Valamikor a XVI. században portyázó török csapat rontott egy magyar várra. A néhány száz akindzsi nagy zsákmányt remélt, de nem sok prédára akadt. A falusiak zöme jól elrejtőzött, vitték szegényes értékeiket, állataikat. A kontyos csak az üres házak zsúpfedeleire vethetett csóvát.
Hanem ez a vár! Legfeljebb néhány tucat magyar hitetlen lehet benne. Jó lenne elfoglalni és kirabolni.
A csapatot vezető bég úgy döntött, ráijeszt a várőrségre. Ágyúkat ugyan nem hozott magával, de úgy vélte, hogy a gyengén védett, rozzant erősséget közönséges rohammal is beveheti. A gyaur magyarok úgyis gyávák.
De hát, ha gyávák, akkor talán elég megijeszteni őket…
Nosza, a rác íródeákkal tüstént megadásra szólító levelet íratott, méghozzá magyarul és szerbül. Aztán egy mindkét nyelvet ismerő magyar renegáttal beküldte a várba.
Bent az öreg kapitány ránéz a levélre.
- Miféle nyelven van ez?
- Szerbül és törökül – készségeskedett a küldönc. – Lefordítom kegyelmednek, ha akarja.
- Ne fáradj, fiam! Egy kérdésre felelj csak: megadásra szólít?
- Igen, uram.
- Akkor vidd innen! Mondd meg a bégnek, nem adom fel a várat, és hordja el magát, amíg jól van dolga.
A küldönc már elindult, de a kapitány még utánaszólt:
- Mondd meg azt is neki, én nem értek se rácul, se törökül. Még verekedni is csak magyarul tudok.
A küldönc jelentett a bégnek, mire a törökök letáboroztak a vár alatt. Pihennek egy kicsit, ráérnek másnap rohamozni.
A kapitány csak erre várt. Csendben felsorakoztatta az embereit, és a mikor a török kényelembe helyezte magát, minden ágyúját egyszerre sütötte rájuk, aztán a zűrzavart kihasználva vitézeivel kirohant, és elkergette a vár alól az ellenséget.
