelket verjen, és személyesen harcba vezesse őket.
A második vonalban harcra rendezte a frank és a szász gyalogezredet, a württembergi gyalogságot pedig a harmadik vonalba állította.
Összevonta teljes lovasságát és összes dragonyosát, személyesen akarta őket harcba vezetni. Közben megérkezett kérésére a főparancsnoktól a Nassau- és a Kielmansegg-gyalogezred, illetve a Schmied-lovasezred.
Waldeck ellentámadását az átszegdelt terep nem támogatta. Magersdorftól nyugatra erdős, csalitos, kisebb dombokkal és gödrökkel tarkított a vidék, és a gyalogság emiatt nem tudott egységes támadó falat kialakítani.
Fugger tábornok is látta ezt, de nem szállt inába a bátorsága, katonáit harcra lelkesítette, és elsőre a csodával határos módon valóban megállították, aztán vissza is lökték a török lovasságot.
Az első összecsapást olyan mély hangú, tompa döndülés kísérte, hogy a magaslaton mi is hallottuk. Az oszmán lovasság vadul belerohant az előreszegezett pikák erdejébe – és kudarcot vallott. A gyalogság lassan előrenyomult, a török második támadó kísérlete eleve elhibázott volt, a török visszahúzódott. A janicsárok rohamkísérlete is megtört Fugger muskétásainak tüzében.
A töröknek ez az első meghátrálása még nem volt hadicsel. A lovasság egy lendülettel akart áttörni Fugger ezredein, de a roham a makacs németeken összeomlott. Az újonc katonák ugyancsak derekasan viselték magukat az első összecsapásban.
A rendkívül bátran harcoló Fugger tábornoknak azonban fejébe szállt az első siker. Waldeck gróf közeledő többi alakulatához küldött, előre rendeltette Pleitner ezredes frank gyalogezredét is, és az összes ezredet az első vonalba rendelve széles arcvonalon frontális támadást indított. Gusztáv Adolf módjára három sorba rendezte a gyalogezredeket, hátravitette a lovát, és kivont karddal haladt az első sorban.
Azt gondolom, hogy a bátor generális hibát követett el. Helyesebb lett volna bevárni a mögötte felvonuló csapatokat, és elöljárójával, Waldeck gróffal egyesülve védelmi állást foglalni a síkon.
Mert a török visszavonulás mostantól rendezetten történt, nyilvánvaló hadicsel volt. Ezt Fugger némelyik tisztje is észrevette, szóvá is tették, de a tábornok nem hallgatott rájuk. Fugger azt hitte, maga szétverheti néhány alig kiképzett német gyalogezredével a hatalmas oszmán hadsereget.
A döntést nem az ő szintjén kellett volna meghozni.
A császári hadsereggel szemben a török nem kísérelt meg átkelést, így a Montecuccoli személyes parancsnoksága alatt álló nagy létszámú, tüzérséggel, lőszerrel és minden szükségessel kiválóan ellátott csapatok még mindig tétlenül álltak. Ezen Hohenlohe is, és a francia Coligny tábornok is nagyon csodálkozott.
A török olyan hibát követett el, ami elegendő lett volna, hogy miatta csatát veszítsen, de Montecuccoli képtelen volt kihasználni.
Köprülü Ahmed elfelejtette foglalkoztatni átkelési kísérlete alatt a szövetséges hadsereg jobbszárnyát.
Ez voltaképpen rettenetes hiba volt.
Ha a török hadvezér azt képzelte, hogy a Stíriába vezényelt, vagy a kora hajnalban Sporck altábornagy szeme láttára kalandozó török lovasság mozdulatai elegendők lesznek arra, hogy az ellenség egyik legerősebb csoportosítását a döntő ütközet kezdetén lekössék, gyermeteg módon gondolkodott. Több tízezres hadseregeket vezénylő főparancsnokok szintjén az ilyen súlyos hiba szokatlan, és általában szörnyű büntetést szokott maga után vonni. Hohenlohe altábornagy két-három nappal korábban azt mondta:
- Köprülü Ahmed verhető hadvezér, már a Muraközben is az volt. Sokat hibázik. Figyeljen, és ön is észre fogja venni.
