BÉCS, 1664. december 23. hétfő
Az időpont szokatlan volt; a bécsi Haditanácsot még sohasem hívták össze a karácsony szentestéjét megelőző napon. Az is ritkán fordult elő, hogy vasárnap császári futárok zaklassák otthonukban karácsony előtt a tanács tagjait.
Ennek megfelelően igen gyér számban jelentek meg a Haditanács tagjai, leginkább azok jöttek el, akik Bécsben tartózkodtak, amint az várható is volt.
Itt volt azonban maga az uralkodó, és vele Porcia herceg. A tanács tagjai utóbbin némileg csodálkoztak, hiszen a hercegről mindenki azt mondta, hogy nagybeteg, az ágyat nyomja, és legfeljebb néhány hete lehet hátra.
Porcia herceg arca szederjés volt, szeme fénytelenül ült sápadt, beesett szemgödrében, homlokát mély ráncok barázdálták, nehezen vette a levegőt, és erősen kapaszkodott karosszéke karfájába.
Néhányan összesúgtak. Talán jobb lenne, ha a herceg visszavonulna a birtokaira, hátha jót tenne neki az otthoni levegő. Nem is beszélve arról, hogy otthonról könynen leruccanhatna Velencébe, esetleg Firenzébe, és Venetia vagy Toscana kék ege alatt talán még ebben a téli időjárásban is könnyebbséget, esetleg gyógyulást találna.
Mások erre azt súgták, hogy maga a császár, Lipót az, aki nem engedi visszavonulni Porcia herceget, aggódik egykori nevelője egészségéért, a saját orvosait küldözgeti hozzá, és a közelében akarja tudni.
Akárhogy is volt, a herceg az uralkodó kíséretében megjelent a haditanács mai ülésén, és szemmel láthatóan nem volt jó bőrben.
A császár bosszús arccal ült a főhelyen, ingerültségének okát egyelőre csak találgatni lehetett. Jó esetben talán a meghűlés lehetett, aminek őfelsége oly nyilvánvaló jeleit adta sűrű tüszkölésével, orrfúvásaival. A mögötte tartózkodó szolga igyekezett minél tapintatosabban cserélni a zsebkendőket, valahányszor a császári orrot újra ki kellett fújni. Minden alkalommal tisztát nyújtott előre, a használtat meg abba a díszes bőrtarisznyába gyűjtötte, ami a másik oldalán függött. Kint készenlétben állott még néhány ember jókora köteg tiszta zsebkendővel, nehogy a felség hiányt szenvedjen.
Ha a császár bosszúságát csak a nátha okozza, az nem jelent bajt, de őfelsége közismert ingerültségére való tekintettel elővigyázatosnak kell lenni. Ezt minden jelenlévő tudatosította magában, talán az egy Schlick tábornokot kivéve. A Haditanács öreg elnöke várhatóan ma is ragaszkodni fog sokat kárhoztatott szókimondásához.
Amikor mindenki helyet foglalt, a császár intett Porcia hercegnek, az pedig biccentett az öreg Schlicknek.
- Megnyitom az ülést – kezdte a vén generális. – a haditanács mai megbeszélésének tárgya Leslie tábornagy úr jelentése. A varasdi főkapitány, gróf Leslie tábornagy gyorsfutárt küldött, és sürgős segítséget kér. Azt írja, – némileg vonakodott a továbbiak közlésétől, mint aki nem érti, vagy nem hiszi, amit mond. Aztán erőt vett magán, és folytatta: – Szóval Leslie gróf úr azt írja, hogy hatalmas tatár sereg tart felé, amely becslések alapján ötven-hatvanezer lovasból áll.
Nagy felhördülés támadt. Montecuccoli tábornagy a fejét ingatta, és a mellette ülő Caprara tábornok nem bírta megállni szó nélkül:
- Rosszat álmodott a gróf bizonyára.
Néhányan diszkréten elvigyorodtak, de a Haditanács elnökének rosszalló pillantására elrejtették a mosolyukat.
- Uraim, magam csak Leslie gróf jelentését ismertetem, és a kérését tolmácsolom. Szerinte hatalmas létszámú tatár sereg tart a török területen át felé, és sürgős segítséget kér.
Caprara megint valami szellemességet mondott volna, de Montecuccoli egy mozdulattal belé fojtotta.
- Mi a véleményük, uraim?
Lobkowitz herceg szája idegesen rángott egyet. Mit művel a nagyvezír? Miért nem tud ő erről?
Némi hallgatás után Gonzaga herceg szólalt meg:
- Történt ilyen egyáltalán valaha? Hogy a török birodalom nagy létszámú csapatokat vonultat fel, és a mi területeinket fenyegesse – télen?
Erre Schlick generális csak a fejét rázta.
- Bocsánat, – szólt közbe Puchaim. – az elnök úr által közöltek szerint nem török, hanem tatár csapatmozgásokról van szó.
Montecuccoli bólogatott.
- Mi a különbség? – kérdezte türelmetlenül Gonzaga.
