A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.
A legpimaszabb ál-Petőfi egy Sarlay nevű takácssegéd volt. Ez évekig szédítette a fél országot, bárókat, grófokat, tekintélyes embereket vezetett félre. Szerepét “tudományos alapossággal” játszotta, nagyon felkészült a költőből, állítólag jól ismerte Petőfi személyes szokásait, szavajárását. Csak verset nem tudott írni, igaz, ezzel nem is nagyon próbálkozott. Jól tudta, hogy az ál-Petőfik zöme ezen bukott meg. A versírást halogatta, aztán megszökött.
Amikor idehaza kitelt a becsülete, úgy vélte, ideje az emigrációt is megkopasztani. Felbukkant hát külföldön. Nem is akárhol. Londonban.
Egy ideig remekelt. Elbolondította többek között Gál Sándor tábornok feleségét is.
1857-et írtak már akkor, a szélhámos brillírozott. Az angolokat még könnyebb volt lóvá tennie, és azok adakozóbbnak is bizonyultak, mint a gyakran koldusszegény magyarok. És – nem vártak tőle magyar nyelvű verset.
Az üzlet azonban hamarosan bedöglött. Megjelent ugyanis valaki, aki Petőfit személyesen ismerte. Rónay Jácint, Kossuth gyermekeinek nevelője, akivel a költő együtt publikált a győri Hazánk című lap hasábjain.
Egy társaságban futottak össze, és Rónay azonnal leleplezte a szélhámost. Utána már mindenki furcsának tartotta, hogy bárki is Petőfinek vélhette az ipsét….
Sarlay zömök volt, szőke, és – kövérkés….
