Természetesen a számbeli fölény még nem túlerő. Önmagában csupán létszámtöbblet. Túlerő csak akkor lesz belőle, ha érvényesítik a harcmezőn. Ha egy kissé alaposabban tanulmányozzuk a Dél-Dunántúl domborzatát, illetve a korabeli településrendszert mutató térképeket, könnyen beláthatjuk, a török számára egyáltalán nem is olyan könnyű érvényt szerezni számbeli fölényének a vele szemben ellenséges érzületű lakosság támogatta magyar véderővel szemben – ha utóbbi kellőképpen jól szervezett és begyakorlott csapatokból tevődik össze, és megfelelő irányítás alatt áll.
Még egyszer jegyezzük meg: Tomori Mohácsnál az ellenség hadát háromszázezer főnyire (!), a magáét húszezerre becsüli…
A háromszázezer török természetesen mese, de olyan mese, amit maga a török indított el. Tudatosan srófolta fel propagandájában a saját hadilétszámát – hogy a potenciális ellenséget megfélemlítse vele.
Emlékszem, tízéves koromban kaptam ajándékba a Magyarország Története Képekben című kötetet, amely Eger várának híres, 1552-es ostroma kapcsán 300 000 főnyi török sereget emleget. Pedig annak a kötetnek a főszerkesztője éppenséggel nem kisebb történész volt, mint Kosáry Domokos….
Próbáljuk felbecsülni a tényleges létszámokat:
Úgy gondolom, a magyar had 23-26 ezer főt számlálhatott. Vegyes nemzetiségű sereg; magyarok, horvátok, szerbek, illetve osztrák, bajor, sváb, olasz és spanyol zsoldosok. Van 53 (más kútfő szerint 85) darab ágyújuk. Ez nem is lenne kevés, de valószínűleg ahány löveg, annyiféle. A csata lefolyása alapján úgy tűnik, a magyar seregnek voltak ágyúi, de tüzértisztje nem volt egy sem.
A török had létszámának meghatározása azért sokkal nehezebb, mert azzal a török vezérkar maga sem volt tisztában. Félelmetes számú slepp vette körül a sereget; mindenféle kereskedők, kalandorok, rabszolgavadászok, a tisztek szolgahada, valamint – a birodalom különféle területeiről katonai szolgálatra parancsolt népség. Utóbbiak közé tartoztak a zömmel balkáni illetőségű azabok, a gyakran pusztán furkósbottal „felfegyverzett”, paraszti eredetű gyalogosok. Hasonló kategóriába tartoztak a tatárokból, és egyéb félvad harcosokból álló segédcsapatok. Jelenlétük a török hadvezetésnek nem okozott sem hadműveleti, sem logisztikai problémákat, hiszen a csatarendbe sohasem vették fel őket, és sohasem kapták meg a legminimálisabb ellátást sem a fegyverzethez, a menethez, a táborozáshoz vagy az élelmezéshez. Ez megmagyarázza, miért volt keserves istencsapás a török felvonulása a szerencsétlen lakosság számára, ahol ez a kiéhezett martalóc csürhe csak megjelent.
Ők azonban nem tartoztak azon csapatok közé, amelyekkel a török hadvezetés a döntő ütközeteket akarta megvívni.
A török elit egységek létszámát a mohácsi csatában a különböző hadtörténészek 25-80 ezer fő közé teszik. Magam 30-40 ezer főnyire becsülöm. Tekintetbe kell venni, hogy a szultán személyes jelenléte miatt egyetlen komolyabb kontingens sem maradhatott távol a harctértől. A becslések alsó számértéke jelentősen alábecsüli a világhódító iszlám birodalom fegyveres erejét. A felső számérték viszont nagyjából az elit alakulatok maximális létszámát jelenti tárgyalt időszakunkban. Nem hinném, hogy Szulejmán szultán összes ilyen alakulatát magával hozta hazánkba, és azt sem, hogy sehol sem hagyott belőlük biztosító egységeket – amelyek például az esetleges visszavonulását fedezhették (volna).
Ezek az alakulatok részben feudális, részben meg zsoldos jellegű állandó hadseregnek tekinthetők. Ami a létszámukat illeti, számomra perdöntő Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek egy kijelentése. Amikor egyszer a császári Haditanácsban a török elleni harc esélyeiről vitatkoztak, Zrínyi kifejtette azon álláspontját, hogy az oszmán birodalom legfeljebb hetvenötezer fős valódi sereget képes kiállítani, és ez Magyarország, valamint a német államok egyesített haderejével legyőzhető.
A létszámtöbblettel rendelkező ellenség elleni harc nem eleve reménytelen. A hadtörténelem során igen sokszor mértek megsemmisítő vereséget a létszámfölényben lévő ellenségre. Ezen esetek mindegyikére jellemző azonban, hogy a győztesek a háború valamilyen fontos mozzanatában fölénybe kerültek, hadseregszervezés, fegyverzet, taktika, a hadműveletek vezetésének színvonala, a terepadottságok jobb kihasználása, a kötelékharcászat vagy a gyorsaság révén ellenségeik fölébe kerekedtek. És: az ő katonáik szinte minden alkalommal sokkal motiváltabbak voltak. Ismeretes, hogy például a thébai Epaminondas milyen alapos gondot fordított csapatai motiválására, mielőtt Kr. e. 371-ben Leuktra mellett a hadtörténet egyik legjelentősebb taktikai újításával pozdorjává verte a nyílt csatában addig legyőzhetetlennek számító, ráadásul jelentős létszámfölényben lévő spártai haderőt.
Mire számíthattunk Mohács mellett 1562. augusztus 29-én?
Folytatása következik.
