Több olyan munkán is dolgozom, ahol elkerülhetetlen az amatőr és a dilettáns tollforgató definiálása.
Számos olvasmányt végigszántottam idáig a témában. Nagyon forrhat a téma valahol, mert az írásokban mindenképpen feltűnő a régiek nemes pártatlansága és az újabbak helyenként fogvicsorgató tendenciózussága közötti különbség.
Ha a neten szétnézek, feltűnő a téma aktualitása.
Elképesztő, ki mindenki igyekszik manapság definiálni a dilettánst – egyben összemosni az amatőrrel.
Itt kell megállnom.
————-
Amatőr és dilettáns író, költő nem mosható egybe, mert a két fogalom nincs egy dimenzióban.
Az egyik státusz, a másik szemlélet.
———–
Az amatőr költészetet a nemzeti költészet részének, a dilettáns költészetet azonban minden tekintetben esztétikán kívüli jelenségnek tekintem.
A dilettáns költészet hosszú története azt bizonyítja, hogy – a tiszta és valódi amatőr költészettel ellentétben – a dilettáns költészet jelentős hatalmat birtokolhat, káros befolyását viszonylag hosszan és tartósan érvényesítheti, irodalmon és társadalmon belül hatalmi helyzetbe juthat, elismeréseket zsebelhet be, jelentős díjakat kaparinthat meg. Ezért ezen tényezők egyikét sem tekinthetjük az esztétikai értékelést befolyásoló jelenségnek.
———
A dilettáns természetesen lehet tehetségtelen, de ez nem releváns, a dilettáns nem erről szól.
Ne tévesszük össze vele azokat a szegény ördögöket, akik kétségbeesett alázattal próbálják gyenge műveiket eladni.
Az más kategória, más dimenzió.
—–
Kezdeném az amatőrrel. Véleményem szerint az amatőr költészet az irodalmi élet fontos része.
Az amatőr költészetre minden korban szükség van.
Mit is mond József Attila:
“A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs.”
Az ilyen értelemben felfogott nemzeti költészetnek az amatőr líra fontos része.
Az amatőr költők nem, vagy csak igen ritkán tévesztik össze magukat a költészet óriásaival. Ha beilleszkednek az irodalmi életbe, annak hasznos és nélkülözhetetlen tagjaivá válhatnak; ahogy a magyar irodalom eddigi története is mutatja.
Az amatőr költők jogos és lényeges igényt elégítenek ki. Versre, az érzelmek kötött szöveggel megformált, tömör összegzésére minden korban, mindenkinek szüksége van. Ezt régen a népdalok és a falusi meg kisvárosi fűzfapoéták töltötték be. Régebben sokkal több helyzetben volt igény verses szövegre, ezért még sok helyen a középiskolák is rendelkeztek úgynevezett poétikai osztályokkal.
Amatőr költők mindig léteztek. Ha fellapozzuk különböző korok emlékirat irodalmát igen sok adalékot találunk az amatőr és a hivatásos költők kapcsolatára.
(Amatőr és hivatásos kapcsolatát majd egy másik írásban boncolgatnám. Itt csak jelzem: ez sem egyszerű és magától értetődő fogalom.)
A hozzám legközelebbi bizonyíték talán egy emléktábla Gyula városában. Közli velünk, hogy Petőfi Sándor néhány napot itt töltött, amikor meglátogatta a ház akkori gazdáját, Szakál Lajos költőt. Ráadásul mindez nem is akármikor történt, hanem éppenséggel 1849 júliusában. Pár héttel a költő halála előtt.
Annak idején az éppen Mezőberényben tartózkodó Petőfi Sándor a legnagyobb zűrzavar kellős közepén, miután eladta a Bem tábornoktól kapott lovát, és még nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen, amikor a cári seregek éppen elözönlötték az országot, szükségét érezte, hogy meglátogasson egy gyulai költőt, Szakál Lajost, akit a líra terén soha senki sem tekintett vele egyenrangúnak.
