SZIGETVÁR, 1664. december 25. szerda, este
A szigetvári béget első álmából verte fel az őrség elöljárója. A zúzmarás szakállú tiszt először durván felrázta a parancsnokát, utána földig hajolva jelentett neki:
- Tatárok, kegyelmes bég!
A parancsnok álmosan pislogott.
- Milyen idő van odakint?
Újabb meghajlás.
- Hóvihar tombol, nagyságos bég.
A parancsnok nehézkesen felkönyökölt.
- Mit mondtál, kutya?
- Tatárok, kegyelmes bég!
A parancsnok végre megértette. Azonnal kiugrott az ágyból.
- Tatárok? Megérkezett a sereg?
- Nem, kegyelmes bég. Csak öt lovas. Kegyelmességeddel akarnak beszélni.
A parancsnok keze megállt a levegőben.
- Öt lovas? Követség?
- Nem kegyelmes bég.
- Akkor kicsodák?
- Négy közember. Az ötödik valami tatár méltóság lehet, kegyelmes bég.
- Mit akarnak?
- Nem tudom, kegyelmes bég. Nekem úgy tűnik, szégyenletesen eltángálták őket.
A bég kapkodva öltözködött.
Öt perc múlva a fogadóteremben volt. Öt szomorú tatár várt rá. Négy közember piszkosan, sárosan, lehorgasztott fővel hátrébb, egy aranyozott mellvértet viselő előkelőség felszegett fejjel elöl. Amikor a bég belépett, a négy közember kényszeredetten meghajolt, az előkelőség dacosan kihúzta magát.
Ha te nem hajlongsz, én se, gondolta a parancsnok, és szemügyre vette az emberét. Azonnal felismerte benne Mirza Aslamot, aki néhány napja a tatár had elővédjét kommandírozta.
- Mirza Aslam?
A tatár bólintott.
- Hol vannak a többiek?
- Allah paradicsomába távoztak, bég. Legalábbis a többségük.
- Mi történt?
- Elárultak minket, bég. A gyaurok vártak ránk. Ördögi csapdákat eszeltek ki.
A parancsnok döbbenten meredt a tatárra, Mirza Aslam fáradt és érzéketlen tekintettel nézett vissza.
