Tudtam, hogy a hajómalomnak már el kellett indulnia. Balra és lefelé néztem, hátha felfedezem.
Azt hiszem, a lehető legjobb pillanatban néztem oda. Láttam a folyón keresztül átnyúló fáklyasort, ennek fényében a vonuló lovasságot, és hirtelen észrevettem két gyors fénypászmát, amint cikázva röppentek a híd felé. A következő pillanatban lángok lobbantak ijesztő, rőtvörösen éhes fénnyel, és a nyomukban elbődült valami megveszekedetten borzalmas ordítás.
A következő lépéseknél a lábam elé kellett néznem, nem láttam semmit, csak hallottam az ordításokat.
Már csak néhány ölnyire sötétlett alattam a Mura, és a folyó felett hirtelen fegyverropogás hallatszott, de olyan élesen, mintha a közvetlen közelemben szólaltak volna meg a muskéták. A fegyverropogás egy pillanatra sem szűnt meg, aztán beleveszett egy hatalmas, fülsiketítő robbanásba.
Két lépés múlva megláttam. Egész szélességében lángolt a folyó. Többé nem volt híd, csak lángtenger keresztben a Mura vizén.
A kis öbölben hosszúkás, ormótlan csónakok várakoztak ránk, mindegyikben öt ember, kettőnek fáklya a kezében. Engem finoman az elsőbe taszigáltak, valaki parancsot adott, és mindenki előre engedett. Valaki a karját nyújtotta, és a csónakba segített.
Ellendültünk a parttól. Néhányan eveztek, valaki pedig a ladik farában hosszú rúddal kormányzott. A folyó közepén láttam, hogy még mindig lángol néhány száz lépésnyire alattunk a Mura. Semmi egyéb nem látszott, csak a diadalmasan tomboló tűz.
A túlsó parton meglepetésemre Witnyédi István fogadott. Meg sem szólalhattam, mert hozzám lépett, és úgy ölelt át, mintha a mátkája volnék.
- Áldja meg az Isten kegyelmedet! – hatalmas, cuppanós csókokat is kaptam. – Jól mondta a gróf úr, hogy Isten küldte hozzánk! Így még soha senki nem bánt el ezekkel az átkozottakkal! Áldja meg az Isten kegyelmedet, Davis uram, de mind a két kezével!
Meghatódtam, és zavartan motyogtam volna valamit, de már tuszkoltak is a lovam nyergébe. Sorra lóra szálltak a többiek is. Witnyédi uram nem volt nagy lovas harcos, de ő rúgtatott az élre, és fáklyás lovasok kíséretében elindultunk egy erdei ösvényen valahová, ahonnan élénk fegyverropogás zaját hozta felénk az éjszakai szél.
Egyenesen Zrínyi gróf elébe mentünk. A bán sötétbe burkolódzó, kopár, ritkás erdő szélén állt, és figyelte, ahogy muskétásainak sortüzei sorra leterítik a kisebb-nagyobb csoportokban kitörni próbáló tatárokat. Időnként tatár nyílvessző zúgott el a feje mellett, de a gróf kutyába se vette.
Újabb sortűz.
A tatárok gyülekező tömege megritkult, aztán szétesett. Újabb csoport érkezett, de a következő sortűz azokat is elsöpörte.
Más helyekről is szórványos puskaropogás hallatszott. A tatár lovassági tömegek itt már hírből sem léteztek, még néhány száz sem tudott többé összeállni, csak itt-ott pár tucat. Mind belerohant egy-egy sortűzbe.
Jobbról mégis felbukkant egy nagyobb csoport, de lőtávolon kívül megtorpantak, és elkanyarodtak.
- Azok ott – mutattam feléjük. – kitörni próbálnak!
- Arra árok van! – felelte Zrínyi.
A tatár lovasság a sötétségbe veszett. A következő pillanatban csattanó, csikorgó, huppanó zajok hallatszottak; iszonyú sikolyok követték őket.
Sivító és vijjogó zaj szisszent. Először azt hittem, a szél, aztán ráébredtem, hogy nyílvesszők. De ezeket a tatár nem lövi, hanem – kapja. A Dráva partjának magyar és horvát íjászai halomra lőtték a maradékot. A nagy csapatból egyetlenegy sem menekült meg.
Kimerülten huppantam a földre. Zrínyi gróf talpra rántott.
- Hamarosan pihenni fog kegyelmed, mégpedig édesen. Nem sok van hátra, várja ki a végét!
Folytatása következik.
