Ami ma a díj, az volt régen a rendjel. A hatalom által kedvelt művészek gyakran jobban vágytak a kitüntetésre, mint a közönségsikerre.
Ma az ilyesféle emberek ilyen vagy olyan “díjasok”, ragszkodnak hozzá, hogy a nevük mellett lehetőleg mindig hangozzék is el a díj, különben a kutya se tudná, kicsodák.
Régen a kiváltságos művészek a rendjeleikkel igyekeztek ugyanezt elérni.
Gaspare Spontini itáliai zeneszerző és karmester élete második felében halmozta a társasági sikereket. Minden rendszert kiszolgált. Udvari zeneszerzője volt Napóleonnak, de a császárt váltó XVIII. Lajos királynak is. Aztán Poroszországban és szerte Európában.
Kazalnyi plecsnit kapott. Rátarti lett. A zenészeitől elvárta, hogy excellenciás úrnak szólítsák, és földig hajoljanak előtte. Kollégáival magas lóról beszélt.
Egyszer valami udvari koncerten irdatlanul kidekorálva jelent meg. Több tucat rendjel fityegett a mellén. Csörömpölt, mint az ószeres.
Két öreg zenész összenézett.
- Látod?
- Mozartnak egyetlen rendjele sem volt.
A másik a fejét csóválta.
- Mozart? Ő igazi művész volt. Nem volt ilyesmire szüksége.
