Hirtelen, szinte rajtaütésszerűen érkezett a hajnal, mint ennek a zord északi vidéknek minden nyári napján. A nap fényében szinte füstölögve száradtak a fabarakkok csupasz deszkafalai, és a párafelhő jótékonyan elfedte a tábor kopár, szennyes, vigasztalanul sivár képét. A megsebzett pusztát csúf kelések gyanánt borították a barakkok, a gödrök, a tömzsi őrtornyok; zöld testén riasztóan éktelenkedett a hosszú szögesdrótkerítés, meg a rengeteg sárfolt.
Távolabb az erdő félkaréjban gyászolta elpusztított részeit; félénken elhúzódó íve úgy festett, mint korpalepény, amelybe óriás fogsora harapott. A még életben lévő fák halálra váltan sorakoztak, mint öntudatos forradalmárok a nyaktiló előtt.
Johann bő öt perccel az ébresztő előtt felébredt. Évek óta így volt ez mindennap, a fiú időt akart magának hagyni, hogy emberségesen felkészülhessen a rá váró nap minden szenvedésére és borzalmára. A világért el nem árulta volna senkinek, hogy hamarabb szokott ébredni. Bőven volt már tapasztalata, tudta, mit kell titokban tartania. Még Jacobnak és Rudolfnak sem említette ezt, nem bízott bennük. Ahogy a barakk lakói közül senkiben.
Nyugodtan elhevert a kívülről toprongyos és visszataszító külsejű takaróhalmaz alatt, és magában elmélkedett. Az ágya mestermű volt, több év gondos munkájának gyümölcse. Kívülről undorító volt, és bűzlött, senki bele nem feküdt volna. Belül azonban Johann számos zsákmánya segített átvészelni a dermesztően hideg éjszakákat; pokrócok, különféle prémdarabok, vásznak, sőt még valódi bársony is volt közöttük, és egy kisebb pléd, amit valamelyik őr felesége hajított ki az ablakon évekkel ezelőtt. Johanna ezeket mesterien egymáshoz varrta és kapcsolta, meleg derékaljat rögzített a priccs tetejére, a takarók rétegeiből pedig egyfajta többszörös zsákot öltött össze. Gondosan egymáshoz, illetve a priccshez rögzítette az összes réteget, és arról is gondoskodott, hogy a körlet-és ágyvizitek alkalmával ne tűnjön fel egyetlen elöljárónak sem a szabálytalan fekhely. Emiatt cserélt hét éve a köpcössel – azóta már agyonlőtték szegényt, Isten nyugosztalja – és sikerült a barakk legsötétebb zugába költöznie. Néhány rés bedeszkázásával még fokozta is a sötétet, kedvére volt. Másfél évig tartott, mire elkészült a fekhely, addig tucatnyi helyen dugdosta a hozzávalókat, az eszközöket, és végtelen türelemmel tervezte, alakította ki magának hosszú-hosszú éjszakákon keresztül, minden zajra éberen ügyelve. A tető néhány rését is be kellett tömni és szögelni, ne hullhasson többé a nyakába a hó és az eső.
Élete egyik ünnepnapja volt, amikor egy késő őszi napon először fekhetett az immár elkészült ágyba. Mestermunka volt, Johann mindig gyorsan felmelegedett. Azóta sem szűnt meg időnként tovább javítani, még melegebbé, még kényelmesebbé tenni az ágyát. Amikor télen a hőmérséklet mínusz húsz Celsius fok alá süllyedt, és a barakk minden lakója fogvacogva didergett, Johann bebújt a takarókból alakított puha, meleg zsákba, és az igazak álmát aludta.
Johann nagyon vigyázott az ágyára, ez volt a túlélés egyik – talán a legfőbb – záloga. Minden télen megfagyott öt-hat ember a barakkban, másik néhány meg súlyos betegséget szerzett, ami egy-két hónap alatt elvitte. Gyógyszer nem volt, gyógykezelés meg végképp nem. A nagyon betegeket az őrök agyonlőtték. Általában az újoncokat tizedelte meg a tél, a szótlan és kemény arcú régiek életben maradtak.
Johann tizenöt éve volt a tábor lakója. Nyolcéves alig múlt, amikor idehozták. Egy iskolai tanulmányi kirándulásról gyűjtötték be, a vele együtt idehozott két osztálytársa már régen nem élt. A többiekről semmit sem tudott, őket máshová vitték.
