A mai rendezők valószínűleg rettegnének, ha az élő Szomory Dezső valamelyik darabját kellene színre vinniük. Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház egykori főrendezője sokat mesél erről a visszaemlékezéseiben.
A mai rendezői színház persze előszeretettel barkácsolja holt szerzők művet – még Shakespeare-t is! – bezzeg ha ezek a szerzők élnének…
Szomory végigülte a próbákat, és nemhogy egy szó, de egy szótag megváltoztatását sem tűrte. A legnagyobb színészeket is leintette, még Ódry Árpád sem tudta nála kiharcolni a legjelentéktelenebb változtatást sem arra hivatkozva, hogy “könnyebben mondható”.
- Képzett színész megbirkózik bele! A szamár terhén sem könnyítenek, ha bőg.
Nem lehetett megkerülni. Előfordult, hogy negyvenszer állíttatta le a próbát, mert a színészek suttyomban változtattak a szövegén.
Ha vitába szálltak vele, Szomory közölte, hogy az ő szövege éppen annyira megbonthatatlan, mint egy zenemű. Tessék megtanulni.
Egyszer azonban kénytelen volt hozzájárulni a változtatáshoz.
Tudvalevő, hogy Szomory nagyon rossz viszonyban volt két kollégájával. Molnár Ferenccel és Lengyel Menyhérttel. Szapulta őket, ahol tudta.
Azok sem maradtak adósok. Molnár Ferenc egyszer nagy nyilvánosság előtt így minősítette Szomory Dezsőt:
- Az a frenetikus Handlé.
A konfliktust azonban nyilvánvalóan Szomory gerjesztette, nem becsülte semmire a két kollégát, és gyakran igyekezett lejáratni őket.
Egyszer nagyon elvetette a sulykot.
A Vígszínházban próbálták Szomory Hermelin című darabját. A olvasópróbán derült ki, hogy akna van a szövegben. Az egyik dialógusba ilyesmi csúszott:
“Veszek neked nyestet, menyétet, Lengyel Menyhértet.”
Szidalmazhat-e egy előadás egy másik élő drámaírót?
A rendező kétségbeesett küzdelembe fogott, de Szomory megmakacsolta magát. Igenis, a sor marad, “az is zene”.
Végül az előadáson a színészek saját felelősségükre hagyták ki…