Ma sem. Az emléktábla is bizonyítja. Szakál Lajos neve mellé magától értetődően odabiggyesztették a “költő” szót. Petőfi neve mellé nem kellett, modorosságnak hatna, hogy “Petőfi Sándor költő”. Minden magyar tudja, kicsoda Petőfi.
Maga Szakál sem tartotta magát Petőfivel egyenrangú költőnek.
Ettől függetlenül kapcsolatban álltak egymással, néha levelet váltottak, most pedig személyesen is találkoztak. Először – és utoljára…
Fel sem merült Petőfiben, hogy elzárkózzon a hozzá képest nagyon is amatőr Szakál Lajostól, hogy lenézze, ledilettánsozza.
Szívélyes, jó kapcsolatban álltak egymással, mint az irodalmat, a verset kedvelő, szívügyüknek tartó emberek.
(Merthogy olyan emeletes ökörséget is olvastam ám, ami a verskedvelést minősíti dilettáns vonásnak…
Annak idején az egyház eretnekségnek minősítette a Biblia olvasását.
Jött s a reformáció, hogy rendbe tegye a dolgokat…)
A kor más magyar költői számára is ez volt a természetes. Ugyanígy viselkedett a korabeli amatőrökkel Arany is Vörösmarty is.
Az amatőr státusz minden költő és író életében megkerülhetetlen, hosszabb-rövidebb ideig tartó állapot.
(Legfeljebb napjaink beleszületett ifjú titánjai kerülhetik ezt meg, akik már tinédzser korukban, papa-mamának hála, ezerféle orgánum szerkesztői, díjkollekcióval ékesített kész költő-író-műfordítók, de ezen állapoton aligha jutnak túl valaha.)
Az amatőr státuszt minden komoly alkotó kénytelen megtapasztalni. A többség ide is harc árán jut el, a továbblépés meg újabb küzdelmet igényel. Akik itt maradnak, mindenkor a költészet elkötelezett hívei lesznek, a magas költészetet fenntartó kultúra fontos letéteményesei, akiknek csak valami ostobán önfelszámoló “magaskultúra” kérdőjelezi meg.
Azt se felejtsük el: időnként amatőr is képes egy-egy nagyon jelentős és emlékezetes verset vagy novellát írni. Sőt, szinte minden fontosabb amatőrnek van egy-egy ilyen kiugró műve.
Néha a profik sem hagynak többet maguk után. Lévai József költői életművéből jószerivel egyetlen verset tart számon az irodalmi köztudat. Ábrányi Emil költészetéből talán ennyit se. Pedig hát ők annak idején az akkori kortárs magyar költészet oszlopos nagyságai voltak, császárok, költőfejedelmek. A jelenleg az amatőröket ledilettánsozó cikkecskék elkövetői akkoriban őket védelmezték volna a dilettánsok ellenében. Olyanokkal szemben, mint az a “kunfajta, nagyszemű” nagyváradi firkász.
Ejnye már, no, hogy is híjják?
——
Folytatom a dilettánssal. Nézetem szerint ez minden korban kártékony és veszélyes jelenség.
Hogy a dilettáns meghatározása a jelen szerzők egy részénél az amatőrrel való azonosítás felé tolódott el, annak nagyon is nyilvánvaló okai vannak. Ők ugyanis – az úgynevezett elitkultúra (sáncainak) védelmében igazából nem is a dilettánsoktól tartanak, hanem az amatőröktől. Bizony, “a dilettánsok már a padláson vannak” stílusú harangkongatások leginkább így értelmezhetők.
Igyekeznek hát összemosni előbb a dilettánst és az amatőrt, aztán mindezen mesterkélt egyveleget besuszterolni a “tehetségtelen” kategóriába.
Céljuk nyilvánvaló.
Igazából az irodalmi érték fogalmát igyekeznek körülugrálni, körbecsaholni, sőt a területét elszántan védelmező jó juhászkutya módján még körbe is pisilni.
Voltaképpen teljesen érthető, hogy az úgynevezett “elit” – illetve az ennek szemszögéből, megbízásából írogató cikkgyártók – olyan premisszák mentén akarja definiálni az irodalmi minőséget, amely felett diszponálhat. De leginkább a dilettáns fogalma mellett lóg ki a lóláb.
