Már most tudom, hogy a következő felélesztésem sorsdöntő lesz. Talán nem is kellene hozzá majd újabb ötszáz esztendőnek eltelnie. Úgy gondolom, a Túlélők Tanácsa legközelebbi konferenciáján mindenképpen meg kellene vitatni ezt a kérdést. Tudom, hogy a jövőteremtési törvények alapján nincs jogom ilyesféle javaslatot tenni, de a közben felhalmozódott tapasztalat mégis azt parancsolja, hogy ne rejtsem véka alá a véleményemet.
Nem, az emlékezetem rendben van, újabb törlésnek szükségét nem érzem. Aki ezt javasolta, aligha gondolta végig a legutóbbi emlékezet-korrekcióm súlyos következményeit. Tökéletesen elfeledtem mindent, ami Atlantisz előtt történt, még csak foltokban sem emlékezem rá, de mégsem tudom kiküszöbölni a tudatomból a teljes ködbe süllyedt hajdankorhoz tapadó érzelmek emlékét.
Ezek pedig nyugtalanítanak, kedves honfitársaim, nagyon nyugtalanítanak.
Már nem tudok semmit, vagy szinte semmit, ami igazán fontos. Már nem tudom, miben is különbözöm azoktól az androidoktól, amelyek állítólag valamikor léteztek ezen a planétán – ha nem csapnak be annak a néhány hosszú emlékezetűnek meghagyott egykori honfitársam meséi, akiket az újabb sztázisba merülésem előtt, mintegy jutalomként szoktatok felkelteni a számomra, hogy gyerekes fecsegésükkel kiverjék a fejemből mindazt a disszonanciát, amit az éppen bevégzett küldetésem tapasztalatai, és a többé sohasem azonosítható érzelmi emlékfoszlányok összezavarodása okozott a lelkemben. Hiába élek mindenkinél többet, hiába sikerül testi és szellemi létezésemet az öt évszázados némaság alatt mindig kellőképpen helyreállítani a következő küldetésre; úgy érzem, egyre vastagodó kőfalak választanak el önmagamtól.
Ha egy-egy arcot látva belém nyilall valami ősi felismerés, ha egy-egy megmagyarázhatatlanul ismerős tekintet tüzében hirtelen elszédülök, mindig tudom; ismeretlen és beláthatatlan múltam üzen nekem az idő messzeségéből, ami távolabb van, mint a világűr leghaloványabb csillagai.
Tudósnak mondanak és tanítónak, és én nem tudom, mi végre és honnan a tudásom. Egyre lélektelenebbnek látom magam, egyre szegényebbnek, egyfajta biológiai gépezetnek, és mind jobban elhaloványul bennem a Cél.
A Cél, amiért a munkámat végzem.
Talán mégis többet kellene tudnom.
Mindenkinél többet tudok; mégis többet kellene tudnom.
***
Versailles, 1770.
A férfi középmagas volt, arányos termetű, szabályos és kellemes arcú. Jóképű. Korát nehezen lehetett felbecsülni, harmincötnek tűnt, de lehetett akár negyvenöt esztendős is. Arcbőre kissé barna, haja fekete, bár a rizsporos paróka alól ebből igazán semmi sem látszott. Kifinomult egyszerűséggel öltözött, talpig feketébe, de kitűnő szabású és nagyon finom szövetű bársony ruhákat hordott. A pazarul fénylő ébenfekete bársonykabáton szikráztak az aranygombok. A szolgák csak félve bámulták, és óvakodtak attól, hogy a szemébe nézzenek, mert a szemének állítólag delejes, lenyűgöző ereje volt, és aki egyszer belenézett, bizonyosa értelemben a rabja lett, soha többé nem menekülhetett a varázsa alól. Ilyen pletykák terjengtek erről az emberről.
- Ki ez? – kérdezte az orosz követ felesége.
A megszólított középkorú francia udvarhölgy láthatóan mérlegelte, hogy mit feleljen. Aztán tömören ennyit mondott.
- Saint Germain gróf. Korunk egyik nevezetessége. Két éve bejáratos őfelsége magánlakosztályába, de már Pompadour márkiné idejében is gyakran megfordult itt. Állítólag igen nagy tudású ember, és minden nyelven beszél. A porosz király azt mondta róla: Az ember, aki nem hal meg.
