Igaz Dávid akkurátusan lezárta az autóját a Keleti pályaudvar parkolójában. Az már túlzás lenne, ha egy ilyen nap után levezetne Nagykanizsára. Nem, en legyünk telhetetlenek, a vonat most az egyszer praktikusabb és jobb megoldás. Még jó, hogy van az éjféli vonat. Valamiért a neten nem derült ki, ott csak fél négykor menne az első.
Elutazik az éjféli vonattal, és fél hatra odaért. Megreggelizik, átöltözik, aztán jöhet a munka. Reggel hétre hívta össze az üzem vezetőségét. Persze, lehetne későbbre is, de tapasztalatból tudta, hogy a reggel hétórás kezdés mindig eleve tekintélyt szerez. Azok ott mind idősebbek nála, hát legalább féljenek.
Boldog volt, nyugodt és elégedett. Végre elérte, amiért hosszú hónapok óta megfeszített tempóban dolgozott; Mr. Cromwell most már egészen más szemmel néz rá, mint eddig. Ennek tanújelét is adta a nap folyamán, méghozzá nem is egyszer.
Megérte, hogy idáig tartott. Ez nem kárba veszett idő.
Megnézte a telefonját. Csaknem éjfél volt már.
Dávid nagyot sóhajtott. Többé már nem közönséges bennszülött menedzser. Most kezdődött el a karrierje. Bíznak benne, és ez most mindennél fontosabb. Most kell megalapozni a jövőt. Most kell őrült tempót diktálni. Most – érdemes.
Harminchat évesen végre előtte a világ. A jövedelmére eddig sem lehetett panasz, legalábbis hazai viszonyok között semmiképpen. Ő azonban többre vágyott. El akart jutni a vállalat európai központjába, Nürnbergbe. Egyszer még vezető beosztást fog ott betölteni. Igazából talán már az sem elérhetetlen, hogy valamikor tagja lesz a mindenható igazgatótanácsnak, amely a távoli Madison városában trónolt, Wisconsin állam székhelyén. Miért is ne?
Jó lenne, ha ezt Margit is felfogná. Jó lenne, ha az örökös nyafogás helyett végre támogatná az ő elképzeléseit. Ha valóban mellette állna. Nem a házasság a legfontosabb, arra még rengeteg idejük van. Egyelőre érje be azzal, hogy néha találkozhatnak, időnként elvonulhatnak egy-egy szállodába félnapra, esetleg egy teljes napra. Nagyon rosszul venné ki magát, ha a vállalatnál tudomást szereznének róla, hogy Igaz Dávid már nem szingli többé. Akadnak nyomuló, gátlástalan fiatalok, legalább három, azonnal háttérbe szorítanák, és ő máris élethalálharcot vívhatna ellenük ahelyett, hogy a saját karrierjét egyengetné. Rendben van, hogy most behúzzák fülüket-farkukat, jobban is teszik, csak hadd tartsanak tőle. Szerez még nekik később is néhány kellemetlen percet, kushadjanak a nyavalyás buzgómócsingok.
Egy idegen autó ablakában megnézte magát. Jó kötésű, remek megjelenésű fiatal menedzser. Akár huszonévesnek is elmenne. Méregdrága bőrkabát, ebben már egy kissé melege van, csak azért hozza, mert tudja, hogy Mr. Cromwell néha hasonló koromfekete bőr öltözékben szokott megjelenni az európai vizitjein. A kabát természetesen valódi bőrből van, igazán minden igényt kielégít, már ami a megjelenést illeti. Amúgy nem sokat ér; vagy izzasztóan meleg, szinte meggyullad az ember testén, és a viselője hamarosan olyan bűzt áraszt, mint egy majomház – vagy nem melegít eléggé. A nyaka túlságosan nyitott, nincs olyan sál, ami a hideg ellen megfelelő védelmet nyújtana. Egy közönséges bélelt dzseki sokkal jobb nála, de magára adó menedzser sohase jelenjen meg a nyilvánosság előtt közönséges bélelt dzsekiben.
