Vén Muskétás

Ma beleléptem az félszázadikba. Semmi különös, a Nap is ugyanúgy kelt fel. Anikó és Lilla nagyszerű születésnapot teremtettek nekem.

—————

Köszönöm a jókívánságaitokat; jó volt erre ébredni. Már csaknem Mindenkinek válaszoltam…

A legszebb köszöntést Anikómtól kaptam: örömmel bajlódna velem még ugyanennyit. Ha Ő benne van, én is.  Anikó a legcsodálatosabb és legszeretnivalóbb asszony a világon – bár talán nem túlságosan okos dolog sok születésnapot gyűjteni hanyatló korban…

Amennyi lesz annyi lesz. Nyugdíjba úgyse megyünk soha, az már nincs, korábban meg is írtam – nagyjából akkor szállt el, amikor a tizenharmadik havi fizetés (ami ellen persze, mint egy demokratikus vívmány megsemmisítése ellen, a demokratikus média hosszú és szívós kampányt folytatott. Vagy mégse? Ejnye-bejnye…)

Szóval: egyelőre gyűjtöm a születésnapokat. Még nincs belőle különösebben számottevő mennyiség.

——

Ötvenedikbe lépvén hátrafelé is kell tekinteni, legalább egy pillanatra, hiszen a kenyerem javát (valószínűleg) már megettem.

Mit értem el?

Azt hiszem, mindent, ami fontos.

Pár évvel ezelőtt a könyvbemutatómról Szőke Margit Peters tanár úr ékszere címmel számolt be. A képen alatta ketten vagyunk Lillával (ő festette a borítót), kezünkben a könyv.

Estiseim látták a cikket, be is hozták, és félreérthetetlenül közölték, kit tartanak az én “ékszeremnek”. Nem a könyvet.

Szerelem.

Csodálatos család.

Egyre több írás.

Kőkemény frontmunka.

Mi kell még?

——————————–

Ha valami nincs, az csak anyagi természetű vagy pénzfüggő dolog, és ebben osztozom hazám lakosságának döntő többségével. Semmiképpen sem lehetek komprádor - azt nehezen viselném el. Az én véleményem olyan, amire populizmust szokott vonítani a média. Az valami szégyenletes és elvetendő, gyorsan le kell lőni – különben megkérdőjelezi a fenti célok hasznosságát – egy igazán fontos szemszögből, a kisember megélhetésének szemszögéből nézve.

A demokrácia eszméjében hiszek, de abban, hogy jelenleg – vagy az előző kormány idején, vagy bármikor – megvalósult volna, abban nem. A választások idején legfeljebb egyik oligarchia váltja a másikat.

Továbbra is azt gondolom, hogy az előrelépés egyetlen záloga a társadalmi kontroll lenne. Üstökön kellene ragadnunk végre elbitangolt, rossz társaságba keveredett, a családot mindenféle gyanús idegenekkel bizniszelve kifizethetetlen kölcsönökbe verő kölkünket, a politikát. Ha nem tesszük, sohasem jutunk ki a kátyúból.

Ilyen szempontból a világ egyik legfontosabb pontján élek. Mert szó sincs arról, hogy bármikor utolérhetjük a nyugatot, a trend nem erről szól. Amazok fognak “beérni” minket, ha előtte el nem iszlamizálódnak a végsőkig – ami az európai kulturális értékek totális megsemmisítését jelentené, Bécstől Galsgow-ig lobogó könyvmáglyákkal, Korán-őrülettel. Ez nem esélytelen – és nemcsak azért nem az, mert a francia elnök mondta. Az iszlám kirobbanóan életképes kultúra, az európai demokrácia meg a jelek szerint sápadt és életképtelen…

————

Roppant konzervatív jelenség lehetek ebben a mai világban. Keresztény (katolikus), heteroszexuális, családos, a filozófiai értelemben vett szabad akarat híve, hazaszerető magyar és ilyen is maradok.

Ráadásul fontosnak érzem a magyar kultúra ápolását ebben a gyors züllésnek indult nyomorult félgyarmati országban, olyan korban, amikor éppen sunyi demagógiává silányul a korábban szép napokat látott liberalizmus. Még a határainkat övező, Illyés Gyula-féle gyűlöletgyűrűt sem sikerült lebontani, pedig legfőbb ideje volna a szomszédainkkal konszolidálni a viszonyunkat, mert nehéz napok jöhetnek. Persze, nem az önfeladás alapján, azt már kipróbáltuk, nem megy. Nem is agresszivitással, fegyverkezéssel, az soha semmit meg nem old – arról nem is beszélve, hogy az mégúgy se megy.