Mi is a dilettáns?
Ki is a dilettáns?
————-
Nézzük a híres magyar dilettánsokat, talán eligazítanak bennünket valamicskét. Csak néhány jellegzetes dilettánsot emelnék ki. A XIX. századnál előbbre nemigen meríthetek, mert előtte magyar irodalmi életről nem beszélhetünk.
Ahol pedig irodalmi élet nincs, ott dilettáns sincs.
Hogy’ is van ez?
———
Az első jellegzetes figura a Toldy Ferenc által “Döbi” néven emlegetett Döbrentei Gábor. Ő volt egy bő évszázaddal ezelőtt a magyar irodalmi élet számára a főúri kapcsolataira támaszkodó, nagyurakhoz törleszkedő, arisztokratákhoz fűződő nexusainak segítségével érvényesülni akaró dilettáns iskolapéldája. Írtak is róla eleget.
Mit művelt Döbi?
Az Erdélyi Múzeum szerkesztője. Némely források szerint komoly érdemei vannak Katona József eredeti Bánk bán-kéziratának eltűnésében.
Utóbb különféle nagyurak titkára, titoknoka, könyvtárosa. Még utóbb királyi tanácsos. Karrierista, eléggé elvtelen világfi.
Írni nem írt nagyon jól, ezt marketinggel igyekezett pótolni. Sokkal több energiát fordított a kapcsolatokra, mintsem az írásra.
Írónak tehetségtelen volt, és ezt alighanem maga is tudta. A jelek szerint belenyugodott. Eszébe sem jutott, hogy munkával és gyakorlással próbáljon magán segíteni. A tehetséget igazából a munka hozza, az teremti meg; de a jelek szerint Döbi nem igazán tehetségre vágyott.
Hanem rangra és dicsőségre.
Amikor az angol irodalmár, Sir John Bowring először adott ki angolul magyar lírai antológiát (Poetry of the Magyars, 1830), Döbi súgott neki. A Londonban megjelent antológia azt sugallta, hogy a legnagyobb magyar költő – Döbrentei Gábor.
(Ejnye-ejnye, mikre nem emlékeztet ez bennünket! Huncut, aki rosszra gondol!)
A régebbi magyar irodalmi köztudatban Döbi volt a dilettáns iskolapéldája.
——–
Még két híres dilettánst említenék, de csak röviden.
Az egyik a színigazgatók réme, Habsburg József Ferenc főherceg őkegyelmessége. Monumentálisan tehetségtelen drámaíró volt, de állandóan zaklatta fércműveivel a direktorokat. Időnként a kormányzó úr őfőméltóságának kabinetirodája is közbelépett az érdekében – mindhiába.
Nem azért, mintha a színházak nem szokták volna előkelő dilettánsok darabjait bemutatni. A főherceg úr darabjai azonban minden mérce szerint előadhatatlanok voltak.
Magyarul sem tudott. Zrínyiről írott darabjában Montecuccoli “színpadiasan” felkiált:
- Pénzet! Pénzet! Pénzet!
————-
Amikor a Kolumbusz-darabja is bemutathatatlannak bizonyult, büszkén megjegyezte, hogy legalább felfedezte a világ drámairodalma számára a spanyol szolgálatban álló derék genovait. Erre valamelyik dramaturg tapintatlanul elárulta, hogy Lope de Vega már háromszáz éve megtette ezt, felhorkant:
- A titkáhhom nem jelentette ezt a Lope de Vegát!
——–
Egy időben úgy próbáltak segíteni a problémán a színházak, hogy jó tollú, de éhező írókkal megíratták a királyi fenség darabjait.
Ez meg nem tetszett.
Túl kevés maradt az ő szövegéből.
—-
Elég már a dilettánsokból?
Megemlíteném még Pekár Gyula nagyságos urat, aki a maga idejében kikerülhetetlen irodalmi főméltóság volt, bizonyos kérdésekben élet és halál ura.
