Most már az eddig unatkozó Tóni is beállt a periszkóp mellé, és ugyancsak jó szeme volt. Először túlságosan vadul akarta körbetekerni a szerkezetet, és beütötte a fejét. A periszkóp reccsent, és megijedtünk, hogy baja esett.
Szerencsére nem történt semmi baj, és Tóni mondta a legújabbat:
- Nyüzsög a tatár az erdőben!
Semmit sem értettünk, keveset láttunk, de valahogy mi is érzékeltünk a lent acsarkodó, kirobbanni készülő türelmetlenséget. Valahogy türelmetlenül gomolygott a sötétség, türelmetlenséget sugallt a dühösen szitkozódó szél, a bosszankodva terjengő füst.
- Hogy’ áll a híd?
- Egyelőre semmi sem látszik, alezredes úr!
Újabb félóra elteltével azonban én is láthattam valamit. Annyi fáklya fogta közre a jelenetet, hogy olyan volt, mint valami karácsonyi fényorgia egy katedrálisban.
Három tatár lovas állt szobormereven, szigorú testtartásban, hátradőlve a nyeregben. Szálegyenes háttal. Mind a háromnak aranyozott mellvértje volt, csillámlottak a tömérdek fáklya fényében.
A három számonkérő tartású tatár lovas előtt török előkelőség hajlongott a havas földön – gyalog.
- A pontonosok parancsnoka magyarázkodik a tatár vezetőknek! – mondtam Kriszticsnek, mire ő is odanézett.
- Úgy van! – hagyta helyben. – Aranyozott mellvértek. Talán a kán rokonai. Lehet, hogy az egyik maga Mehmed Girej kán. A fene a pofáját! – nagyot köpött, aztán ijedten eltaposta.
Vastag bajszú gyalogos kéredzkedett a periszkóphoz.
- Megnézem a nyavalyást! – dörmögte. – Berettyóújfaluban laktunk, ez a gazember űzött el onnan bennünket a hordájával. Az öcsém meghalt, a feleségét elrabolták. Ha nem hozom el időben a családot, mi se lennénk! – nézte egy darabig a tatár vezéreket. – Három aranyozott vért. Aki elöl áll, az csak a kán lehet.
Maga Mehmed Girej. Sóhajtottam.
- Legalább ez is megkapja a magáét a többivel együtt – tette helyre a dolgokat az öreg Krisztics strázsamester.
A zaj kezdett megszokottá válni. Nem tudtuk már, mennyi idő telhetett el, órák-e, vagy csak percek. A folyó felől egyhangú és sietős lárma hallatszott.
A következő változást én vettem észre. Megütötte a szemem, hogy keresztben csillámlik a folyó. Eltartott néhány pillanatig, amíg megértettem, mit is látok.
- A fáklyás csónakok! Keresztben állnak a folyó teljes szélességében!
- Igen, – bólintott a strázsamester. – most kezdi építeni a hidat a pogány.
Vajon mennyi lehet az idő?
Egyszer még magam is elszundítottam. Jancsi rázott fel. Láttam, hogy sokan alszanak, a legény kérdő szemmel nézett rám.
- Mi történik?
- Még nem készült el a híd.
A periszkóphoz léptem, és szemügyre vettem a folyót. A sötét üregből kinézve szokatlan volt a fáklyák fénye. A török csónakok világító sora azonnal a szemembe ötlött. Mellettük valami tömör és nehéz nyúlt előre, de a folyó közepén vége szakadt.
A híd legfeljebb félig készült el.
- Hagyd őket aludni! Valaki mindig legyen fent! Ha a híd elkészül, ébresztő mindenkinek!
Addig még sok idő eltelt. Egyszerre megéheztem, falni kezdtem, és szinte mindenki követte a példámat. Csak most tudatosult bennem, hogy hajnal óta falatot sem ettem, és pokolian éhes vagyok.