Anyáról és Apáról semmi hír; valószínűleg mindkettőjüket meggyilkolták a Felszabadítók. Johann őrizte magában az arcukat, pontosan emlékezett mindkettőjükre, de óvakodott erről beszélni. A barakkban mindig voltak besúgók, előbb-utóbb az emberek egy része azzá lett – sokszor egy darab kenyérért cserébe. Johann sok embert látott besúgóvá válni az évek során; olyanokat is, akik évekig éltek tiszta lélekkel. Senkinek sem mondott semmi olyat, amit érdemes volna besúgni.
Igazából alig beszélt valakivel. Egész nap legfeljebb nyolc-tíz mondat hagyta el a száját, az is csak a legszükségesebb, legaktuálisabb, legprimitívebb mondanivalóval.
Egyáltalán nem zavarta, hogy ütődöttnek tartják, sőt őrült neki. Nem fontos, nem veszélyes, életben maradhat. Soha senkinek nem mondott semmi érdekeset. Azt akarta, hogy ne is törődjenek vele, alig vegyék észre. Szerencsésnek tartotta magát, amiért az első időszakban valósággal sokkolta őt a helyszín és a szituáció, szólni alig mert, árnyéka volt önmagának, mindenki jelentéktelen kölyöknek könyvelhette el. Viszont egyre jobban figyelt, és már néhány hónap múlva teljesen tudatosan hallgatott. A félénkségét is igyekezett megőrizni, mert rájött, hogy ez az egyetlen viselkedés, amivel senkit sem provokál. A leggonoszabb és legszeszélyesebb őröket sem. Levegőnek nézték a félénksége miatt, alig vettek róla tudomást. Alaposan rájátszott erre. Talán emiatt is volt tizenöt hosszú év elteltével még mindig életben.
Fogolytársai sem vették emberszámba, soha semmibe nem avatták be. Tudták ezt a besúgók is, rajtuk keresztül pedig az őrök is. Johann gyakorlatilag kivételezett helyzetben volt, soha nem akartak tőle megtudni semmi, mert tudták, hogy úgysem tud semmit.
Az átnevelés életfogytig tartó rabságot jelent, ezzel a fiú már régen tisztában volt. Csodálkozott, hogy vannak, akik még elhiszik, hogy innen valaha is ki lehet kerülni, hogy innen bárki bekerülhet abba a földi paradicsomba, amit a felszabadítók teremtettek. Ez lehetetlen. Többek között azért, mert egyáltalán nem létezik semmiféle földi paradicsom. Az évek során bekerült a táborba néhány felszabadító – és pár hétnél tovább egy sem maradt életben. Mindig találtak ürügyet a kivégzésükre. Johann éberen figyelt, fülelt; gyakran kihallgatta a volt felszabadítók egymás közötti beszélgetését.
Johannt már nem érhette semmiféle csalódás. Tudta, hogy valószínűleg ő a legjózanabb ember a tábor egész területén. Nem várt semmi jót a felszabadítóktól, nem hitt el nekik semmit, nem reménykedett semmiben – nem is csalódhatott.
Úgy gondolta, körülbelül huszonkét-huszonhárom éves lehet. Január nyolcadikán volt a születésnapja, amióta behozták, körülbelül tizenöt január telhetett el. Tudta, hogy még mindig fiatal, és normális körülmények között hosszú évtizedek várnának rá. A táborban valószínűleg nem így lesz. Egyetlen fogoly sem élt már azok közül, akiket annak idején itt talált. Kivételes volt, ha valamelyik rab tíz esztendeig élhetett ebben a táborban. Johann mindent alaposan megfigyelt, magában számolt. Az erősebbek hat-hét évig maradnak életben, a gyengébbek legfeljebb másfél évig húzzák. Ő van itt a leghosszabb ideje. Nem voltak kétségei arra nézve, hogy ez potenciálisan veszélyes helyzet; ha a táborparancsnokságon rájönnek, a percei meg lesznek számlálva. Azért nem jöttek rá eddig, mert sikerült megmaradnia kitervelt jelentéktelenségében és arctalanságában. Ezután is ezt kell tennie, így tovább élhet.
Vajon meddig?
Vajon a tábor örökké tart?