- Az ember, aki nem hal meg. – ismételte lassan az orosz hölgy.
Elnézte a kellemes megjelenésű, komoly arcú férfit. Szép, erőteljes testalkatú ember, de mégsem hemzsegnek körülötte a nők. Állítólag itt, Versailles-ban mindenkinek lehet szeretője. Mi lenne, ha….
***
Saint Germain gróf kellemes mosollyal üdvözölte néhány ismerősét, és fürgén felsétált a lépcsőkön az első emeletre.
Sóhajtott. Piano nobile. A nemes emelet. Ennek a szintnek már akkor is kitüntetett szerepe volt az itteni építészetben, amikor még Versailles – ez a hatalmas palotaváros – még nem is létezett.
Emlékképek tódultak az agyába, és ő nagy rutinnal igyekezett szelektálni közöttük. Mégiscsak hasznos néha, hogy bizonyos dolgok kiesnek az ember memóriájából.
Vajon helyes-e, hogy a küldetéseim során mindig a lehető legelőkelőbb társadalmi státuszba helyeznek? Ismerem a szabályokat: minél nagyobb mozgási lehetőség, minél kevesebb kötöttség.
Ez általában be is válik.
Most azonban valamiféle válsághoz közeledünk. Miért érzem azt egyre inkább, hogy ez a szép színpompás világ nagyon törékeny?
***
Broglie marsall ötven év körül járt, magas termetű, kerek arcú férfi volt. Saint Germain gróf előkelő, finom kéznyújtással üdvözölte. A kézfogás is a legválasztékosabb módon történt; alig értek egymás tenyeréhez.
- Gróf úr!
- Marsall úr!
- Azt beszélik, ön olyan hadihajókat ígért őfelsége flottájának, amelyeket nem vitorla hajt, és gyorsabbak az angol király sorhajóinál.
- Így van, marsall úr. Ha a körülmények engedik, eleget fogok tenni ezen ígéretemnek.
Elhallgattak. Néhány pillanatig egymást mustrálgatták.
Vajon ki ez a rejtélyes ember, és mennyire lehet megbízni a szavában, gondolta a francia marsall.
Vajon helyes volt-e gőzhajókat ígérnem, eljött-e már az idejük?
Egy másik marsall állt meg előttük, Broglie-nál láthatóan jóval idősebb. Tagbaszakadt, korát meghazudtolóan erősnek tűnt, rizsporos parókája férfiasan barázdált arcot keretezett. Átható tekintettel nézett a grófra.
Broglie marsall bólintott.
- Uraim! Engedjék meg! Ladislas Ignace de Bercheny, Franciaország marsallja! Saint Germain gróf!
Az idős tábornagy kézfogása csöppet sem volt finom és illendő; csaknem összeroppantotta a gróf kezét. Saint Germain felszisszent.
- Bercheny marsall úr hozzám képest rangidős, gróf úr – csevegett Broglie, de már nem figyelt a beszélgetőpartnerére. Valahová oldalt pislantott.
- Ugye, megbocsátanak, uraim? – azzal választ sem várva elsietett.
Nyomában most már Saint Germain gróf is megpillantotta a Broglie marsall felé ugyancsak kihívó pillantásokat lövellő mandulaszín ruhás hölgyet.
Ketten maradtak, Saint Germain és Bercheny marsall. A folyosó egyik sarkában álltak, körülöttük jöttek-mentek az emberek, főleg a dolgukat végző udvaroncok.
- Ladislas Ignace de Bercheny, azaz Bercsényi László gróf – jegyezte meg Saint Germain, és az idős, magyar származású marsall szemébe nézett.
Bercsényi láthatóan elképedt a magyar szón.
- Nagyságod beszéli a magyar nyelvet? – kérdezte önkéntelenül.
A gróf ragyogó arccal bólintott. Aztán meg is bánta. A magyar szigorú arccal mérte végig. Ugyan, mi nem tetszik?
