Miközben kint olyan hóesés van, ami leginkább karácsonyi képeslapokon, meg amerikai családi filmekben szokott előfordulni, kissé visszapergetem az időt.
A XIX. századi önkényuralom idején megesett sztorikról szóló sorozatom írása közben különös és igen kuruc válaszok ötlöttek a szemembe. Jelentéktelen ügyekről van szó, és egyiknek sem tudom a kimenetelét.
Ennek ellenére úgy döntöttem, kettőt ideteszek.
—————————
1853 táján egy alföldi faluban még mindig dühöngött a szabadságharc idején az orosz csapatok által Magyarországra behurcolt kolera. A felsőbb hatóságot ez nemigen érdekelte, mert kemény katonaadót vetett ki a helységre.
A helyi bíró nem lehetett gyáva flótás, mert némi fejvakarás utána a következő levelet intézte az adóhatósághoz, ráadásul magyarul:
“Nagyságos Adószedő Urak !
Két exekució jött egyszerre a mi falunkba: a katona és a kolera. Ebből egy is keserves, a kettőt egyszerre pedig helységünk ki nem lábalhatja. Kérem azért az urakat, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat rólunk elfordítani méltóztassanak.
Mivel nagyságos uraiméknak a kolerát levenni rólunk hatalmukban nem áll, tegyék meg, hogy a katonaadótól az idén eltekintenek. Különben – tisztesség ne essék szólván – , a népek jogosan fogják azt gondolni, hogy már megint azok jártak itt a legjobban, akiket a nyavalya eltett láb alól.”
Sejtelmem sincs, mit felelt az adóhatóság, pedig jó lenne tudni.
——–
Szintén 1853 környékén a felsőbb hatóságok elérkezettnek látták az időt, hogy az immár tartományi sorba züllesztett Magyarországon életbe léptessék mindazon szabályokat, amelyek az örökös tartományok minden egyes helységében már érvényben voltak.
Ennek megfelelően parancs ment, hogy minden egyes település tartson mostantól állandó sintért.
Egy nagyobb alföldi község bírája erre imigyen replikázott:
“Tisztelettel jelentem, hogy az én községemben ilyen alávaló hivatalra,
mint a sintérség, nem akad senki jelentkező. Éppen ezért méltóztassanak
tehát egy ahhoz, mármint a sintérséghez értő, és az ezt bizonyító okmányokkal hivatalosan rendelkező urat maguk közül erre hivatalosan
kinevezni.”
A humortalan hivatalnok urak aligha szakadtak meg a röhögéstől ezt olvasván.