Megpróbálta összerakni, mi minden történt a világban, és értelmezni a jelent. Ez a legnehezebb és legfélelmetesebb dolgok közé tartozott, fokozott óvatossággal kellett eljárnia. Az agyonlőtt és megkorbácsolt emberek zömének az volt a bűne, hogy érdeklődtek a világ dolgai iránt, vagy éppen mondtak valamit, amit jobb lett volna magukban tartaniuk.
A két legfélelmetesebb szó így hangzott: történelem és földrajz. Jelentésükről Johann-nak csak egészen ködös fogalmai voltak. A legtöbb ember nem tudott róluk semmit, vagy nem akart tudni. Általában halálfia volt, aki ezekről beszélt.
Mégis mindig akadt ilyen. Mintha az emberek önként meg akarnának halni. Johann nem győzött csodálkozni, hogy újra és újra megvannak az áldozatai a korbácsnak is, a tarkólövésnek is. Mintha az emberek zöme süket és vak lenne.
Johann azért magában kialakított valamiféle véleményt a világ dolgairól, csak soha nem beszélt róla. Ha néhanapján újabb információhoz jutott, gondosan mérlegelte, aztán vagy beillesztette lassan épülő rendszerébe vagy elvetette. A fahordás közben kitűnően lehetett gondolkodni, és Johann ezt különösen élvezte. Lassan, komótosan haladt a fatörzzsel a vállán, nem sietett, de nem is maradt le, közben nyugodtan elmélkedett. Újabban a többiek már egyértelműen az ő lépteihez igazodtak, arra is ügyelnie kellett, ki ne merítsen valakit. A látszólag erős férfiak sokkal gyengébbek, mint amilyennek látszanak. Johann nem találta nehéznek a munkát, mindig csak akkora törzset vagy rönköt vett a vállára, amit kényelmesen el tudott vinni; nem fújtatott, nem panaszkodott, és nem is fecsegett – a munkafelügyelők sem szórakoztak vele. Gondolkodott.
Hogyan is festhet a világ odakint?
Johann úgy gondolta, lényegében az egész világ egy nagy büntetőtábor – csak nem mindenki tudja ezt.
Valamikor gyermekkorában – a történelem kezdetén – a világban az elnyomók éltek, akik közé minden bizonnyal maga Johann is tartozott. Az elnyomók állítólag túlságosan gazdagon és hivalkodóan éltek, és kegyetlenül bántak a néppel. Ezen a fiú igen sokat törte a fejét.
Maga annyira emlékezett, hogy annak idején iskolába kellett járnia. Vajon az is elnyomás volt? Lehet, bár ezt némileg vitathatónak érezte. Kellemetlennek elég kellemetlen volt az a dolog: csendben kellett maradni, figyelni és tanulni, de nem volt hideg, lehetett eleget enni, és nem volt korbácsolás sem.
Emlékezett rá, hogy az anyja parapszichológus volt, az apja pedig informatikus. Sejtelme sem volt, mit jelentenek ezek a szavak. Kényelmes házban laktak egy nagyváros külső peremén, sok park volt arra, fasorok, meg néhány remek játszótér. Vajon hová lett?
Az apját és az anyját nyilván megölték a felszabadítók. Az első időszakban a foglyok sokat meséltek az agyonlőttek százával heverő holttesteiről, meg az akasztottak valóságos erdeiről.
Apa és Anya elnyomók voltak?
Nem emlékezett rá, hogy akkoriban bárki bárkivel kegyetlenül bánt volna, hogy bárki is nyúzta volna a népet. Néhányszor utaztak autóval falvakon és városokon keresztül, Johann jól emlékezett rá. Azok a falvak és városok egyáltalán nem tűntek sem szegénynek, sem nyomorgónak. Itt pedig azt tanítják, hogy az elnyomók mindenkit nyomorban és szenvedésben tartottak. Lehet, hogy ez is ugyanolyan hazugság, mint sok egyéb, aminek a valótlanságáról konkrétan is meggyőződött. Ezt azonban lehetetlenség volt ellenőrizni, ami kétségbeejtő volt. Vagy igazság, vagy hazugság, attól függ, mit hisz. Kellemetlen helyzet. Megoldhatatlan probléma, és ezen Johann igen sokat töprengett. Nem szerette a megoldhatatlan problémákat.
Pedig úgy tűnik, a világ megoldhatatlan problémák rendezetlen halmaza. Nem hiszi, hogy a szülei bárkit is elnyomtak volna. Bizonyítani azonban nem tudja, és mi van, ha ebben az egyetlen dologban igazat mondanak a felszabadítók?