Hirtelen megbizsergette a csapatomat az éhség, előkerült a Csáktornyán csomagolt elemózsia. Valami mennyei íze volt a tepertőnek, főtt sonkának, füstölt kolbásznak, sült oldalasnak – meg a pompás fehér cipónak. Valóságos lakomát csaptunk egy felrobbantott magyar várban, decemberi hidegben – miközben odalent a világ legvérszomjasabb népe számára építették a pontonhidat, hogy azon átvonulva megölhessék házigazdánkat, és elpusztíthassák a családját.
Felfaltam a nálam levő élelemnek csaknem a felét, pedig ugyancsak bőségesen csomagoltak számomra a csáktornyai konyhán. Ettek a többiek is, aztán a legtöbbje elaludt.
Meglepő módon arra ébredtem, hogy újra éhes vagyok. Azt hiszem, most valóban órák teltek el. Krisztics és néhány katonája őrködött, mindenki más aludt. Most Jancsi is elszenderedett, de ahogy felébredtem, neki is azonnal kipattant a szeme.
- Aludj nyugodtan, Jancsi!
- Nem én, ha kegyelmed felserken!
- Rendben, úgysem lenne már jó, ha elaludnék.
Nem is aludtam többet. A periszkóphoz ültem, és rendszeresen megnéztem, mit lát az ügyeletes.
Órák óta építette már a hidat az ellenség. A fáklyák fényében egyszer én is láttam, hogy már közel a túlsó part. Vajon a Mura túloldalán mit lát most Zrínyi gróf?
Mivel álmos voltam, elhatároztam, hogy körbejárok, és sorra mindent ellenőrzök. Nagyon sok értelme ennek nem volt, de el kellett foglalnom magam.
Amikor visszatértem, Krisztics strázsamester a periszkóphoz hívott.
- A vezetéklovak – suttogta. – Ott vannak messze a vár mögött.
Először semmit sem láttam. Amikor a szemem hozzászokott a látványhoz, valami képtelen zsúfoltságot láttam, nyüzsgő testeket. Először meg kellett értenem, hogy ez a lovak tömege, utána kezdtem kivenni az állatokat, a sörényeket, lófejeket. Valahol fáklyák fénye világította meg a ménest, aztán a szemembe ötlött egy mozgó fénypont. Fáklyát tartó lovas. Csak egy egészen rövid pillanatra úszott a látómezőmbe, aztán észrevettem, hogy több lovat is kantárszáron vezetnek éppen a táborból. Egyre hordják még most is a vezetéklovakat.
Parancsot adtam Tóninak, tegye meg az előkészületeket a hajítógépek használatára. a tizenegy ember kiment, és csendesen, minden hórukkolás nélkül megfeszítették az összes gerendasudarat. Amikor bejöttek, megszólalt az ügyeletes.
- Elkészült a török a híddal!
Percekig tartott, mire kivettem, hogy a pontonok keresztülérnek a folyón. Nem, még nem készültek el. Most rakják le a híd járófelületét.
Vajon az mennyi időbe telik?
Magam ültem az ügyeletes helyére. Felfigyeltem egy gyorsan mozgó zajos pontra. Talán egy szekér? Nem, azok nagyon jól megkülönböztethető lármával zörögnek az ellenkező irányba. Akkor mi ez?
Percekig figyeltem, végül néhány fáklyát tartó lovas segített rajtam. Amikor megálltak mellette, a kiáltozó mozgás lefékezett, és megpillanthattam az egyik aranyozott mellvértű tatár előkelőséget. Talán azok közül volt az egyik, akiket már korábban láttam, de az arca nem volt kivehető ebből a távolságból. Láthatóan dühöngött.
Még háromszor ültem le az ügyeletes helyére. Mindig az volt a benyomásom, mintha odalent még mindig pillanatról pillanatra növekedne a feszültség. Talán a szekerek csörömpöltek gyorsabban és elkeseredettebben, talán a türelmetlenség démonjai
Folytatása következik.
