Az ilyen jellegű színjátékot másutt általában promenádszínpadnak nevezik. Nincs állandó színpad, sőt állandó játéktér sincs, a színjátékosokat és a közönséget semmi nem választja el egymástól. A színtér hol itt van, hol meg ott, a publikum állandóan vándorol. Tucatújítók kezdetben kedveli – aztán sürgősen átnyergelnek valami más tucatújításra.
Annyiféle színpadon dolgoztam már, hogy általában jólesik a hagyományos proszcéniumszínpad kényelme – de ahhoz ritkán van szerencsém.
Ez a “színpadforma” elvben nagyon izgalmas lehet egy olyan helyszínen, amit nem nagyon lehet előre kiszámolni, olyan szervezésben, ami előre biztosítja a játékosok közönségtől független helyváltoztatását; olyan költségvetés mellett, ami jelentős technikai segítséget biztosít – és annyi színháztechnikust, amennyi egyébként 3-4 hagyományos előadáshoz kell.
Például valami jókora csarnokban, csaknem teljes sötétségben, ahol a felgyulladó fény jelzi, hol folytatódik a darab. amikor a jelenetnek vége, a fény kialszik, és felgyullad valahol másutt. A közönség folyamatosan talpal egyik helyről a másikra.
A másik lehetőség, ha minden este történik, szabad téren, mondjuk valami vásári sokadalomban. Ez persze óhatatlanul hasonlít némely középkori színi előadásokra.
Mindkét esetben alaposan előre elő kell készíteni a helyszínt, és nem árt, ha jókora technikai és szervezői apparátus áll a rendező rendelkezésére.
Mindkét esetben valamilyen szinten a helyszínt szervezik a játékhoz. Akkor is, ha fordítva tűnik.
A promenádszínpad nem nagyon gazdaságos, de nagyon látványos.
————-
Az én esetemben teljesen más a helyzet. Itt a játékot kell szerveznem a helyszínhez. Meg a rendezvényhez – a darabot is ahhoz kell írnom.
Helyszín: a gyulai Ladics-ház.
Időpont: Múzeumok éjszakája, június 18.
A helyszín előnye, hogy gyönyörű. Hátránya, hogy gyakorlatilag annyi játéktér sincs, mint amennyi a legdomborműszerűbb görög színpadon volt anno kétezer éve.
A mozgás adott: végig az egyes helyiségeken.
———
Éjfélig szeretném befejezni a darabot.