Ebből véget nem érő töprengések fakadtak…
Egyszer Apa egy kapkodó reggeli öltözködés közben a következőt mondta Anyának:
- Valami ismeretlen és rendkívül agresszív söpredék tört be a déli sarkvidéki övezetbe egy eddig ismeretlen térkapun keresztül.
Már egy éve a táborban volt, amikor egy este eszébe jutott ez a mondat. Vajon mit jelenthet? Úgy gondolta, valami összefüggésben kell állnia a következő eseményekkel. Még azt a merész feltételezést is megkockáztatta, hogy az apja emlegette „agresszív söpredék” voltaképpen a felszabadítókat jelenti.
Volt egy visszatérő álom, ami évek óta gyötörte. Az egykori iskolája néhai osztálytermében volt, kettesben a hajdani sakk-tanárával, Mr. Wolfgang-gal.
A sakk-tanár valamit magyarázott neki, de Johann nem értette…
A Felszabadítás óta szigorú szabály volt a napi egyetlen étkezés. Sokat enni nem egészséges, nem szabad ebben követni az elnyomókat, akik feneketlen gonoszságukban szinte állandóan ettek, és a népet is degeszre zabáltatták, hogy az emberek ne lehessenek egészségesek. Az embernek elemi, elidegeníthetetlen joga van az egészséghez; nem szabad napjában többször enni, csak egyszer. És akkor is csak keveset.
A napi egyetlen étkezés a délutáni pihenőre esett. Johann tudta, hogy borzalmas egész délelőtt éhgyomorral dolgozni, ezért segített magán. A zubbonya belsejébe titokban zsebeket varrt, és a délutáni étkezéskor a fekete kenyér egy jókora darabját mindig oda rejtette. Azt reggel, felkelés után majszolta el, hogy a kínzó éhség elmúljon, ne kelljen szédelegnie. Az erdőben is talált élelmet, szinte minden évszakban. A visszaúton – amikor újabb rönkökért sétált vissza – bőségesen bereggelizett mindenféle ehető gyökerekből, néha bogyókból. Rejtekhelyüket titokban tartotta, mert a többi fogoly percek alatt letarolta volna. Így azonban titkos éléstárai voltak – nem is éhezett soha.
A munka mindig kilenc napig tartott, a tizediken volt a munkaszünet. Johann már tudta, hogy ez minden nap közül a legveszedelmesebb. A legtöbb fogoly sorsa ilyenkor pecsételődik meg. Ő a fürdőben sem fecsegett, és az oktatások, gyűlések alatt ugyanúgy tartotta a száját, mint máskor. Ha kérdezték, együgyű válaszokat adott. Mindig örült, amikor a munkaszünet napja letelt, ős az ágyába bújhatott. Tíz nap munka: semmi félnivaló.
Megint jött az álom.
Az egykori iskolája néhai osztálytermében volt, kettesben a hajdani sakk-tanárával, Mr. Wolfgang-gal.
Mr. Wolfgang a fiú szemébe nézett, és azt mondta:
- Najdorf.
A munkaszüneti napok programja nem volt nagyon változatos. Néha lehetett focizni, amíg az őrök is úgy akarták. A Hazugság Múzeumát évente többször is meglátogatták, másutt nem jártak.
Az úgynevezett múzeum a tábor belsejében volt, az északi kerítés tövében, az őrség laktanyájának szomszédságában. Mindig feltűzött szuronyú őrség vigyázta. A bejárat előtt egy géppuska is fel volt állítva, meg egy másik fegyver; ennek hosszabb és szélesebb csöve volt, hat katona állt mellette, Johann nem tudta a nevét.
Egyszer az egyik táborparancsnok – valami őrnagy nevű ember – összetrombitáltatta őket a múzeum előtt, és hosszan beszélt hozzájuk. Itt mondta el egyebek között azt is, hogy a Választott Bölcs rendelete értelmében minden táborban lennie kell egy Hazugság Múzeumának, hogy az átnevelendő egyének láthassák, miféle aljas, szibarita életmódot folytattak az egykori elnyomók; mindenki lássa, okuljon belőle, és soha senki ne akarja megtapasztalni.
Legyenek büszkék a táborukra, mondta az őrnagy nevű ember, mert a leghamarabb itt készült el a Hazugság Múzeuma. Itt a jó szándékú átneveltek máris elborzadhatnak azon, miféle bűnös pazarlást folytattak az egykori elnyomók.
