Az egykori magyar végvári vitézek közismerten ingyen védték a hazát.
Ők voltak a világ legolcsóbb hadserege. Rosszul, vagy a leggyakrabban sehogyan sem fizetve álltak helyet a világ egyik legagresszívebb államának mindig túlerőben lévő és örökösen fosztogatni akaró csapataival szemben. A számító hatalom pontosan tudta, hogy a magyarok fizetetlenül is helytállnak, míg az idegen nemzetiségű katonák előbb vagy utóbb elmennek, vagy - urambocsá' - átállnak az ellenséghez.
Utóbbi is megtörtént: például a tizenöt éves háború alatt egy vallon alakulat török oldalra állt.
A fizetetlen végváriak maguk is gyakran rabolni kényszerültek. A török módjára mélyen bent portyáztak ellenséges területeken, foglyokat szedtek, váltságdíjat követeltek az értékesebb török rabokért.
Vajon miért nem kaptak rendesen zsoldot a végvári vitézek?
A történettudomány erre azt a típus-választ adja, hogy a Magyar Királyság jövedelmei nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.
Ez igaz?
Nem lehetetlen. De nem is releváns. Csak akkor tekinthetnénk annak, ha csak egyszer is megkísérelték volna kifizetni a katonákat.
Fizetni nem fizettek - erre viszont elég volt a magyar királyi jövedelem.
Szóval, a kurta történet:
----
Az 1550-es évek végén a szigetváriak sokat lázadoztak az elmaradt zsold miatt. Egyikük valamelyik nemesi gyűlésen keserűen jegyezte meg.
- Ha rabok lennénk, a fogva tartónk enni adna. Mi azonban nem rabok vagyunk, hanem katonák!