A bőrkabát alatt roppant elegáns sötétkék bársony öltöny volt és selyeming – a legfinomabb fajtából. Ebben az öltözetben akár az európai központ fogadásain is megjelenhetne. Az öltönyt Pest egyik legdrágább szabójánál csináltatta, kitett magáért a mester. Sokkal kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott, és kellőképpen elegáns is.
A selyeming mindig komoly benyomást tesz a tárgyalópartnerekre. Ennek persze ára van, sűrűn kell cserélni a gyorsan gyűrődő és könnyen átizzadó ruhadarabot. Dávid erre az egynapos útra nem kevesebb, mint tizenegy makulátlanul tiszta selyeminget hozott magával az utazótáskájában.
Eszébe jutott a milánói nő legörbülő szája, és elvigyorodott. Megmondta az olaszoknak. Jól megmondta. Az egész beruházási tervük alapvetően elhibázott elképzelés volt, közönséges pénznyelő.
Milyen szerencse, hogy véletlenül meghallotta, mi a véleménye az agyament olaszok terveiről Mr. Cromvell-nek…
Napokig puhították a főnökséget a költséges tervezeteikkel, meg miegymással. Mindenkinek folyton a nyakán lihegtek, tolakodóak voltak – és nem vették magukat észre. micsoda csőcselék! Roppant agresszívek voltak. Amikor nagy nehezen észrevették, hogy az agresszivitásuk fordítva sült el, idétlen történeteket beszéltek.
Elveszett vonat? Hahaha! Mi az, hogy elveszett vonat? Hát hogy’ veszhetne el egy vonat? Ki hallott már ilyen ostobaságot? Egy hajó bármikor eltűnhet a világtengerek roppant vizein, esetleg egy gépjárműnek is nyoma veszhet valahol, valami Isten háta mögötti vidéken, de hogy a csudába’ tűnhetne el egy vonat.
Hülye babonás olaszok! Az a Giuseppe nevű félbolond meg egyenesen azt állította, hogy az ősei valami eltűnt vagy eltévedt vonaton utaztak, és 1911-ben Olaszországból vonattal érkeztek Mexikóba. Micsoda hülyeség.
Hirtelen rándult egyet az arca.
Margit terhes. Egyéb se hiányzott. Nyilván megint nem szedte rendesen a tablettát az a buta szuka. Hogy okozhat neki ilyen kellemetlenséget éppen ebben a nagyon nehéz időszakban?
Képes volt reggel elé állni:
- Értsd meg, harmincegy éves vagyok, előbb-utóbb kifutok az időből. Legfőbb ideje, hogy gyermekünk legyen, Dávid. Vedd tudomásul: akkor is megtartom!
Dávid majd’ felrobbant a dühtől, ha csak az eszébe jutott Margit reggeli kölyökhisztije. El kell vetetni a gyereket, ez nem is lehet kérdés. Most nincs idő ilyesmire. Ha mindenképpen szükség lesz kölyökre, hát ráérnek negyven, vagy akár negyvenöt fölött. Most fontosabb dolgaik vannak. Elviszi Margitot külföldre, akárhová, de annak a gyereknek nem szabad megszületnie. Még mit nem!
A Keletiben a menetrendet nézegette. Furcsa, retró plakát előtt állt meg. Mintha valamikor az őskorban nyomtatták volna. Sebaj, a lerobbant Keleti atmoszférájához kifejezetten jól illett. És ami lényeges: tartalmazta az éjféli vonatot.
Egy perc múlva éjfél. Jó lesz sietni.
Elég nehezen találta meg a szerelvényt, messze kint állt egy szélső vágányon. Láthatóan induláshoz készülődött. Ősz hajú kalauz, fél lába a lépcsőn.
- Ezzel utazik, uram?
- Igen, megvan a jegyem.
A peron lámpájának fényében a kalauz alaposan megnézte Dávidot. Szálas, mély szemű, tiszta tekintetű ember volt hófehér körszakállal. Ritka szép férfi a kortalan fajtából.
- Tisztában van vele, hogy ez az éjféli vonat?
Dávid vállat vont. Mit akadékoskodik vele ez a nyugdíjas Adonisz?
- Természetesen. Szabad lesz?
