Egy ideig ismét rövid részletek következnek. Mint ez:
————-
PÁRIZS, 1664. december 12. csütörtök
Váradi Nagy Bálint deákot a szállásadója rángatta elő a szobájából nem sokkal ebéd után.
- Azonnal jöjjön, Monsieur Valentin! Önt keresik!
- Engem, ugyan kicsoda?
- Azonnal jöjjön!
Bálint deák nehézkesen botladozott kifelé. Jó otthoni módra egyet szundikálni akart a délebédre. Másfél éve tanult Párizsban, koszt és kvártély fejében latinra és németre tanítgatta a kárpitosék nagyobbik fiacskáját.
- Ki keres?
- Hol vagy már, kárpitos? Meddig várjak? – hallatszott egy parancsoló hang odakintről. A mester szinte maga előtt lökdöste a lakóját.
- Ki keres, mester uram?
- Vagy rossz fát tett a tűzre, vagy szerencse érte, Monsieur Valentin, önnek kell tudnia!
Az előszobába érve a magyar diák hátrahőkölt. Három megtermett férfi várakozott királykék pelerinben, rapírral az oldalukon.
- Te vagy az a diákfajzat? – kérdezte az egyik. Harmincöt év körül lehetett, aranyláncot viselt, az övében meg két remekmívű pisztolyt.
Bálint megijedt. Kik ezek, haramiák?
- Igen ő az, uraim, ő a Magyarországról érkezett Valentin diák. Megisznak egy pohár bort nálam a testőr urak? – alázatoskodott a házigazda.
Testőrök, gondolta Bálint. Hát persze, azok viselnek ilyen maskarát. De mi az Isten csudáját akarhatnak tőlem a testőrök?
Az aranyláncos Bálintot méregette. Ő lehet a parancsnok. A másik a belső ajtót vizslatta, hátha előkerül onnan valami hölgy. A harmadik meg – a langaléta – állandóan a rapírja markolatán tartotta a kezét.
- Velünk jössz, fickó! – a parancsnok Bálint vállára tette a kezét.
- Szabadna tudnom, miért?
- Nem kérdez, hanem jön! – dörmögte a langaléta.
A parancsnok kedélyesen a szeme közé nevetett:
- Tudsz lovagolni, magyar?
- Hogyne tudnék!
- Sebaj, akkor is kocsival megyünk! – és kifelé lódította az ajtón.
A kapitány vicces kedvében van, gondolta Bálint, és ő még csak el sem köszönhetett a szállásadójától.
Mire ezt végiggondolta, már egy fényes, fekete batárban ült. A kapitány éppen lóra kapott. Még három-négy testőr várakozott a ház előtt, lovon. Ők is besoroltak a menetbe. Egy eddig nem látott testőr bevackolta magát a diák mellé, a langaléta meg vele szemben telepedett le.
- Hová visznek?
Nem kapott választ. A batár elindult, előtte és mögötte lovasok. A kocsi rázott kegyetlenül. Ennél még az otthoni parasztszekerek is kényelmesebbek, gondolta a diák. Összeszedte legjobb modorát:
- Kérem, uraim, nem mondanák meg… – a langaléta olyan mogorván nézett rá, hogy ijedten elhallgatott.
Bő fertályóráig utaztak, egyetlen szó sem esett. Bálint deák szíve mindvégig a torkában dobogott. Mit akarhatnak tőle? Talán a bíró elé viszik? Hónapok teltek el azóta, hogy megruházta azt a pökhendi flandriait. Már azt képzelte, elviheti szárazon.
Elnézegette az egykedvű ábrázattal ülő francia testőröket. Ezek mégsem tatárok. Habár lehet, hogy rosszabbak annál…
Valami tágas udvarban segítették ki a kocsiból. Illatfelhő csapott az arcába, előkelő öltözetű urak és hölgyek igyekeztek körülötte, ki erre, ki arra. Némelyik megbámulta Bálint deák ócska nadrágját, negyednapos szakállát.
Fekete ruhás, szigorú tekintetű ember elé állították.
- Megfürdetni! Megborotválni! Felöltöztetni!
Jó óra múlva ismét a fekete ruhás ember előtt állt. Megborotválva, bepúderezve, és olyan módosan kiöltöztetve, hogy a nagy velencei tükörben maga is igen helyre legénynek találta eme Váradi Nagy Bálint deákot, akit erről az oldaláról eddig még nem ismert.
Fekete posztóruhát kapott, vadonatúj bőrcsizmát, de tükörfényeset; hófehér patyolat inget habos fehér csipke kézelőkkel, a fejére meg újdonatúj tollas kalpagot. Otthon öreg atyja minden adósságát kifizethetné ennek az öltözéknek az árából.
De óvatosan. Néha azokat öltöztetik ki ilyen szépen, akiket a vesztőhelyre visznek.
- Monsieur Valentin Váradi Nagy?
- Igen, uram, az vagyok!
- Hogyan kell kimondani a nevét?
Bálint deák megmutatta. A fekete ruhás francia többször is elismételte, és meglepően helyesen ejtette ki harmadjára, bár még csöppet sem magyarosan.
- A professzorok szerint ön a magyar diákok közül a legjobb.
Bálint erre kevélyen kihúzta magát. Talán mégsem jár rosszul ezzel a kalanddal.
- Meg tud-e tanítani valakit magyarul, Monsieur Váradi Nagy?
Bálint szíve nagyot dobbant. Tüstént a füléig szaladt a szája. Valami előkelőség kölykét kell magyarra okítania? Hiszen akkor megfogta az Isten lábát! Ez a pomádézott népség jól fizet, ő pedig megcsinálja a szerencséjét! Az újesztendőre pénzt küld haza öreg atyjának!
- Természetesen, uram! Hány esztendős a gyermek?
- Nem gyermekről van szó, Monsieur Váradi Nagy, hanem meglett emberről. Egy nagyon okos emberről. Igyekezzék ön méltónak bizonyulni hozzá.
- Azon leszek, uram – felelte némileg megszeppenve a diák.
- Ha sikerül az említett férfit önnek megtanítania nemcsak a magyar nyelvre, hanem Magyarország történetére, hagyományaira, szokásaira is; azaz mindenre, amit az ön hazájában tudni kell és illik, őfelsége, a király fényesen megjutalmazza önt. A tanítás sikeres befejezésekor ön francia grófi címet, úri birtokot és előkelő párizsi házat kap, valamint készpénzben százezer Lajos-aranyat.
A diáknak elállt szeme-szája.