- Bizonyára tudja, hogy valamikor Rákóczi fejedelem testőrségében szolgáltam – mondta halk, nyugodt, de mégis határozott modorban az öreg marsall. – Pontosan tudom, hogy uramnak nem volt első házassága, és sohasem vett Thököly lányt feleségül.
Saint Germain igyekezett nyugodt arcot vágni, némileg azonban feszengett.
- Képzelje, grófom, – mosolygott Bercsényi. – azt is mesélik, hogy ön a szász udvarban Ragotsky herceg néven mutatkozott be. – éberen figyelte szavai hatását.
Saint Germain grófnak a szeme se rebbent.
Drezdában jó ötletnek tűnt. Rákóczi törökországi száműzetésben halt meg, letűnt kor hőse volt, senki sem ismeri. A Rákóczi olyan hírneves és előkelő család, amely a nagypolitikában ma már nem tényező.
Talán nem is volt olyan jó ötlet.
- A pletyka arctalan és megfoghatatlan, kedves marsallom. Egyszer szívesen meglátogatnám önt.
Bercsényi udvarias fővetéssel válaszolt.
- Örömmel vendégül látom grófságodat, de vegye figyelembe, hogy az én otthonom nem szokott olyan vendégekhez, aminő uraságod.
Saint Germain barátságos mosollyal elköszönt. Bercsényi marsall a fejét csóválta.
***
- Gróf úr, – hajolt meg a középkorú udvaronc. – de Gergy grófné szeretne megismerkedni önnel.
- Hogyne, természetesen – hajtotta meg magát a gróf.
Ahogy a hölgyet megpillantotta, hátrahőkölt. De Gergy grófné legalább nyolcvanesztendős volt, és ez látszott is rajta. A káprázatosan szép sötétzöld díszruha nem rejtette a korát, inkább kihangsúlyozta.
- Asszonyom!
- Ön lenne hát Saint Germain gróf? – kérdezte az idős hölgy kissé szárazon.
- Asszonyom!
- Hány éves ön?
- Kegyed kíméletlen – mosolyodott el a gróf. – Hát ennyire az arcomra van írva a korom?
- Ötven évvel ezelőtt a velencei követ felesége voltam. – mondta a grófnő. – Jól emlékszem rá, önt láttam ott. Akkor is épp olyan volt, mint ma.
Csend támadt. Többen körülvették őket.
A gróf mélyen meghajolt.
- Boldog vagyok, ha a hölgyek számára kellemessé tehettem magam.
- Ez a válasza?
- Ez, asszonyom.
De Gergy grófné nem hagyta annyiban:
- Akkor ön Montferrat márkinak nevezte magát.
A leglepcsesebb szájú dámák is csendben figyeltek. A csinos, bal arcán szépségtapaszt viselő D’Adhemar grófnő mohó kíváncsisággal bámult Saint Germain gróf arcába.
Saint-Germain újból meghajolt:
– Ennek a Montferrat márkinak rossz volt a híre?
- Ellenkezőleg. – felelte a grófnő. – Otthonos volt a legjobb társaságokban.
- Nos, akkor készséggel vállalom őt nagyapámnak.
Erre nyomban oszladozni kezdett a köréjük összeverődött tömeg. Egyszerű magyarázatot kaptak, a dologban nincs semmi érdekes.
- Az unokatestvérem is emlékszik önre, gróf úr. – mondta az idős hölgy, amikor kettesben maradtak. – engedelmével tüstént érte küldök valakit.
- Az unokatestvére, Madame?
- Igen, gróf úr. Villeroy hercegné.
A grófnak semmit sem mondott a név.
***
Félóra múlva valaki egyszerűen belesikoltott Saint Germain gróf arcába.
- Léo!
Az idős hölgy viharosan esett a grófnak, feltűrte a férfi csuklóján a széles parolit, valamit keresett.
Saint Germain gróf értetlenül ácsorgott.
A nő lázasan vizsgálgatta a csuklóját.
És akkor eszébe jutott…
Velence! Álarcok, gondolák, színes báli ruhák, gyertyacsillárok, holdfényes fogadások.
Egy káprázatos asszony!
Három nap. Három nap és három éjszaka.