Amos Comenius

Zrínyi Miklós

Kossuth Lajos

Mindhárman azt gondolták, hogy Európának ezen régiójában valamiféle okosan kigondolt konföderáció kellene, különben mindig akad nagyhatalom, aki felelőtlenül játszadozik ezekkel a népekkel és országokkal…

Az egyesült Európában (egyelőre) nem hiszek.

A globalizációban mégúgy se.

A Duna-mellett élő népek konföderációjában azonban igen.

————–

Mi nincs még?

Csupa olyan, ami valószínűleg nem is lesz.

Karrier?

Aligha.

Túl érdes vagyok hozzá, beszólongatós, nulla simulékonysággal, kevés érzékkel a felfelé irányuló kapcsolatteremtés iránt. Egy volt főnököm azt írta rólam, túl kérges vagyok, és nem a megfelelő irányba...

Vagy harminc éve ajánlgatják nekem különféle emberek, hogy (íróként) kövessem (értsd: utánozzam) ezt avagy amazt. Kövesse a  radai rosseb.

Úgy írok, ahogy tetszik, arról, ami jön. Nyilván sokat átvettem-átveszek azoktól, akik nekem tetszenek. Ez megint nem sokat segít, mert az értékrendem egyéni. Nálam a XIX. század legszebb magyar nyelven alkotó írója Mikszáth Kálmán, a huszadiké meg Laczkó Géza. A lírában vagy a drámában bonyolultabb a helyzet, most nem fejteném ki.

Öntörvényű vagyok – az is maradok.

Öreg vagyok én már megalkuvónak.

———-

Díjak? Akad olyan is. Ha lesz még, örülök neki, ha meg nem – kisnyúl.

———-

Most pedig válaszoljak néhány feltett kérdésre:

———

Annak aki azt kérte, tegyek ki egy részletes önéletrajzot, hátha meg kell írnia a nekrológomat:

Bájos, de nem eredeti. Kazinczy Ferenc volt a magyar irodalmi élet azon szerkesztője, aki legendás tapintatlanságával ezt írta több szerzőnek is – a kedves Kérdező nyilván őt követte.

Ne siesd el a nekrológomat, kedves jó, aranyos Kérdező; de ha mégis úgy hozná, a neten kevés fáradsággal összegereblyézheted, ami kell. Ahhoz van fent elég adat. Aki keres, megtalál.

———

Másik kérdés:

Miféle gyűjteményből húzom elő a novelláimat, amelyeket kedd éjjelenként teszek fel a blogra?

Nincs ilyen gyűjtemény. Év elején határoztam el, hogy minden kedd éjjel felteszek egy vadonatúj SF, vagy ahhoz közeli zsánerbe tartozó novellát.

Vasárnap jön az ötlet, hétfő hajnalban a buszon szundikálva (vagy a tömény zsúfoltságban ácsorogva) a történet váza, haza-busz után hétfő este megírom az elejét. A bumlinak minden nemét rühellem, ez nagyszerű elfoglaltság ellene. Régi kollégista létemre ki tudom kapcsolni a háttérmiliőt (a százféle MP-3 lejátszón óbégató százegy rossz zenét stb.), és dolgozom. Régebben fejben sakkoztam, ahhoz már nincs partner, és ki is jöttem belőle húsz éve.

Kedd este a kőkemény ügyeleti nap után remek kikapcsolódás megírni a novellát. Azon melegében teszem is fel.

Most vasárnap este van, már tudom a következő címét. A történet még csak mozaikos.

Kedd éjjel elkészül, szerdán olvashatod.

——–

Melyik a kedvenc versem az elmúlt negyvenkilencedik évből?

Kapásból talán ez:

——

ÉJFÉL UTÁN

Éjfél után könyökére

Támaszkodik a csend,

És a világ – mint jó család -

Elnyugszik odabent.

——-

Ha csőstül jöttek a bajok,

Délelőtt, s délután,

Talán pizsamát öltenek

E csendes éjszakán.