Johann szinte itta a szavakat. Ezek szerint másutt is vannak táborok, valószínűleg nagyon sok. Lehet, hogy sokkal több ember van táborba zárva, mint gondolta. Eddig inkább azt sugallták, hogy ez az egyetlen ilyen tábor.
Mindenütt vannak ilyen múzeumok, tehát nem ez az egyetlen. Mivel ebben igen nagy bőségben találhatók mindenféle tárgyak, ezek szerint azok nem csupán néhány példányban léteztek egykoron.
Ezek szerint a világot valami Választott Bölcs irányítja. Ez lehet a felszabadítók vezére. Johann már hallotta néhány hónapja, hogy a felszabadítók régi vezérét valaki a családjával együtt géppisztollyal lekaszabolta, és a helyére lépett.
Ezek szerint a felszabadítóknál így zajlik az uralomváltás? A régi uralkodót – vagy elnököt – géppisztollyal megölik, mielőtt az utódját beiktatják? A választott Bölcset is agyon fogják lőni, ha eljön az ideje?
Remélte, hogy hallhatja a választ, amikor valaki ezeket a dolgokat megkérdi a parancsnoktól. Ez kútba esett, mert az őrnagy nevű parancsnokot másnak leváltották.
Hajnal felé az álom visszatért.
Mr. Wolfgang a fiú szemébe nézett, és azt mondta:
- Najdorf.
Johann elgondolkodott:
- Mit akar ezzel mondani, Mr. Wolfgang?
Az egyik kurva hisztériásan üvöltött a parancsnoki épület teraszán. Johann felriadt. Nyomorult kurvák. Némelyik őr gyalázatosan bánik velük.
A kurvák a tábor legelőkelőbb lakói közé tartoztak. Rajtuk kívül a táborban nem voltak nők. A nyolc kurva – mind hajdani prostituált – az őrség épületében laktak egy külön hálóteremben. Az őrök szórakoztak velük, illetve a mindenkori parancsnok mindig kiszemelt magának egyet, néha többet is.
Ők jelentették a táborlakók számára az egyetlen jutalmat. Az örökösen meghirdetett munkaversenyek győztesei közülük választhattak egyet, akivel eltölthettek néhány órát.
Ez volt a legnagyobb csapda, Johann óvakodott tőle, pedig a legtöbb nyertest könnyűszerrel legyőzhette volna. Győztesnek lenni halálos ítéletet jelentett; mindig találtak néhány héten belül ürügyet, hogy halálra korbácsoltassák. Johann nagyon figyelt rá, hogy soha ne ő legyen a legjobb; legalább két-három ember kerüljön elé. Sohasem szabad magára vonnia a figyelmet.
Az újoncok mindig beleestek ebbe a csapdába, lógó nyelvvel, kapkodva, magukat nem kímélve hajszolták egymást és önmagukat a jutalomért. A hajsza sok esetben megbosszulta magát, az agyongyötört, izomláztól égő test nem bírta a fáradalmakat, a bajnok riválisai is gyorsan kidőltek.
Amikor egy-egy győztes izomláztól remegve, verítékben úszva, csorgó nyállal várakozott, hogy fürdőbe vigyék, és választhasson egy ócska ribancot – merthogy mindig azon három közül választhatott, akikre az őrök rég ráuntak – Johann általában mély szánalmat érzett.
Kivéve most.
Szívből kívánta, hogy a hülye Fjodorow legyen a győztes. A tagbaszakadt barom három vagy négy napja érkezett, és az egész barakkot rettegésben tartotta. Akitől bármit elvehetett, elvette. Az őrök nem látták, vagy nem akarták látni. Johanntól is követelt az első napon élelmet és ruhát, de a fiú olyan együgyű-barátságos vigyorral felelt minden szavára, hogy békén hagyta. A többiek azonban gyűlölték. Az idegek pattanásig feszültek. Johann félt, hogy a régiek közül néhányat még agyonlőnek Fjodorow miatt.
- Najdorf.
Johann elgondolkodott:
- Mit akar ezzel mondani, Mr. Wolfgang?
- Emlékszel a Najdorfra?
Fjodorow bömbölésére riadt fel. Valakinél talált egy fél liter pálinkát, azt iszogatta éppen.
Johann megborzongott. Maga sohasem ivott szeszt. Az a leggyorsabb és az egyik legkönyörtelenebb halálnem itt a táborban. Csak a korbács rosszabb nála, de ahhoz is vezethet.
