Witnyédi István, Gaudi András, Zrínyi Péter gróf és mások – bár talán már vacsoráztak – leültek mellénk, és szintén nem kérették magukat. A ház ura ugyan maga is egészséges, jó étvágyú férfiember, de az öccse ezen a téren messze túltesz rajta.
A gróf és én részletesen elmondtuk, mire jutottunk.
- Sikerülhet ez? – kérdezte Witnyédi.
A beszélgetés az aknákra és gyújtóeszközökre terelődött, és kiderült, hogy Zrínyi Péter gróf gyermekkorában nagyon is érdeklődött a rakéták, és mindenféle tüzes szerszámok készítése és alkalmazása iránt.
- Úgy gondoltam, magam leszek a magam pixenmaisztere! – mondta nevetve.
Felajánlottam, hogy legyen a segítőtársam, és ő ezt nagy örömmel el is fogadta.
- Görögtüzet tud készíteni kegyelmed?
- Megtanítottak rá, de háborúban még nem kellett alkalmaznom soha. Most először. Kell hozzá salétrom, nafta, égetett mész, kén, szurok, gyanta.
- Mind van.
- Meg pirit.
- Pirit? – meresztette rám a szemét Péter gróf. – Az meg mi a rosseb?
- A bolondok aranya! – vágta rá a bátyja.
Ezen meg én csodálkoztam el, mert még sohasem hallottam volna, hogy a piritnek valahol ilyen nevet adjanak. De, ha belegondolok, teljesen logikus, hiszen a természetben található pirit közismerten hasonlít az aranyércre, és nyilván akadt már olyan boldogtalan ember, aki a kettőt egymással összetévesztette.
- Ágyúból kilőhető?
- A görögtűz folyékony halmazállapotú elegy, gróf úr.
- Valahol azt olvastam, hogy annak idején a bizánci görögök ezzel ágyúzták a mohamedán flottát, és így mentették meg a városukat.
- Valóban, gróf úr, de ágyúból lőtték ki. Egy Kallinikosz nevű akkori hadmérnök szerkesztett egy eszközt, mit szifónnak nevezett el. Ebből lőtte ki, voltaképpen nem magát a görögtüzet, hanem a görögtűz elegyével érintkező vizet az arab hajókra, felgyújtva és elpusztítva ezzel az ellenséges flottát.
- Gondolom, a nafta miatt folyékony, és az oltatlan mész miatt nem oltja el a víz.
- Úgy van, gróf úr. Szerintem azonban a lőpor sokkal hatásosabb.
- Lehetne ma olyan szifónt, vagy micsodát készíteni?
- A szifón állítólag meglehetősen nagyméretű szerkezet volt, legfontosabb két alkatrésze egy jókora víztartály és a belőle kivezető cső volt. A szerkezet a vákuum lehetetlenségének elvén működött, akár a görög vízóra, a klepszidra. Nem egészen világos, hogyan adagolták hozzá a görögtüzet, bár van erre elképzelésem. Nem véletlen azonban, hogy a szifónból sohasem lett szárazföldi kézifegyver, mint a puskából.
- A vákuum lehetetlenségének elve? Nemrég valami német Regensburgban kísérletezett ezzel.
- Igen, gróf úr, tíz évvel ezelőtt Otto Guericke, egyébként magdeburgi ember. Két félgömb közül kiszivattyúzta a levegőt, utána meg kétszer nyolc ló sem volt képes a félgömböket szétvontatni, viszont tüstént maguktól szétváltak, amikor újra levegőt eresztett közéjük.
- Ez boszorkányság volt?
- Egyáltalán nem, gróf úr.
- Ezen az elven alapult a görögtüzet vető gép is?
- Nagyjából ugyanezen, gróf úr, de túlságosan bonyolult és nehézkes lehetett a leírások alapján. Hajón tudták hatásosan alkalmazni. Sokkal egyszerűbben is célba juttathatjuk a görögtüzet.
- Hogyan?
- Zárt cserépedény belsejébe tesszük, kanócot helyezünk bele, azt meggyújtjuk, és az ellenségre hajítjuk, mint valami kézigránátot. Csendes is, hatásos is.
Zrínyi Péter gróf elemében volt, hogy mindenféle tüzes eszközökről beszélgethet. Kiváló történetei voltak, mindenkit megnevettetett velük.
- Tudja-e, kedves alezredes öcsémuram, – vizsgáztatott sokadjára. – kinek köszönhetjük a lőpor feltalálását?
- Úgy hallottam, hogy egy Scwartz Berthold nevű ferences barát találta fel Freiburgban 1380 körül.
- Azt felejtse el kegyelmed! – nevetett ránk Zrínyi Miklós. – Előbb kellett valakinek feltalálnia, mert Francesco Petrarca verseiben már szó esik puskaporról.