——

Széllel vajúdik a jövő,

S míg az eső szitál,

Az álmos Hold felleg ölén

Hálóhelyet csinál.

—–

Valahol mindig születik

A Földön valaki,

Valahol mindig ép jövő

Tör a napfényre ki.

—–

Halál portyázik valahol,

Sötétben ügyködő,

Valahol mindig elindul

Vagy megáll az idő.

——

Valahol mindig helyreáll

Éjfél után a Rend,

S éjfél után régi regét

Mesél a régi Csend.

———————–

Végül az utolsó:

Hol tartok a regényben?

Itt:

—————-

(Az időpont: 1664. november 24. Ez a tanácskozás a valódi történelemben éppen Zrínyi halála miatt elmaradt. Nálam Zrínyi tovább él, tanácskozás is van.)

———

- Frieden von Eisenburg…

Zrínyi elmosolyodott. A vasvári béke neve németül valóban jobban hangzik, mint magyarul. Emellett a németek között akad, aki hasznát látja, a magyarok számára azonban csak kára és veszedelme van.

A titkár közben rájött, hogy az előzetes utasítások ellenére a békeokmány német nyelvű példányát kezdte olvasni. A rosszalló pillantások kereszttüzében zavarba jött, ostobán elvigyorodott, aztán gyorsan kicserélte az iratot, és fennhangon olvasni kezdte a latin szöveget.

Zrínyi Miklós figyelt. A megállapodás alapját nyilvánvalóan az egykori zsitvatoroki béke szövege alkotta, de ez az ötvennyolc esztendővel korábbi békekötéshez képest néhány új ponttal is kiegészült – amelyek a császárra és országára nézve egytől egyig súlyos hátrányt jelentettek. Ezek a következők voltak:

Zrínyi-Újvár nem épül újjá. Erről nem vagyok meggyőződve.

A császári csapatokat Erdély területéről ki kell vonni. II. Rákóczi György és Kemény János – a török ellen harcoló erdélyi fejedelmek – családjából soha többé senki sem kerülhet Erdély trónjára, az ország uralkodója Apafi Mihály marad. Ami az ügyünkre nézve egyáltalán nem olyan hátrányos, ahogy azt Isztambulban gondolják.

Erdélyben a török sem állomásoztat semmiféle katonaságot. Ki tudja, miképpen maradhatott benne ez a pont az egyébként csapnivaló békeszerződésben, de lehet, hogy ennek még nagy jelentősége lesz a későbbiek folyamán.

Székelyhíd várát le kell rombolni. Az nagy csapás lenne. Apafi uram önmagában ez ellen a verdikt ellen ugyan semmit sem tehet, legfeljebb halasztgathatja egy ideig a megvalósítását. Ha azonban semmi sem történik, legkésőbb a jövő évben fel kell robbantania a várat.

Székelyhídnak korábban nem volt nagy jelentősége, ezt még az öreg Rákóczi György fejedelem erősítette meg, aki sikerrel vont üstököt a törökkel. Ha jól meg van erősítve, és megfelelő védősereggel ellátva, megakadályozhatja, hogy a budai pasa hadjáratot vezessen Erdély ellen. Ezért csípi a török szemét.

Most jön a súlyosabbja:

Török kézen maradhat Érsekújvár és Várad.

Ezt nem szabadott volna megengedni. A szentgotthárdi csata után a török Érsekújvárt némi alku után örömmel visszaadta volna. Várad természetesen más, de ha a császári sereg folytatja a hadjáratot, és a török főerő nem tudja megállítani, a nagyvezír maga ajánlotta volna fel a visszaadását. A súlyos vereség helyett a Porta örvendett volna, hogy a harc a háború előtti status quo-val ér véget.

És még ez is hazaárulás lett volna.

Akkor mit mondjunk erről a békéről?

A török kézen lévő Érsekújvár olyan, mint egy Bécs torkának szegezett kés. Erődíteni kell vele szemben Komáromot és Győrt. A várat bázisul használó török portyázók így is szinte bármikor a császárváros közelébe juthatnak. Ezt talán nem fogják sűrűn megtenni – legalábbis egyelőre – hiszen a szentgotthárdi szomorú tapasztalatok ettől óva intik őket – de nekik megfelelő időben bármikor megtehetik. A császári kormányzat csak akkor fog rádöbbenni, hogy micsoda szarvashibát követett el, amikor török kézen hagyta ezt a fontos várat.

Várad török kézen hagyása még nagyobb veszedelemmel fenyeget – ha a rövidlátó császári stratégák számára talán nem is ennyire nyilvánvaló – és isteni szerencse, hogy a török most kénytelen Velence és Perzsia ellen is hadakozni, különben nagyon nagy baj keletkezne az ország egyik legfontosabb várának elvesztéséből.

Gután, valamint Szabolcs és Szatmár vármegye erősségeiben császári őrség maradhat.

Ezt az udvari tisztviselők nagy győzelemnek igyekeznek felfújni, pedig jelentéktelen ügy, nem is siker. Egyszerűen a török számára sokkal kedvezőbb és olcsóbb, ha a néhai Rákóczi György ezen bázisait császári hadak tartják megszállva, mintha a Rákóczi família valamelyik tagja, esetleg a halott fejedelem valamelyik befolyásos híve kerítené őket a birtokába, és rájuk támaszkodva Erdély elfoglalására készülne. Egyébre nem valók. Bármely komolyabb háború fő hadszíntereitől messze vannak, fenntartásuk költséges. A török legfontosabb hadműveleti irányait nem zavarják, és nem különösebben erősek.

Császári helyőrség maradhat a hajdú kerületben is.

Ez sem jelentős vívmány. A császári katonaság ott inkább a hajdúk féken tartását, semmint a védelmét szolgálja. Emellett azt is tudni kell, hogy Bocskai óta a hajdú kerület katonai potenciálja erősen megcsappant. Az utolsó háborúban a hajdúk nagy veszteséget szenvedtek. Jelenleg onnan egy harcképes ezredet sem lehetne kiállítani. A török jelentéktelennek tartja a hajdúság erejét, és ebben sajnos igaza van. A térség legfontosabb városa, Debrecen azonban továbbra is a szultánnak adózik.

A török tulajdonába kerül Lugos, Karánsebes és Jenő vára.

Ez viszont megint nagyon nagy baj. Az említett várak Erdélyt védelmezték a törökkel szemben. Oszmán megszállásuk teljesen kiszolgáltatottá teszi a fejedelemséget, Apafi uram nem is moccanhat, mert a három vár együttes török helyőrsége eleve nagyobb, mint amit ő sebtében fegyverbe tud állítani. Erdély mozgástere tehát a korábbinak a töredékére szűkült; egy esetleges háborúban csak akkor számíthatunk rá, ha már megroppantottuk a török erejét.

A császár Gutánál új erődöt építhet.

Aminek haszna aligha lesz. Félreeső helyen van, fontosabb útra nem ügyel, a benne lévő őrség sok vizet nem zavar, de utánpótlás szempontjából nagyon messze van.

A szultán új erődöket emelhet Párkány és Érsekújvár, illetve Pest és Hatvan között.

Eben gubát cseréltünk ezzel is. Amennyire haszontalan lenne nekünk a gutai vár, annyira hasznos a török számára ez a rendelkezés. Biztosíthatja az összeköttetést Érsekújvárral, és újabb erődök hálózatával veheti körül Budát – éppen a legveszélyesebb irányokban. Arról nem is beszélve, hogy az új várak őrségével legalább négy-ötezerrel növekedne az állandóan Magyarországon állomásozó török katonaság létszáma.

Azonnali kereskedelmi egyezmény köttetik Őfelsége és az Oszmán birodalom között.

Erre nemcsak a magyarok, hanem néhány jelenlévő osztrák tábornok is gúnyosan elhúzta a száját. Portia látta, és közbeszólt:

- Ezen kereskedelmi egyezmény nagy fontosságú a birodalom számára, uraim! Reményeink szerint megtölti az üres kincstárat.

Erre még Auersperg arcán is undorodó kifejezés jelent meg. Nem volt szokás ilyen nyíltan beszélni a pénzügyekről – legalábbis nem ebben a körben.

Ha a birodalom kincstárát nem is, az egyezmény kiagyalóinak a zsebét mindenesetre megtölti, gondolta Zrínyi bán, és kihívó pillantást lövellt Hocher felé. A volt ügyvéd látta, és belevörösödött.

Portia kevélyen körüljáratta a tekintetét, és Zrínyi arcán állapodott meg. A bán szeméből semmit sem tudott kiolvasni, egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd sorra szemügyre vette a többi magyart is.

Lippay érsek. Némi fokozódó ingerültség, de a hivatali fegyelem láthatóan diadalmaskodott. Az érsek gondolatai rejtve maradtak a Titkos Tanács elnöke előtt.

Wesselényi nádor. Joviális, már-már bamba tekintet. Portia már régen nem adott hitelt a nádor ostobaságáról szóló vélekedéseknek; most meg különösen nem. Magyarország nádora – közjogi értelemben a király után következő második személy – szívesen játszotta az ostobát, ha időt akart nyerni. Ez nyilvánvalóan most is így van.

Nádasdy országbíró. Kellemes diplomatamosoly, kiismerhetetlen tekintet. Nádasdy meg éppen az udvarban iskolázódott, az arca semmit sem árult el.

Lipót őfelsége unatkozva dobolt mutatóujjával az asztalon.

Portia herceg lemondóan sóhajtott. Hosszúra nyúlt a csend. Ezek az ádáz magyarok megvárják, amíg a titkár a mondandójának a végére ér. Akkor sem biztos, hogy tüstént színt vallanak; márpedig pontosan kellene tudni, hányadán állnak velük. Valóban úgy van, ahogy egyesek suttogják? Valóban lázadás fenyeget Magyarországon, vagy valami módon mégis megegyezésre lehet jutni velük?

Portia fásultan leült, és intett a titkárnak: folytassa.

A fickó nagy torokköszörülések közepette újra a kezébe vette a paksamétát, szürcsölve kortyolt egy-kettőt a valakitől kapott vizespohárból, és tovább olvasott.

Lipót császárnak nem kell adót fizetnie a Porta számára, de a két udvar egymásnak 200-200 ezer aranyforint értékű ajándékot küld.

Nem hívják adónak, gyakorlatilag mégis az. A Portán adóként fogják nevezni, azzal meg a szultán nem sokat törődik, hogy ajándékot küldözget a császárnak, hiszen van miből.

A török sokat nyert ezzel a békével, mi pedig csak vesztettünk vele. A szultán békét köthet a perzsákkal, és minden felszabaduló erejével Velence ellen fordulhat. Ha megtöri a Serenissimát, újra erősödhet, és hosszú időre elköszönhetünk a reménytől, hogy valaha is megszabadulhatunk tőle.

Lippay érsek rosszallóan nézi Nádasdyt, mert azt hiszi, az országbírónak része volt a béke létrehozásában. Tudom, hogy ezzel vádolja, éreztette is vele. Szerintem Nádasdynak ebben a békében része nincs, bár én is bizalmatlan vagyok vele.

A béke húsz esztendőre szól.

Mire kivénülünk. Az egész nemzedékünk minden munkája, a hazának tett összes szolgálat semmivé válik, ha ez a békesség érvényben marad.

A titkár hirtelen befejezte az olvasást, utána pedig csak állt némán, ostoba arckifejezéssel, időnként laposakat pislogva gazdája, Portia felé. Csaknem egy teljes percet tartott a kongóan kínos és nyomorúságosan szürke csend.

Lipót elégelte meg, és valamit súgott Portia fülébe.

- Elmehet, titkár úr! – mondta a herceg.

A fickó kicsoszogott, lassan és nehézkesen, időnként fújtatva. Igyekezni próbált, de esetlenség lett belőle; az ajtóban még ki is ejtette kezéből az iratcsomót. Ijedten kezdte felszedegetni a földről, és amikor látta, hogy maga a császár nézi rosszallóan, teljesen megzavarodott, és újra kihullt az öléből minden.

- Bocsánat! – hebegte. – Bocsánat, bocsánat…

Portia herceg vasvillatekintettel meredt rá, Lipót császár a fejét csóválgatta. A szerencsétlen még percekig ügyetlenkedett a papirosokkal, utána többszörös hajlongással hátrált volna ki, de akkor meg nekiment az ajtófélfának. Előbb feljajdult, aztán hideglelős kínnal elmosolyodott. Többen csodálkozva méregették, a császár idegesen vihogott, Portia magába temetkezve ült.

Amikor a titkár végre elhagyta a termet, többen is felsóhajtottak. Portia herceg elgyötört arccal felemelkedett.

—————-