A pálinkát néhány fogoly főzte két őrrel, és élelemért cserébe lehetett hozzájutni. Az ostoba Fjodorow mindenkitől el fogja szedni. Nehogy átkutassák a barakkot miatta, mert akkor tönkreteszik az ágyát.
Johann biztos volt benne, hogy Fjodorowtól gyorsan megszabadulnak. Ha a nyáron le nem lövik az őrök, mindenképpen elviszi a tél. Az ilyen marhák nem sokáig húzzák, bár néhány hónapig sok ember életét képesek megkeseríteni.
A legjobb, ha visszaalszik. Legalább negyedóra van még ébresztőig. Az temérdek jóféle alvás.
Johann elgondolkodott:
- Mit akar ezzel mondani, Mr. Wolfgang?
- Emlékszel a Najdorfra?
- A Najdorfra?
Hová tűntek az elnyomók?
Az előtte haladók erről beszélgettek, és Johann hegyezte a fülét. Egykori felszabadítók voltak. Érdekes dolgokat hallott. A frissen érkezett kopasz, hatvanéves-forma férfi vitte a szót:
- Hová lettek a városok, az épületek? Nem hiszem, hogy mindet szétlőttük volna. Láttam a felderítők jelentésében: hatalmas, gazdag városok, tele felhőkarcolóval, gyárral meg üzlettel? Hová lettek? Felfoghatatlan! Pusztaság maradt a helyükön? Miféle disznóság ez?
- Ezért vagy itt?
- Kinyitottam a számat. Vizsgálatot követeltem. A vezetőink elsikkasztották azokat a városokat. Nyomorúságos viskókban élünk bolygó-szerte, pedig ez a planéta tele volt luxuslakásokkal.
Johann érzékelte az őr közeledtét. Lemaradt. Két embert is ügyesen maga elé engedett. Még így is hallotta a kopaszt:
- Valakik nagyon megszedték magukat, és becsaptak bennünket.
Milyen ostoba, gondolta Johann. Ebből nagy baj lesz. Újabb munkást engedett maga elé.
Az őr Selby volt, egyike a legrosszabbaknak.
- Fogd be a pofád! – rivallt a fogolyra.
Johann látta a nyitott pisztolytáskát, és belépett a bokrok közé. Kissé nehezen járható volt a kerülőút – de ez volt az élet útja. Semmit sem látott, de mindent hallott.
- Engem ne kussoltass, te ökör! Tudod te, ki vagyok én? Ha kikerülök innét, véged van!
- Ha kikerülsz!
Eldördült a pisztoly. Súlyosan elzuhant egy test. Johann megborzongott.
Egy lövés nem lövés.
Még három lövés hallatszott. Johann leszegett fejjel ment tovább. Ilyenkor mindenkit agyonlőnek, aki látta az első gyilkosságot.
Visszafelé már eltűntek a holttestek, de a vérnyomokat még látta Johann.
- Mit akar ezzel mondani, Mr. Wolfgang?
- Emlékszel a Najdorfra?
- A Najdorfra? Melyik változatra?
Igaz is: melyik változatra? Mit akar jelenteni ez az álom?
Johann nem szívesen beszélt arról, hogy az elnyomók közül származik. Nem is mondta senkinek. Nem is tudhatta senki, már évek óta. Amit magadról mondasz, ellened fordítják. Ő lakik a táborban a legrégebben, minden őrnél, minden tisztnél hamarabb került ide. Ezt se mondta senkinek.
Ha akarnák, rájöhetnének. Kell, hogy legyen aktája. Egy régi parancsnok mondogatta unos-untalan, hogy itt mindenkinek aktája van, amibe mindent beleírtak, amit csak tudnak róla.
Johann nem hitte, hogy manapság itt a tábor elöljárói közül bárki valaha is elolvassa az ő aktáját. Azt sem, hogy ezek egyáltalán tudnak olvasni. De jobb félni, mint megijedni. Semmi olyat sem szabad tenni, ami arra sarkallná őket, hogy elővegyék az aktáját.
- Emlékszel a Najdorfra?
- A Najdorfra? Melyik változatra?
- A 7VB6-os változatra.
A munkaszüneti napon újra elmentek megnézni a Hazugság Múzeumát.
Johann unottan hallgatta a törzsőrmester felolvasását. A fickó a szavak felét nem ismerte, szánalmasan makogott.