- Rendben, jöjjön.
Már elindult a vonat, amikor Dávid a fülkébe lépett. Meglepően szép és tiszta volt a berendezés, a gondosan kárpitozott ülés kényelmes, a falon semmi firkálás. Dávid jólesően letelepedett. Vajon mi lehet ez a sejtelmes világítás? Sehol egy lámpa, de remek hangulatfény. Ebben a fülkében nagyszerűen lehet majd aludni.
Tehát Nagykanizsa. Dávid mélyet lélegzett. Nincs mese. Be kell zárni azt az üzemet. Mr. Cromwell valószínűleg ilyen értelmű jelentést vár el tőle, tehát ilyen értelmű jelentést fog kapni.
Dávid majd’ kiugrott a bőréből, amikor délelőtt Mr. Cromwell közölte vele, hogy őt küldi Nagykanizsára a frissen vásárolt magyarországi üzem átvilágítására. Dávid tisztában volt vele, hogy a megvásárlás előtt készült szakértői jelentések mindegyike gazdaságtalannak nevezte a nagykanizsai üzemet. Ez persze nem volt igaz, de Mr. Cromwell fontos mondása szerint nem kell a vállalati érdeket keresztező igazság.” A valóságban az üzem nemcsak, hogy nyereséges volt, veszedelmes konkurenciát is jelentett a vállalatnak. Mr. Cromwell a vállalatpolitika mesterművének nevezte, hogy sikerült megvásárolni – méghozzá gyakorlatilag bagóért.
Az üzemet negatív fénybe állító szakértői jelentések tehát részben arra kellettek, hogy a segítségükkel keményen le lehessen nyomni az áru értékét; másrészt a jól megfizetett szakértők már a jövőt is építgették. A sajátjukét is, a vállalatét is. Így van ez rendjén.
Dávid tudta, hogy a vállalat vezetői közül senki sem támogatná az üzem további működtetését. Ehhez kell tehát alkalmazkodnia. Minek termeljen? Termel eleget a többi üzem Mühlbergben és Toledóban. Ha az a nagykanizsai hodály fennmarad, nemigen lehet majd áremelésre gondolni, ha viszont bezárják, néhány hónappal később már szinte korlátlan mértékű áremelést lehet majd végrehajtani.
Az alkalmazottakat el kell bocsátani mihamarabb. Végül is, nem nagy ügy, mindössze négyszáz emberről van szó. Hogy munkanélküliek lesznek? Kit érdekel? Legfeljebb felemelik a seggüket, és ott a nagy Európa Unió. Mit akarnak?
Igaz Dávid őszintén remélte, hogy Mr. Cromwell az üzem bezárásának és felszámolásának gyakorlati lebonyolításával is őt fogja megbízni. Azt jelentené, hogy semmiféle értelemben sem tekinti többé bennszülöttnek. Ez pedig roppant fontos fok a karrier lépcsőjén. Köztudomású volt, hogy Mr. Cromwell az üzemek felszámolását ritkán bízza hazai menedzserekre, mert azok a nemzeti elfogultságuk miatt hajlamosak összejátszani az elbocsátandó alkalmazottakkal és a helyi lakossággal a cég ellenében.
Dávid elvigyorodott. Majd éppen ő fog a bennszülöttekkel konspirálni! Neki ugyan se kutyája, se macskája ez a hülye kis ország. Magyarok! Lompos, éhenkórász söpredék! Még mit nem!
Na, ideje hunyni egyet. Szerencsés ember volt, bárhol könnyen el tudott aludni, ha akart. Még csak hátradőlnie sem kellett. Egy jóízű durmolás. Gyerünk! Kényelembe helyezte magát az ülésen, és másodperceken belül elaludt.
Amikor felébredt, haloványan derengett a fülkében a fény, és káprázatos harminc körüli nő ült a szemközti ülésen gesztenyebarna, sűrű, sörényszerű, combig érő hajzuhataggal.
- Hogy érzi magát az éjféli vonaton?
- Nem mondom, – vigyorgott Dávid, és egy pillanatra behunyta a szemét.