Ennyit a dilettánsokról…
Miért is akarja a dilettáns fogalmát az amatőrrel összemosni az elitet szolgáló publicisztika?
(Nevetséges, de akik ezeket írják, jórészt azok is általában amatőr írók.)
Miért igyekszik manipulálni a fogalmakat, miért liheg állandóan az amatőr honlapok körül, miért igyekszik örökösen fehérnek láttatni a feketét?
Miért agyal ki rosszabbnál rosszabb definíciókat?
Valaha még úgy próbálták Magyarországon “definiálni” a dilettánst, hogy aki fizet, hogy megjelenhet.
Szánalmas tévedés, a dilettánsok természetrajzának alapos félreértése. Dehogyis fizet a dilettáns! Ő nem Róbert bácsi! Ő éppen anyagi, hatalmi, politikai gyarapodására akarja az irodalmat felhasználni!
———
Most már megengedek magamnak én is egy definíciót:
Általában véve dilettánsnak tekinthetjük azt, aki valódi emberi érzések kifejezése helyett irodalmon kívüli szempontok érvényesítésére törekedve, vagy irodalmon kívüli jelenségekre és intézményekre támaszkodva próbálja a maga érdekében befolyásolni vagy felhasználni az irodalmi értékrendet.
——–
Miért aktuális ez a kérdéskör?
Az úgynevezett “elithez” tartozó irodalmár élete nem a közönség, hanem a díjak körül forog. Voltaképpen ez számít, egyéb semmi.
Hogy ki milyen díjat kapott, kinek van állami középdíja, kinek ilyen díja, vagy olyan díja.
Ezt a rendszert annak idején a Richelieu-féle Francia Akadémia vezette be, és nálunk sem működik annál jobban.
A díj mindennél fontosabb, hiszen némelyikhez ilyen, a másikhoz olyan kiváltság kötődik belépő ide, felvétel oda, havi apanázs, külföldi megjelenés, külföldi kapcsolatok, utazgatás állami támogatása stb..
Itt van a kutya sírhantja…
——–
És ezek a kegyelmesurak egyszerre azon kapják magukat, hogy jól fityegő-csörömpölő díjgyűjteményük dacára vannak bizonyos amatőrök, akik – urambocsá! – egyre jobban írnak…
Régebben még csak egyedül Nemerére kellett tüzet okádniuk, őt szidalmazták úton-útfélen, de István – bírta.
Sebaj, Nemere csak “ponyvát” írt…
——-
Manapság meg “a dilettánsok már a padláson vannak”…
És ezek az úgynevezett “dilettánsok” dolgoznak, írnak. Egyre többen. Egyre jobbakat. Rá sem bajszintanak a díjtömkelegre, amellyel a dilettánsnak tűnő stílusban, dilettánsnak tűnő célokért, dilettánsnak tűnő eszközökkel magaskodó “elit” tagjai hajigálnak egymásra.
Ha csak néhány gyenge amatőr volna, dehogyis bosszantaná az elitet…
——-
De túl sokan vannak. Már olyan műfajokban is, amelyet az elit már régen a maga háztáji birtokának tekintett.
A bájosan belterjes díjcentrifuga mögött lassan kialakult egy másik magyar irodalom, és egy másik magyar költészet. Amelyik párbeszédre törekszik a közönséggel, napjaink érzéseit és élményeit fejezi ki, fontos kérdéseket tesz fel, és szeretettel ápolja a nemzeti irodalmi hagyományokat.
——-
Ezért erőlködnek szegények, ezért próbálnak egyenlőségjelet kényszeríteni amatőr és dilettáns közé.
Ha definiálni akarják az irodalmi minőséget, még rosszabbul üt ki:
Szabad magyar fordításban:
“Irodalmi minőség az, amit brancsbeliek alkotnak.”
Aki nem hiszi, járjon utána. Olvassa el a bikkfanyelvű definíciókat, és hüvelyezze ki az értelmüket.
Idéznek is persze, gyerekesen rossz versek részleteit – amilyeneket a maguk táborán belül is találhatnak.
——–
Ki az amatőr és ki a dilettáns?
