A magyar irodalom és költészet némely XIX. századi alkotóiról szólván többen is – egymástól homlokegyenesen eltérő nézeteket valló irodalomtörténészek is – nyomatékosan jegyezték meg, hogy a nyugat-európai és a magyar alkotók pesszimizmusa egészen más forrásból táplálkozik.
A nyugat-európai írók és költők borúlátása abból származik, hogy kiábrándultak a haladásból, míg a magyaroké éppenséggel abból, hogy nem bíznak benne, hogy nálunk is megvalósul a “haladás”.
Hát most hogy állunk ezzel? A mi jelenkori pesszimizmusunk miből ered?
Túl vagyunk már azon, hogy elérjük-e a nyugatot, vagy sem. Amit mi látunk, már nem hit, remény, nem is óhaj, hanem maga a bizonyosság: sohasem érjük utol a nyugatot, sohasem jutunk el oda, ahol most tart.
Nem azért, mert “annyira el vagyunk maradva” a nyugattól, hanem azért, mert a trend éppenséggel megfordult, nem mi “haladunk a nyugat után, hanem ő követ bennünket. Akkor is, ha egyelőre még nem vette észre.
Mi fogunk először totálisan összeomlani, a nyugat majd csak utánunk.
Mindenkit megnyugtathatok. Az élen haladunk. Sőt: utcahosszal vezetünk. A nyugat előtt.
A dolog előre látható. Nálunk az “ortodox” gazdaságpolitika már circulus vitiosus; újabb meg újabb uzsorahitelek felvételéhez, a már amúgy is örökre kifizethetetlen adósságállomány további szaporodásához, a még megmaradt társadalmi és szociálpolitikai vívmányok totális megszűnéséhez, a végén pedig teljes összeomláshoz vezet. De ez nem most derült ki, 2006 óta látszik…
Annak idején a 13. havi eltörlésével kezdődött (sok embert érintett, mégse hisztizett a média. Hogy is van ez?), annak idején mondtam is, ez csak az első. Utána hosszú sor jövend még…
Nyugdíjunk már nem lesz, az én korosztályom ezzel tisztában is van. A mai ötven körülieken élősködik legintenzívebben a gazdasági “szükségszerűség” - jó komprádor “elitünk” külföldi haverokkal összebizniszelt kölcsön-tömkelege, a mi életünket érinti legmélyebben, mi már csak keserűen nevetünk a púderezett bankárpofába, amikor az cinikusan szónokol a takarékosságról.
Tőlünk raboltak a legtöbbet.
Minden hitelező az adósunk.
A bizniszelő komprádor haverok meg még inkább. Minimum egy őszinte bocsánatkéréssel, amire alaptól képtelenek.
Az ortodox gazdaságpolitika biztos romlás, a nem ortodox meg – ugrás a sötétbe.
Mitől legyen optimista a mai magyar író?
És mitől ne legyen az?
Egyszer élünk…
Nem haragszunk, bankárok, komprádorok, törtetők, vadkapitalisták, profitgörények, sunyik, csalók, hazugok…
Isten fizesse meg…
Arany János mit mondana?
„A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
Csupán a menny dörög.”