Aztán előrehajolt, hogy jobban megnézze magának az útitársát. Régen csalta meg utoljára Margitot, talán most jött el az ideje.
Csaknem felkiáltott a döbbenettől. Hogy’ láthatta fiatalnak ezt a nőt? A vele szemben ülő asszony kellemes, tiszta tekintetű nő volt hosszú ősz hajjal – és legalább nyolcvan éves.
Dávid a szemét dörzsölte. Hogyan tévedhetett ekkorát?
A nő megnyugtatóan mosolygott rá. A hangja tisztán csendült, nem volt öreges:
- Az éjféli vonaton kénytelenek vagyunk önmagunkba nézni. El kell döntenünk, mit akarunk, akarjuk-e tovább, és hogyan.
Ki ez, talán valami megveszekedett filozófus?
- Ez is csak egy vonat – nyögte válaszképpen.
- Igen – hagyta rá a nő. – valahol természetesen ez is csak egy vonat.
Dávid unottan behunyta a szemét. Semmi értelme hibbant öregasszonyokkal elvont marhaságokról vitatkozni.
- A valóságról való felfogásunk esetleg kemény próba elé kerülhet.
- Mitől?
- Éjfél. Éjféli vonat.
Dávid ki se nyitotta a szemét, úgy felelt:
- Az éjfél csupán megállapodáson alapuló időpont. Az új nap éppen így kezdődhetne este hatkor, vagy reggel négykor is. Vagy akármikor. Ahogy a január elseje helyett is választhatnánk az évkezdésre másik napot.
- Így van – helyeselt halkan a nő. – de éppen a megállapodás teszi erőssé a határokat. A misztika bennünk van, nem rajtunk kívül.
Dávid haragosan nyitotta ki a szemét, és felnyögött.
A nő legfeljebb ötven lehetett – és káprázatosan gyönyörű. Miért nézi el folyton?
- Kicsoda maga? – nyögte.
- Angéla vagyok.
- Igen, értem, – makogta zavarta a férfi. – mit is mondott a misztikáról?
- Azt, hogy bennünk lakik. Belőlünk kilépve hódítja meg a világot. A csoda mindennapos.
Dávid újra elaludt. Álmában valami Pazar szépségű meztelen nőt üldözött, akinek a csupasz testéből semmit sem látott, mert tetőtől talpig eltakarta a sűrű hajkorona.
Amikor felébredt, észrevette, hogy a vonat áll valahol. Talán már Székesfehérvár lenne? Ott áll meg leghamarabb.
Felállt, és kinézett az ablakon. Nem nagyon értette, amit látott.
Valami alacsony sátortetős, hosszú épület előterében kisebb csoport állt, kezükben fáklya. Villanypózna sehol, a környéken sem. Lovas fogat érkezett csikorgó kerekekkel.
- Erre, nagyságos úr! – bődült fel egy öblös hang.
Magas, sudár alak lépett le a vonatról régimódi öltözékben, keménykalapban. A fáklyák fényében ekkor előtűnt a háttérben álló hatlovas hintó gazdag aranyozása.
Mi a fene? Mi van itt? Filmet forgatnak? Miért ennyire közel a vasúthoz?
Feltápászkodott. Valahol lennie kell egy büfékocsinak, jó lenne inni egy kávét. Valahogy megkívánta. Attól utána éppen úgy tud aludni tovább, de néha egyszerűen szereti a kávé ízét.
Nem kellett sokáig mennie, fél percen belül ott találta magát. Hitetlenkedve nézett szét. Mint valami film díszletei. Gazdagon, de nagyon régimódian tapétázott vagonban volt, de minden olyan szép és tiszta, hogy akár a köztársasági elnök különvonata is lehetne.
A csíkos inges, keményített nyakravalót viselő pincér a pult mögül nézett rá.
- Mivel szolgálhatok, uram?
- Egy kávét kérek!
- Hetvenöt fillér lesz, uram!
Dávid nagyot nézett. Most ugratják. A pincér becsületes szemébe nézve már tudta: nem, nem ugratják, ez valóság. Itt ez a valóság.
Pánikba esett, és kirohant a büféből.
Hová került? Hogyan lehet megszabadulni?