Johann szemlélődött. A lakberendezési osztályon voltak éppen. Így néztek ki a hajdani elnyomók otthonai. A kifinomult ízléssel faragott, szép vonalú bútorok, pazar étkészletek láttán óhatatlanul eszébe jutott a priccs és a barakk közepén található huszonnégy rönk.
Impozáns halmokban televíziók, rádiók, magnók, MP-3 lejátszók, mobiltelefonok óriási halomban; az elnyomók szibarita életmódjának megannyi beszédes bizonyítéka.
Johann nagyot sóhajtott.
- Hogy is van az a változat?
Valamikor, abban az iskola nevű intézményben engem sakkozni tanítottak. Apa akarta, mert ő valaha versenyző volt.
Nem emlékszem, hogy is volt?
A Najdorf a Szicíliai védelem nevű megnyitás egyik változata. A szicíliai úgy kezdődik, hogy az ellenfél E4 nyitó gyaloglépésére C5-öt húzunk.
Másnap új parancsnokot kaptak. Valamilyen ezredest.
- Lusta csürhe! – üvöltötte nagy hangon kora reggel az ezredes. – Majd én megmutatom nektek!
Johann leszegte a fejét, se felnézni se nevetni nem mert. Megkönnyebbült. Az ilyen hangos parancsnok csak arra a néhány tucat emberre veszélyes, akiket kinéz magának. Azokat meg fogja ölni.
Takarodó után az őrök nyolc embert zavartak ki a sárba. Kivétel nélkül frissen érkezett foglyok voltak. A felszabadítók a maguk fajtájával bántak a legkíméletlenebbül.
Kintről ordítás, csattogás és egyéb lárma hallatszott. A nyolc ember jóval éjfél után tért vissza, sárosak voltak, törődöttek és véresek. Némelyik sírt.
Másnap reggel a hülye Fjodorow egy pálinkásüveggel handabandázott, amikor géppisztolyosok élén berontott az ezredes.
Johann vállat vont. Várható volt.
A korbácsolás nagy nyilvánosság előtt folyt le.
Fjodorow nagydarab, erőteljes férfi volt, dagadó izmokkal. Negyvennél aligha lehetett öregebb, de Johann tudta, hogy nem éri meg a következő hónapot. Háromszáz korbácsütés a kivégzés hosszadalmas módja. A háromágú, fémdarabokkal erősített bőrszíj rettenetes munkát végzett.
Johann igyekezett nem elöl állni; undorodott a korbácsolástól. Mindig hányingere volt, amikor azt látta, hogy a korbács az ép emberi testre sújt, véres csík marad a nyomában, és apró húscafatok záporoznak a levegőben. Fjodorow derékig mezítelenül, karjai magasra kinyújtva, csuklói a rúdhoz kötve. Két barom verte a korbáccsal, az egyik elölről, a másik hátulról.
Világos Huszár F3-al folytatja, amire sötét D6 gyaloglépéssel válaszol. Világos D4 gyaloglépéssel centrumküzdelembe fog. Sötét a C5 gyaloggal üt D4-re.
Johann az ebéd utáni szokásos sziesztát élvezte. Mindennap lopott magának egy bő negyedórát, mert tempósan etet meg az ebédjét. A nap legszebb pillanatai voltak ezek, egészen addig, amíg az ágyába nem bújhatott.
Magányosan félrehúzódott egy kellemes, árnyékos zúgva, és gondolkodott. Hirtelen valami megbökte a kezét. Szétnézett: tíz méteres közelben senki. Mi volt ez?
Óvatosan kinyitotta a tenyerét.
Apró illatos papírlap volt a kezében. Sohasem látott még ilyet. A szeme előtt rajzolódott ki a felirat:
Drága Fiam!
Menj a Hazugság Múzeumába, és figyelj Mr. Wolfgangra!
Johann megkövülten meredt az apró papírfecnire. Mi ez?
Sohasem volt annyira közel a bukáshoz, mint éppen most. Ha most valamelyik őr felfigyel rá…
Tíz másodperc volt. Talán valamivel több. Johann arca kisimult, aztán visszanyerte eddigi bamba kifejezését.
A papírlap egyszerűen a semmibe foszlott.
A fiú gondolkodott. Az első, ami eszébe jutott: érdemes volt élni, érdemes volt vigyázni. Mindennek volt értelme, mert lehetséges a szabadulás. Apa és Anya valahol léteznek – talán a többiekkel együtt – és rá várnak.