Egy elmondhatatlanul hosszú életből mindössze ennyi jutott rá. Három nap és három éjszaka. Alig beszéltünk, de minden szó őszinte volt. Olyan mélységes meghittségben tartoztunk össze, annyira boldogan és őszintén voltunk egymáséi, mint soha mással.
Akadt dolgom nővel előtte is, utána is, de ilyen nem volt több soha. Se előtte, se utána. Nem kerestük mesterkélten egymás kegyét, egyszerűen éreztük, hogy végre megtaláltuk egymást, hazataláltunk a szerelmünkhöz. A szerelmünkhöz, ami mindig is létezett.
Ki magyarázza ezt meg?
Ötven év telt el azóta!
A hölgy megtalálta, amit keresett. Egy mély seb nyomát. Sírva borult a férfi kezére.
- Léo!
Saint Germain száján önkéntelenül szaladt ki:
- Gina!
Az öregasszony már a grófra tapadt, és mohón csókolta a száját. Fitos orrú komornája, Adele elhűlve nézte, mire vetemedik az úrnője.
Ott, a versailles-i palota nagy előcsarnokában. Legalább háromszáz szempár nézte őket megrökönyödve…
***
- Hogy’ maradhattál ilyen fiatal? Hogy’ élhettél túl? – Gina hangjában annyi szemrehányás volt, hogy Saint Germain szíve összeszorult.
- Eltűntél, Gina!
- Persze, hogy eltűntem. A családi tanács azonnal férjet keresett nekem. Előtte megbüntettek, kenyéren és vízen tartottak, a gyóntatóm még meg is pálcázott, mint valami kikapós cselédlányt. Aztán férjhez adtak. De te nem kerestél! Soha többé nem kerestél!
***
Kedves honfitársaim, emlékeztek-e? Szerettem volna abbahagyni a küldetésemet, itt akartam maradni végleg…
Emlékeztettetek egykori – állítólagos – fogadalmamra; hajdani civilizációnk összeomlása után tudásunk felhasználásával segítünk újjáéleszteni az emberiséget…
Időről időre, korról korra visszatérek, hosszú időt töltök el a mai emberiség világában, jelentést teszek, és újra sztázisba vonulok. Szinte az idők végezete óta.
Már nem is emlékszem egykori világunkra. Amikor annak idején Atlantiszban a Testvériség hosszabb pihenőt tartottunk, elhatároztuk az emlékezetem törlését. Halványan is alig emlékszem egykori indokainkra…
Vajon Gina nem volt-e mérhetetlenül fontosabb, mint mindama célok, amiket a Testvériség megfogalmazott?
Lehet-e az életnek más célja, mint a szerelem?
Vajon egykori világunk nem azért pusztult el, mert bármit fontosabbnak tartott a szerelemnél?
***
Két nap múlva lélekszakadva érkezett Adele, a komorna.
- Azonnal jöjjön!
Gina sápadtan feküdt az ágyán. Halálán volt.
- A kezed, – suttogta. – kérem a kezed. – amikor megragadta, kissé megnyugodott. – Segíts nekem elköltözni, Léo. A tied voltam, amíg életem.
Bágyadtan elmosolyodott.
- Tudnod kell, hogy sok férfival volt dolgom utánad, – fanyar ráncokba szakadt az arca, szeme körül összegyűltek a szarkalábak. – de soha senki nem pótolhatott téged. Mindig is a tied voltam, az is maradtam. – keményen farkasszemet nézett a férfival. – És te is az enyém maradsz. Akkor is, ha meghalok!
A komorna csak egyszer óvakodott be, de kizavarták.
Senki sem tudja, miről beszélgettek egész éjszaka. A hallgatózók később azt állították, olaszul folyt a csevej, azt pedig egy árva lélek se értette a palotában. Mások szerint alig-alig szóltak egymáshoz, csak néztek megbűvölten a másik szemébe. Nem tudni, mi az igazság, Saint Germain sose beszélt róla.
Gina csak napkelte után halt meg…
***
Még annyira sem lehettem magam, hogy együtt megöregedjünk.
Mindenki fél az öregségtől, vajon ki cserélne velem?
Ki tudja, mi az igazi magány?