Artikulátlanul felordított. Egész testében rázkódott a dühtől és a kétségbeeséstől. Ez nem lehet, ez nem lehet! Neki nem itt a helye!
Idegen fülke előtt állt, a tolóajtó helyett függöny. Dávid igyekezett nyugalmat erőltetni magára, és bekukkantott a nehéz plüss résén.
Bent két ötvenes férfi ült – jelmezben. Az egyik fekete rézgombos atillát viselt a másik pedig igen sűrűn zsinórozott égszínkék dolmányt. Vörös mentéje a fogason függött. Mindkettejüknek erősen ki volt pödörve a bajsza, és körszakállt viseltek.
- Kérlek, én már torkig vagyok ezekkel a merkantil okoskodásokkal, és semmiképpen sem engedek a vám kérdésében.
- Ezért üldözik bátyámuramat lépten-nyomon az ördögadta zsurnaliszták?
- Ezért, a cúg verje meg őket! Hanem tudod-e, hogy azok a pesti firkászok még magát, Deákot is képesek voltak zavarba hozni? Pedig az öreg Deák azt hitte, hogy az effélék őt imádtan imádják.
A másik türelmetlenül intett:
- Mit szól kegyelmed Tisza Kálmánhoz?
Ezt a pillanatot használta ki Dávid és a fülkébe lépett.
- Jó estét kívánok!
Mindketten megütközve néztek rá.
- Mi tetszik az úrnak? – szegezte neki visszafojtott dühvel a dolmányos.
Csüggedten kihátrált. Újra kezdett rajta elhatalmasodni a kétségbeesés. Mihez fog itt kezdeni? Hiszen ő itt senki és semmi, még azt a kávét sem tudja kifizetni, amit a büfékocsiban ihatna.
Újra felordított hosszan, panaszosan. Elborította az izzadság. A selyeming csuromvizes lett.
Egy kéz ragadta meg a csuklóját. Hatvan év körüli, jóságosan mosolygó asszony. Angéla.
- Ne féljen, Dávid.
Igaz Dávid arcán könnyek csorogtak.
- Le akarok szállni! Le akarok innen szállni!
- A helyében meggondolnám. Ha leszáll, itt ragad – a nő kifelé intett.
Dávid ellenállás nélkül tűrte, hogy a nő a fülkéjéhez vezesse, és betuszkolja az ajtón.
Bent gépiesen levetette, és a fogasra akasztotta a zakót. Az átázott inget levetette, és egy zacskóba tette. Helyette kényelmes pólót vett elő az utazótáskából, fölé pedig egy pulóvert, és az ülésre dőlt.
Fáradt volt, és az idegösszeroppanás szélén állt. Mindegy már, de hadd aludjon.
Pillanatok alatt erőt vett rajta az alvás.
Az étel szagára ébredt fel. A fülkében fény volt, vele szemben pepita felöltőt viselő pofaszakállas öregúr ült, és falatozott. Szalonnát, kenyeret, vöröshagymát. Amikor észrevette, hogy Dávid szeme kinyílt, barátságosan biccentett.
- Adjon az Úristen szerencsés napot, uram! Tarsoly Tivadar nyugdíjas detektív, szolgálatára!
- Igaz Dávid.
- Esetleg uraságod is az elveszett vonat után nyomoz?
- Elveszett vonat?
- Igen. Örömmel tájékoztathatom, hogy én már megtaláltam, de nem tudok róla leszállni. Uraságod rendelkezik-e ismeretekkel arra vonatkozólag, hogyan lehet leszállni a vonatról?
- Sajnos nem – nyögte Dávid. Csípte a szemét a hagyma szaga. Kénytelen volt behunyni.
Arra ébredt, hogy az erős fény bántja a szemét. Kinézett az ablakon.
Roppant vasúti csarnokban voltak, a többi vágányon áramvonalas vonatcsodák, a legtöbb sötétkék vagy narancsszínű.
Ismeretlen formaruhát viselő harmincas férfi lépett a fülkébe.
- Új felszállók?
- Kérem, – fordult hozzá Dávid. – szeretnék leszállni.