Erről nem tudtam, magam is meglepődtem rajta.
- A régi görögök és bizánciak különféle tűzfazekakat is használtak – tért vissza a témára Péter gróf.
- Azokat valamilyen salétromtartalmú keverékkel töltötték meg – feleltem. – Lényegében ez volt a szifón szárazföldi változata. Itáliában sokat írtak ilyesfélékről – mondta a bán. – A könyvtáramban sok hasonló mű van. Például Biringuccio Della pirotechnica-ja.
- Hallottam arról a műről, de sajnos még nem olvastam.
- Szívesen kölcsönadom öcsémuramnak.
- Hálásan köszönöm, gróf úr. Az én honfitársaim is sűrűn értekeztek a tüzes szerszámokról, amelyeket háborús vagy egyéb célokra lehet alkalmazni. A leghíresebb művet John Bate írta, a címe: The Mysteries of Nature Art.
Erről meg én nem hallottam még, öcsémuram. Ha véletlenül az iszákjában lenne, nem szégyellném kölcsönkérni.
Sajnos nem hoztam magammal, de otthonról elküldethetem, csak az időt igényel.
- Hátha egyszer lesz még rá idő – felelte mosolyogva Zrínyi bán. – Magunk is használtunk a török elleni harcban különféle tüzes robbanóeszközöket. Például a közönségesen petárdának nevezett robbanószerkezetet. Pálffy Miklós csaknem hetven éve egy ilyennek a segítségével foglalta vissza Győrt.
- De az már, úgy vélem, lőporral működött – feleltem, és Zrínyi bólintott. – Odahaza is sokat hallottam Magyarországról. Például azt, hogy a világon elsőként itt használták fel bányászatban a fekete lőport, méghozzá Weindl Gáspár bányamester egy Felsőbiber nevű bányában.
Meglepetten néztek rám.
- Komolyabb kérdésem van – szólalt meg aztán a bán.
- Parancsoljon nagyságod!
- Kegyelmed hazájában feltalálták az ágyúöntésnek egy olyan módját, amit sokáig titokban tartottak.
- Valóban, gróf úr. Még 1543-ban honfitársam, egy William Hogge nevű olvasztár olyan öntési módot talált fel, ami alkalmas ágyúk tömeges előállítására. Az eljárás hosszú ideig titokban maradt.
- Márpedig szerintem a svéd tábori és ostromtüzérség is éppen olyan kiváló ágyúkkal rendelkezik, – vetette közbe Gaudi András. Később megtudtam, hogy őt a néhai erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György valóban elküldte, hogy a svéd tüzérséget tanulmányozza. – és ők biztosan nem Angliából vásárolják a lövegeket, hanem maguk állítják őket elő.
- Az osztrák ágyúöntőknek bezzeg sejtelmük sincs ilyen módszerről – dörmögte Péter gróf.
- Mert két németalföldi hadmérnök 1620-ban megfejtette a mi otthoni ágyúöntési módszerünket – feleltem Gaudinak. – Már nem titok, de nem is terjedt még el mindenütt, mert a többinél nagyobb pontosságot és szakértelmet igényel.
- Kegyelmed be tudná vezetni nálunk? – nézett rám Miklós bán.
Nagyot sóhajtottam.
- Láttam ilyen ágyúöntödét, de nem vagyok a szakértője, gróf úr – feleltem nagyon rövid habozás után. – Viszont meg tudom szervezni, hogy néhány hozzáértő honfitársam idejöjjön, vagy valamelyik otthoni ágyúöntő műhely innen küldött tanulókat fogadjon. De ez még csak a dolog egyik fele volna, az ágyúöntő műhelyt és létre kellene hozni, és az nem olcsó, gróf úr.
- Van már ágyúöntő műhelyem.
- Ebben az esetben az angliai módszer alapján kellene átalakítani.
- Segít ebben?
- Örömmel, gróf úr. Vannak a barátaim között ágyúöntők. Mesterek is, segédek is.
- Segéd, igen, az kellene – kapott a szón Zrínyi. – Egy hozzáértő segéd, akinek még nincs saját műhelye, talán pénze sincs rá, de ha lenne, sokra vinné. Kerítsen nekem kegyelmed egy ilyen angolországi ágyúöntő segédet!
- Természetesen, gróf úr! Írok neki, és valamikor a tavasszal ideérkezhet.
- A szolgálatomba fogadom, és bőven lesz munkája. Megtalálja nálunk a számítását!
Erre még Gaudi is örömmel bólintott.
- Jobb ágyúink lesznek, mint a császárnak!
Nem tudtam megállni, felnevettem. Amikor Miklós gróf érdeklődött, emlékeztettem a Kanizsa alatt kapott lövegekre, mire ő is felkacagott, de kesernyésen, aztán emlékeztetett korábbi ígéretemre:
