Ady Endre honosította meg a kifejezést: “irodalmi írók”. Kosztolányi vérig sértődött miatta, de a fogalmat már sokkal korábban pedzegették, voltaképpen már Petőfi némelyik megjegyzése is erre a típusra vonatkozott.
Az “irodalmi író” készen kapja az irodalmat, csak be kell sétálnia, komornyik tárja előtte szélesre a literatúra kapuit, ott bent pedig már tárt karokkal, gyakran előmelegített díjakkal várják a hasonszőrűek.
Az irodalmi írók mindig bennfentesek, az irodalom intézményei közt rutinosan mozognak, hamar lesznek ennek a dzsungelnek dörzsölt ragadozóivá.
A közönség számára már kevesebb figyelmet szentelnek, de nem lehet mindenki tökéletes.
Az “irodalmi költő” fogalma napjainkra lepleződött le. Ma ezen típuson belül már hemzsegnek az univerzális tehetségek, ifjú zsenik, tinédzser váteszek. Már hátulgombolós korukban ilyen-olyan-amolyan díjasok, főszerkesztők itt-ott-amott, roppant mélységekben érzik magukat a brancs sekély iszapjában lubickolva. Verset, még a jó középszerhez sorolhatót is legfeljebb elvétve produkálnak a sok alamuszi módon botrányra vadászó trágár giccs, meg a tömérdek sivár nyelv-tákolmány meg közhelyesen újszerű szöveg-zagyvalék mellett, de hát nem lehet mindig minden tökéletes.
Lehet, hogy valóban az a jó művész, aki mindig képes megtalálni a dolgok könnyebb végét.
Lehet, hogy az a jó rendező, aki minden darabban képes találni valami sekélyes “újszerűséget”. Legkönnyebb az ilyet fellelni valami szexuális értelmű motívum képében. Így “alkot” valamit, jön a jótékony botrány, aminek a farvízén beevezve a silányság is érdekessé válik, a rendező meg védendő üldözötté, vagy éppen hőssé – máris megkímélte magát attól, hogy fáradsággal és alázattal próbáljon a mű dramaturgiai alapjaiban gondolkodni. Ezzel a módszerrel roppant “magasra” lehet jutni. Ha figyelmen kívül hagyják a gumicsontnak felkínált skandalumot, és az előadás a maga mezítelenségében lesz a vizsgálat tárgya, a dolog akár kínos is lehetne, de ez úgysem következik be, mert az valódi kritika és unalmas.
Nem lehet mindenki tökéletes.
Ha meg az irodalmi írót “sérelem” éri, a brancs hangosan hisztizik. Talán ez az irodalmi siker útja. Talán a minőségé is.
Nem hiszek ebben.
Nem lehet mindenki tökéletes.
A “nem irodalmi” író előtt ezer nehézség tornyosul. “Irodalmi” pályatársai összezárnak előtte, a brancs az intézményekre támaszkodva megpróbálja kirekeszteni az irodalomból. Erre számos példa van.
Az elmúlt alkalommal Petőfi egyik makacsul “irodalmi” kritikusának viselt dolgait vizsgáltam. Most álljon elő Petőfi másik bírálója.
Császár Ferenc.
Ez eredetileg csizmadia fia volt, ekkoriban már a pesti váltó-törvényszék ülnöke. Roppant büszke volt “nagyságos úr” titulusára, a visszaemlékezések szerint élesen szóvá tette, ha nem ezzel illették.
Emellett az irodalmi élet nagykutyája volt.Verseket is írt – olvassa őket, aki akarja.
1845-ben két recenziót is írt Petőfi Sándor műveiről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy “szék árendás Petrovicsék” fiát egyszer és mindenkorra kiszorítja a magyar költészetből. Meg akarta semmisíteni a költőt. Petőfit, aki szerinte korántsem tartozik a legnagyobb élő magyar költők: Kunoss Endre, Jámbor Pál, Sujánszky Antal (érdekes, hogy Császár lajstroma ég Vörösmartyt se említi) társaságába.
Ki emlékszik ma már ezekre a költőkre?
Lássuk, mit mond Császár Ferenc.
Félreértések elkerülése végett – az alábbi sületlenségeket Petőfi lírájáról hordta össze a nagyságos úr. Kommentet nem érdemelnek:
“Petőfi lírája buján dús számra de annál soványabb belbecsre nézve. A művészettől elpártolt múzsafi tévúton jár, már többnyire bűzhödt lapályokon vágtat mindig könnyű pegazával.”
” Petőfi csupán fonóházi és csapszéki versek népköltője!”
“A Megy a juhász szamáron című ostoba dalocska a sületlenségek non plus ultrája.”
“A helység kalapácsa különös zagyvaléka a legaljasabb póriasságnak, csízióféle sületlenség. A költő erkölcstelen, mert verseiben káromolni tanítja a népet. Nem lehet hölgyeknek így írni. A puszták és csárdák félvadságban sínylő embereinek nyersen durva szójárásait hozzuk-e be a művészet szent csarnokába? Nagyon féltem ettől a fonóházi és csárdai hangtól a költészet istennőjének szűz lánggal lobogó oltárát. Petőfinek nincs helye a magyar költészetben!”