A délutáni munka közben tervet készített. Nagy hiba lett volna, ha megpróbálja kieszközölni, hogy minél hamarabb eljuthasson a Hazugság Múzeumába. Akkor csak felhívta volna magára a figyelmet.
Végül arra jutott, egyelőre az a legjobb, ha türelmesen kivárja, amíg valamelyik munkaszüneti napon amúgy is elmennének a múzeumba.
Negyven nap telt el addig.
- A Hazugság Múzeuma, a letűnt korszak minden hazugságát itt állítjuk pellengérre! – kántálta a törzsőrmester.
Sejtelme sem volt róla, mit keressen. Csak ődöngött a műszaki részleg tárgyai között. Valamelyik ezek közül hozzásegítheti, hogy elhagyja a tábort, ezt már tudta. De melyik és hogyan? Valamit meg kell találnia. Valamit? Esetleg valakit?
Az öreg Jack jelent meg, pufajkája mellén ott díszelgett a Teremőr felirat. Jack bácsi nagy úr volt itt, még az őrök is meghunyászkodtak előtte. Eredetileg fogoly lehetett, de ezt már mindenki elfeledte. Úgy viselkedett, mint egy igazgató.
Johann emlékezett rá, amikor Jack megérkezett a táborba. Napokon belül megtették teremőrnek, és az öregnek volt pofája végigjárni a barakkokat, sakkpartnert keresve. Johann nem mert jelentkezni, nehogy felhívja magára a figyelmet.
Jack szúrósan méregette a fiút. Johann most jött rá: ketten vannak a helyiségben.
- Gyalog E4 – mondta váratlanul az öreg.
- Gyalog C5 – vágta rá Johann. A torka kiszáradt.
- Huszár F3 – méregette a vénember.
- Gyalog D6.
- Gyalog D4.
- C5 üt D4-re.
- Huszár üt D4-re.
Johann szíve a torkában dobogott.
- Huszár F6
- Huszár B1-ről a C3-ra
- Gyalog A6
Jack szünetet tartott, végigmérte a fiút.
- Futó G5 – mondta aztán lassan, megfontoltan.
- Gyalog E6 – vágta rá gondolkodás nélkül Johann.
- Gyalog F4 – felelte Jack, és merően nézte Johann szemét.
A fiú köhögött, prüszkölt, szédült. Le kellett ülnie.
- Vezér B6 – mondta aztán alig hallhatóan.
- Végre! – mondta a vén Jack. – Tíz éve kereslek téged, fiam. Ne habozz. Keresd meg az eszközt, ami segíthet nekünk.
- Te nem tudod?
- Nem, fiam. Csak együtt tudunk hazamenni. A mieink saját térdimenziót építettek, ott várnak ránk. Én el tudok innen szakadni, de nem tudok odatalálni. Te nem szakadhatsz innen el, de odatalálsz, mert várnak. Rajta! Keresd ki, amire szükségünk van!
Johann tétova arccal nézett szét. Melyik lehet a kapcsolattartás eszköze?
- Siess! – mordult rá a másik. – Nincs sok időnk.
Johann sorra kézbe vett néhány tárgyat, aztán le is tette őket. Nem. Ez sem. Ez sem. Aztán valami csinos kis lapos jószág a kezébe ragadt.
- Azt hiszem, ez kell nekünk!
- Aha – bólogatott Jack. – Mobiltelefon. Kommunikáltak vele. Sejthettem volna.
- Mit kell tennem?
- Mit tudom én. Siess, mert jönnek! Régóta gyanakszanak rám.
Johann kétségbeesetten koncentrált.
Kintről zaj, lábdobogás.
És akkor – elindult…
Látta a várost. Látta Anyát és Apát. Nem, ez nem valamiféle túlvilág, ez valóság. Ott várják, és élni fog. Igazán élni.
Erőtér képződött körülötte. Jack belépett, egymásba kapaszkodtak. Ezüstösen vibráló gömbben álltak, az erőtér peremén örvénylett a téridő.
Akkor rontottak be. Az ezredes, meg három géppisztolyos katona.
Hátrahőköltek.
Johann kedvesen integetett nekik.
Szervusztok. Engem többé nem láttok. Nem haragszom, mert ez számotokra sokkal inkább volt börtön, mint nekem.
A fegyveresek döbbenten nézték, ahogy a gömb semmivé válik.