Most igazat kellett adnom a parancsnokomnak. Fugger tábornok harcát látva az járt a fejemben, hogy a császári seregek valamivel nyugatabbra éppen most kelnek át a Rábán, hogy hamarosan hatalmas csapással oldalba és hátba támadják a gyanútlan, a centrumban egyre nagyobb erőkkel harcba bocsátkozó ellenséget…
Nagy Sándor annak idején minden ütközetét azzal nyerte meg, hogy erős jobbszárnyával oldalba, és hátba támadta ellenségének centrumát. Neki azonban ahhoz előbb szét kellett zúznia az ellenség balszárnyát. Montecuccoli tábornagynak sokkal könnyebb dolga lett volna, mert a kelekótya török hadvezetés maga kínálta fel számára egy megsemmisítő oldaltámadás lehetőségét, nemcsak a passzivitásával, hanem azzal is, hogy hebehurgyán választotta meg a csatateret.
Kora hajnalban Sporck altábornagynak a folyón keresztül intézett gyilkos lovasrohama nyilvánvalóvá tette az osztrák hadvezetés számára, hogy tőle nyugatra mennyire könnyen át lehet kelni a Rábán, és hogy ott a töröknek semmiféle biztosító alakulata nincs.
Montecuccolinak a török átkelés első híreire az ő oldalán igen könnyen járható Rábán keresztül nagy erővel oldalba és hátba kellett volna támadnia a törököt, ami kétségtelenül szétzúzta volna Köprülü Ahmed seregét.
Nagy Sándor ezt tette volna. Habozás nélkül.
Montecuccoli tábornagy nem tartozik a Nagy Sándorhoz hasonló hadvezérek kategóriájába. Még a saruját sem köthetné meg a nagy makedónnak.
Azt hiszem, őkelme kitűnő hadseregszervező lehetne, amolyan irodában működő hadtudós¸ ha lenne kellő önismerete, nem irigykedne másokra, nem intrikálna ellenük, és elfogadná, hogy a hadjáratok vezetésére alkalmatlan, mert nem képes határozott döntésre jutni. Voltaképpen ezért annyira büszke manőverezési tudományára, mert mindannyiszor sikerült eltáncolnia az ütközet útjából, mint vívónak a mérgezett tőr hegye elől.
Most azonban a nagy manőverező nem hajtotta végre pályafutása legragyogóbb és legfontosabb manőverét; amelyet egyébként a közepes tudású hadvezérek zöme azonnal végrehajtott volna.
A bátor Fugger tábornok tehát gyalogezredeivel merész, frontális támadásra indult a török ellen. Jobbszárnya felől csatlakoztak hozzá a Montecuccoli által küldött császári Nassau- és Kielemansegg gyalogezredek, szélső jobbszárnyán pedig elővágtatott kivont karddal, kieresztett lobogóval a Schmied-vértesezred. Ez még tovább növelte Fugger önbizalmát, pikásai bőszen előreszegezték hosszú nyársaikat, muskétásai menet közben töltötték meg a fegyverüket.
Fugger arcvonala magabiztosan, férfiasan nyomult előre az egy tömbben, fegyelmezetten hátráló törökök felé.
Ezt látva már rosszat sejtettem. Mit tehetnék? Az ágyúim sem hordanak addig.
Ekkor már a mi ezredeink is előre indultak. Hohenlohe altábornagy úgy döntött, előretolja a csapatok egy részét, és visszafoglalja Magersdorfot a janicsároktól. Így akarta támogatni Fugger tábornok és Waldeck gróf akcióját a centrumban.
Magam is előre akartam vinni a lövegeket, de a tábornok megállított.
- Oda fel! – mutatott egy kis magaslat felé. – Ott foglaljon tüzelőállást!
En