- Ha az utaskódja jelez – mondta a másik. – Ön csak akkor szállhat le, ha a vonat a megfelelő állomásra ér.
Dávid szeme lecsukódott.
Zajra ébredt.
Ideges tekintetű, szegényesen öltözött fiatal férfi volt az útitársa. Ha valaki elment a fülke előtt, az idegen az ablak takarásába húzódott.
A fülke ajtaja félig kinyílt, és bakancsos, felfegyverzett emberek léptek be sötétszürke egyenruhában, kakastollas Bocskai-sapkában, puskával a vállukon. Mögöttük jó kétméteres altiszt puska nélkül. Amikor az idegent meglátta, szélesen elvigyorodott, aztán ráförmedt:
- Igazolja magát!
A megszólított halálsápadtan keresgélt valami iratot.
- Én ismerem magát, Novák János! – recsegte a szálas altiszt. – Tudja, hol van az ezrede? A Doberdónál véreznek a hazáért, maga meg itt bujkál? Nem sül ki a szeme, maga gyáva kutya!
velünk jön!
Két katona máris megragadta.
Dávid nem nem nézhette tovább:
- Mi lenne, a békén hagynák, fiúk?
Az altiszt szúrós képpel nézett rá:
- A kora alapján maga nem lehet katonaszökevény, és ez a maga szerencséje! De ha akadályozni akarja a császári-királyi katonai hatóság működését, előállíttatom, és akkor maga sem ússza meg harminc nap államfogházon alul. Megértette?
Dávid ajkára egyetlen szó sem jött.
A foglyot elvezették. Mire az őrmester kilépett a fülkéből, Dávid újra elaludt.
Furcsa robbanásokra ébredt. Ijedten felpattant. A fülke ajtaján ütött-kopott ruhát viselő férfi zuhant be átlőtt mellel, dőlt belőle a vér.
Nyilaskeresztes szalagot viselő, szögletes arcú katona tódult utána.
- Hazudott a piszkos zsidó! – és újra belelőtt a haldoklóba.
Aztán felnézett. Egyenesen az elképedt Dávid arcába:
- Te zsidó vagy, esetleg zsidóbérenc? – és a Schmeisser csövét fenyegetően ráfogta. – A nemzetvezető utasítására felkoncolandó!
Dávid behunyta a szemét, és zokogva várta a lövéseket. Lassan alvásba sírta magát.
Hangos tereferére ébredt. Két fejkendős asszony diskurált ugyancsak hangosan.
- Mindig mondtam én neked, Teruskám, hogy a Mari egy büdös ribanc. Hová tetted a szemed, hogy nem vetetd észre, hogy ő a párttitkár dedája? Te is oka vagy ám, ha az urad most bajba került!
Mindketten elhallgattak, amikor észrevették, hogy Dávid ébren van. Percekig tartott a kínos csend.
Akkor rosszarcú, mackónadrágos férfi nyitott be könyvekkel és prospektusokkal megrakodva.
- Testvéreim az Úrban! Jehova Tanúi járnak a világban, és igaz lelkeket keresnek. Tudjátok meg, hogy 1976 augusztusában eljön az Armageddon!
Dávid – maga számára is váratlanul – dühösen felpattant.
- Kifelé! – ordított a férfira. – Ki innen! – kilökdöste a fülkéből, és behúzta az ajtót.
A két asszony harsányan nevetett.
- Na, maga aztán rühelli a jehovistákat! – nézett rá az idősebbik. – Kér egy kis kenyeret meg kolbászt?
Elfogadta, és újra elaludt.
Arra ébredt, hogy alig tud moccanni. A fülkében elképesztő zsúfoltság volt, legalább húsz mindenféle korú és nemű, elhanyagolt öltözetű ember szorongott benne.
- Nézd meg, – suttogta egy férfihang. – csatos-e vagy gombos.
Dávid megértette, hogy a fogason lógó bőrkabátját vizsgálgatják. Csatos volt, és igen drága. Ugye, nem akarják ellopni?
- Csatos – súgta valaki.
- Hogyha csatos, akkor ávós! – felelte az előbbi hang.
Néma csend támadt.
