Magyarországon mindig vannak az asztalfiókokban bemutatatlan darabok – amióta világ a világ.
Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.
Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.
A rendezői színház korában darabot írnak – vagy íratnak a legextrémebb marhaságból is. Akár a Mein Kampfból. Csak a megírt darab nem kell, az nem elég extrém. Gyakran a brancsbeli szerzők is évekig várakoznak.
Ennek nálunk már “tiszteletre méltó” hagyományai vannak.
Németh László meséli a következő esetet:
Egyszer Lorca-fordítása ürügyén interjút kért tőle egy szép reményű ifjú bölcsész titán – valami kulturális fő-fő tótumfaktum rosszul nevelt kölyke. A pedigrés süvölvény a hasonszőrű káderivadékok típus-arroganciájával beszélt vele, mindent jobban tudott, mindenről “véleményt” formált. Láthatóan sejtelme sem volt, kivel is beszél. Az író egyre rövidebb és semmitmondóbb válaszokat adott, de a túl okos riporter nemigen fogta fel ennek a jelentőségét.
Akkor verte ki a biztosítékot, amikor panaszkodni kezdett, hogy “az Egyetemi Színpad milyen nagy szűkében van magyar daraboknak”.
Németh László eltöprengett. Vajon tudja ez a majom, hogy neki legalább tizenöt bemutatatlan drámája van?
Aztán fanyarul elmosolyodott. Számít? Ha tudná, se akarná tudni. Ez egy ilyen ország. Gyakran előbb lesz a vasúti menetrendből dráma, mint egy igazi drámából – bemutató.
