Annak idején a Honderű meg és egyéb lapok firkászai gyakorta állították, hogy Petőfi Sándor nem tud verset írni. Ma ez persze már eszeveszett ostobaságnak tűnik, de akkor Zerffy Gusztáv és a többi firkász jó ideig abban reménykedett, hogy éles és parlagi hangú támadásaikkal kiűzik az ifjú költőt a magyar lírából.
Annak idején is megvoltak a magyar líra aktuális preciőzei, nyelvzsonglőrei, émelyítő nyelvtekerői és meddő szóbűvészei; és akkoriban sem volt több közük a magyar költészethez, mint más időkben. Rendelkeztek azonban minden olyasmivel, aminek segítségével a dilettánsok időnként átveszik a hatalmat: pozíciókkal, kapcsolatokkal, pénzzel.
Az általuk kedvelt versek ma már tökéletesen olvashatatlanok; az ép ízlésű verskedvelők számára már akkor is azok voltak. Nem csoda, ha csípte a szemüket Petőfi klasszikusan egyszerű hangja, tehetsége.
Aztán rájöttek, hogy nem érhetnek célt. Petőfi tud verset írni. Mi lenne ellene a helyes taktika?
Nem tud időmértékes verset írni!
Ez se jött be, a fiatal költő számos időmértékes verset írt. Sőt, (ekkor) zömmel azt.
Akkor mi legyen?
Nem tud klasszikus időmértékeset írni!
Végre van valami, egy mentsvár, egy akropolisz, ahol a dühödt sznobok védelemre találhatnak. Ott megerősödvén majd ellentámadásba mennek, és elsöprik ezt a fránya pusztafit. Éljen a mesterkéltség!
Csakhogy…
A nyamvadt ifjú zseni megjelentette a következő verset:
“Játszik öreg földünk
Fiatal sugarával a napnak;
Pajkos enyelgés közt
Egymásnak csókokat adnak.”
Ez bizony hexameter – négy sorba törve, rímeltetve…
Ez volt a válasz a vádakra.
És a vádlók? Észrevették? Dehogy vették!
Továbbra is azt óbégatták, hogy Petőfi nem tud klasszikus időmértékes verset írni…