Dávid csendben feltápászkodott. A hólyagja teli volt, de egyébként is ki akart menni ebből a zsúfoltságból. A bőrkabátját, biztos, ami biztos – bármilyen nehéz is volt kirángatni a neki támaszkodó hátak mögül – magára vette. Nagy nehezen botorkált kifelé.
Amikor végzett a roppant lepusztult WC-ben, a folyosón újra a fülke felé indult.
Az emberek csendben szorongtak, a vonat folyosóján igazoltatás folyt. Dávid előrenézett – és a földbe gyökerezett a lába.
Az igazoltató, tányérsapkás rendőr ugyanaz a szögletes arcú fickó volt, aki nemrég nyilas karszalagot hordott.
Dávidnak melege lett. A fickó lelőheti, vagy bármit tehet vele. Az igazoltatást nem úszhatja meg, hiszen semmi olyan igazolványa sincs, amit ez elfogadhat.
Mit tegyen?
Mit is mondtak odabent az előbb? Ha csatos, akkor ávós?
Van más lehetősége?
Magabiztos léptekkel haladt előre, gyengéden félrelökdösve az útjába kerülő embereket. Amikor a rendőr mellé érte, lehajolt, és a fülébe súgta:
- Ha ivott is, a szíját igazítsa meg!
A rendőr Dávid arcába bámult, elnézte az impozáns bőrkabátot, aztán hozzáfogott a szerelvényigazításhoz.
Dávid nagy nehezen visszabotorkált a fülkébe, és elfoglalta korábbi helyét.
Álmában nagy elhatározások ébredtek benne, lázban égett a lelke.
Ébredéskor üres volt a fülke. Dávid kiment a folyosóra. Magányos vénember ácsorgott ott, üres sörös kriglivel a kezében.
- Maga is matematikus? – szólította meg Dávidot.
- Nem én!
- Akkor maga se tudja, hogy ebből a krigliből hogyan lehetne Klein-kancsót csinálni? Akkor soha nem fogyna ki belőle a sör.
Dávid döbbenten megállt. Valami rémleni kezdett.
- Hiszen akkor inni se tudna belőle!
A részeg elvigyorodott.
- Dehogynem! Ahol a sör bement, ott ki is jönne!
Dávid összerándult, mintha kakas csípte volna meg. Megfordult, és visszament a fülkébe.
Úgy érezte, érti már, mi történik körülötte. Lassan, de hangosan és határozottan mondta ki a nevet:
- Angéla!
A ragyogó, jó negyvenes asszony úgy tűnt fel, mintha soha el sem ment volna.
- Csak egy kérdésem van: Éppen ott lehet leszállni, ahol felszálltam?
A nő bólintott, de kérdéssel felelt:
- Volt haszna az itt töltött időnek?
Dávid nem mert egyértelmű választ adni.
- Nem tudom. Talán.
Most hatalmas alvás következett. Legalább tíz-tizenkét óra egyfolytában.
Az ablakba állt, figyelt. Amikor a szerelvény a Keleti félreeső vágányára ért, fogta a csomagját.
A ragyogó ősz körszakállas kalauz jóságosan nézett a szemébe.
- Isten áldja, uram!
A peronon gyönyörű kalauzlány ácsorgott. Zubbonyán a névtábla:
Angéla
Dávid egy pillanatra megtorpant. Ismeri valahonnan ezt a lányt? Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.
A vonat csak fél négykor indult, rengeteg ideje volt. Mindent alaposan át akart gondolni. Szó se lehet róla, hogy bezárják azt a nagykanizsai üzemet. Ő is magyar, és ez a hazája. Éppen ideje, hogy valamiben ellentmondjon a kíméletlen Mr. Cromwell-nek, legalább kiderül, hányadán állnak.
Kirúgják? Aligha. Honnan akasztanak le valakit, aki már így bedolgozta magát a dolgaikba? Szükségük van rá.
Kihúzta magát.
Ha megjön Nagykanizsáról, megkéri Margit kezét. Ideje rendbe hozni a dolgokat. Drága Margit.
Eszébe jutott, hogy apa lesz.
Könnyek szöktek a szemébe.
