HARMINCADIK RÉSZ
Ki lehet a szerencsétlen. Néztem, és hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Proget! Ki más lehetne? A város kínzósziklája! A Nagy Anya sziklája! Ma lenne a tűzgyújtás ünnepe?
Lemásztam a fáról. Liniko komor arccal várakozott.
- Láttad?
Bólintottam.
- Átkozott, nyomorult barbárok! – sziszegte a foga közt.
- Ma lenne a tűzgyújtás ünnepe?
A kapitány a fejét rázta.
- De ha ma is lenne, megzavartuk.
- Él még Proget?
- Amikor megérkeztünk, az a szikla még üres volt. a teitánt dél körül vihették oda. Miután a város fegyveresei kivonultak elénk. Nyilván a papok csinálták. De a megjelenésünk mégiscsak zavart okozhatott, mert most nincs semmiféle szertartás.
Akkor jutott eszembe. Apámtól sokszor hallottam távoli népek szokásairól és hiedelmeiről. Különös és kegyetlen történetek voltak, sohasem hittem, hogy valaha a két szememmel győződök meg az igazukról. Tudtam már, mit akarnak a városbeliek.
- Mondd csak, - fordultam Linikóhoz. – van-e ezeknek az embereknek valamiféle jelvényük? Hadi jelkép, vagy ilyesféle?
- Van – felelte habozás nélkül. – magad is láthatod, ha akarod. Faoszlopok tetején díszeleg. Valami kiterjesztett szárnyú nagy madár kezdetleges faszobra. Nagy sas. Vagy inkább… vagy inkább talán saskeselyű. A főnöküknek is Keselyű a neve.
Megborzongtam. Ez rosszabb volt, mint amit vártam.
- Liniko – kértem dobogó szívvel. – kérlek, eredj fel arra az olajfára, és nézd meg, látsz-e valahol egy megtermett keselyűt a teitán közelében!
Nehezen fogta fel. De aztán megértette, és elöntötte szép vonású asztlanti arcát a döbbenet pírja. Hanyatt-homlok kúszott fel a fára. Néhány pillanat múlva már vissza is érkezett.
- Nem láttam, Medve! – mondta határtalan megkönnyebbüléssel. – A teitán közelében most nincs semmiféle nagy madár!
Nagyot sóhajtottam.
- Miért kértél erre? – makogta pár perc múlva Liniko.
Kérdéssel válaszoltam:
- Szerinted mi okozhatta a vérfoltokat a teitán oldalán?
Még mindig nem akarta elhinni.
- A keselyű? – kérdezte könnybe lábadt szemmel.
Szótlanul bólintottam. A kapitány tekintetében megsokasodtak a kérdések. Nem maradhattam adós a magyarázattal.
- Liniko, - kezdtem. – ez egy olyan nép, amelynek elméjét még nem ragyogja be az értelemnek olyan napsugara, amely Asztlantban fényeskedik időtlen idők óta. Hiedelmeik, szokásaik, rítusaik és törvényeik ezért rútak, barbárok és könyörtelenek, amilyenek a te őseidé is voltak egykoron, az ősidőkben. Nehéz és verejtékes munkával termelik meg szűkös eleségüket, és sokkal jobban rá vannak utalva a természet szeszélyeire, mint bármelyik földműves Asztlantban. Számikra a természet egy istennő képében létezik. A Nagy Anya.
- Őt sokan imádják Asztlantban is, bár régóta tilalmas. Kígyó a jelképe. Vagy sárkány.
- A Nagy Anya minden évben…
- Megszületik és meghal. Ezt én is tudom.
- Náluk neki jár az emberáldozat.
- Igen, és kegyetlennek kell lennie, mert a szenvedéssel mindig a föld áldoz az égnek. De hogy’ jön ide a keselyű?
Folytatása következik.
