Lengyel József eléggé markáns véleményt alakított ki magának a XX. századi irodalom számos jelenségével kapcsolatban; politikai vonatkozásaikat is beleértve.
Például az volt a véleménye, hogy Lukács György nemzetközi hírnevét – baklövései alapozták meg. Ezzel kapcsolatban gyakran megemlítette Lukács Balázs Béla és akiknek nem kell című tanulmánykötetét, amit az évszázad egyik legnagyobb irodalmi baklövésének tartott.
Elvből ellenezte a Nouveau roman és számos “modern” irányzat poétikai elképzeléseit, amelyek “belülről szűkítenék az írás lehetőségeit”.
Proust nagyon a bögyében volt. Azt írta róla, hogy “A sznobizmus enciklopédiája”, minden téren lapos, finomkodása mesterkélt, világa felfújt és unalmas.
A központozás elhagyásáról úgy vélte, hogy az ilyen írás elkövetőjének az ugyan a szándéka, hogy ilyen módon “végeérhetetlen folyam” keletkezzen, de az eredmény minden esetben – poshadt állóvíz. Lengyel egyébként is úgy vélte, hogy a sterilen belső irodalmi – sőt irodalmiaskodó – szándékok soha jelentős irodalmat nem hoznak létre. Nehéz volna nem egyetérteni vele.
Sokat töprengett azon, hogyan is kell írni. Hogyan kell tanulni a régi mesterektől?
Természetesen nem szabad úgy írni, ahogy a régiek – a megváltozott akusztika következtében egészen mást jelentene.
Válasszunk olyan utat, ahová a régi mesterek már nem jutottak el, vagy olyat, amelyen el sem tudtak indulni.
Lengyel József kedvenc formulája így hangzott:
“Írjunk úgy, ahogy Stendhal írna – ma.”
