(Ez az írás a Keddi SF-novellák első sorozatának utolsó darabja.)
——–
Marion Davis 2011-ben élt. Kora nyár volt, és a Takla-Makán sivatag groteszk módon sivár homoktengere felett dühödten tűzött a Nap.
Déli irányban homokdűnék végeláthatatlan sora húzódott a szürkéskéken gubbasztó ég alatt, az egymásnak támaszkodó sárgás homokhalmok fenyegetően sötét árnyékokat vetettek a közöttük húzódó völgyekre.
Marion Davis huszonnyolc éves régész volt, egy hete tartózkodott Hszincsiang tartományban, ahol a brit-kínai tudományos együttműködés keretében egy talányos nép sírjainak feltárásában vett részt öt társával együtt.
Rettentő volt a hőség. A kínai hatóságok sátrakkal és helikopterről ledobott hideg innivalóval siettek az expedíció segítségére. A sátrakban nagy teljesítményű hősugárzókat is elhelyeztek, mert a nappali pokoli meleg éjjelre dermesztően hideg holdbeli tájjá változott.
Ilyen lehet a pokol, gondolta Marion Davis.
Vajon azok az emberek, akiknek a sírjait és múmiáit megtaláltuk, miért éppen itt, ezen a vigasztalan tájon találtak otthon maguknak három-négyezer évvel ezelőtt?
Hétfő reggel volt, az expedíció tagjai a közös sátorban reggeliztek.
Marion Davis 2011-ben élt. Ebben a világban Lars Bastrup koppenhágai régész nem létezett.
*
A szőke nő a Takla-Makán sivatag homokjából került elő. Voltaképpen nagyon könnyű volt a sír feltárása, mert legfeljebb egyméteres mélységbe temethették el annak idején.
A nő huszonöt-harminc esztendőt élhetett, sudár termetű, csinos arcú előkelő hölgy volt, egészen modernnek ható nadrágot és felsőruhát viselt. Az egyik kínai szakértő megkísérelte levetkőztetni a múmiát, és csaknem felkiáltott meglepetésében.
- Fehérnemű! Úgy tudtam, akkoriban a nők sem viseltek fehérneműt. Különösen nem ilyet!
A múmia divatos selyembugyit hordott az alsótestén. A régészek elképedtek. A kis ruhadarabnak éppen olyan volt a fazonja, mintha mostanában vásárolták volna valami divatos európai szaküzletben.
Volt még valami feltűnő ezen a tetemen. Az expedíció egyik pekingi tagja Kuo Jao Hua vette észre:
- Olyan, mintha te lennél, Marion. Nagyon hasonlít! Mintha az ikertestvéred volna!
A többiek mind helyeseltek. Marionnak meg az eszébe jutott, hogy nemrég vásárolt Londonban néhány tucat fehérneműt, ami pontosan olyan, mint amilyet a halott testén lát.
Enyhe rosszullét környékezte. Mindenki észrevette a hasonlóságot, de senkinek sem tűnt fel, hogy mennyire hasonló.
Marion szédült. Hátborzongatónak érezte a szituációt.
Nem tudta levenni a szemét a múmia arcáról. Úristen! A szikkadt, kiszáradt bőrű nő körülbelül négyezer éve fekhet itt magányosan, a sivár homokdűnék között. Láthatóan eddig nem zavarták meg az örök nyugalmát.
A nő belül remegett. Nézte, egyre nézte a tetemet, és közben mind több ponton azonosította – saját magát.
Nem lehet, ez nem lehet, ilyen nincs. Ez lehetetlen. Egyszerűen lehetetlen. Kár is beszélni róla.
De mégis. Mégis. A hasonlóság túl nyilvánvaló.
Marion félrehúzódott, elővette kis kézitükrét, és alaposan szemügyre vette saját arcát. Találnia kellett valamit, ami különbözik. Véletlenek akadnak; néha egészen különleges egybeesések is előfordulnak, de az ilyesminek mindig megvan a határa. Megvan ennek is, csak meg kell találnia.
Próbált megnyugodni. Nehezen ment, ahányszor a múmiára pillantott, az mindig felért egy villámcsapással.
Az anyajegy az álla alatt. Nem mindenki veszi észre, mert egy kissé rejtett helyen van. Ezt hívják úgy, hogy különös ismertetőjel. Ez nincs a múmiának. Azonnal megnézi, és végre tisztázza. Vannak a hasonlóságnak határai.
A tetemhez lépett. A kibontott, szőke hajjal, szelíd kifejezéssel fekvő hajdani fiatalasszony pergamenszáraz bőre szinte teljesen a csontokra tapadt, szinte attól kellett félni, az első érintésre porrá omlik.
Marion finoman megfogta a múmia állát, és óvatos mozdulattal elfordította. Aztán földbe gyökerezett a lába.
A halott nő álla alatt ott volt az anyajegy. Pontosan ott és pontosan akkora.
Marionnak hányingere támadt, és sírni szeretett volna.
A saját holttestét látja? Hogy’ lehetséges ez?
Volt az esetnek egy sokkal baljósabb körülménye is. Nemcsak az volt a hátborzongató, hogy a múmia Marion Davis régész tökéletes mása volt. Volt még egy meglehetősen zavaró mellékkörülmény.
Az egykor élt szőke hölgyet megölték. Elvágták a torkát. A múmia egy gyilkosság emlékét őrizte.
*
Marion másnapra összeszedte magát, és elmondta aggályait az expedíció vezetőjének, a Wales-ből származó Agnes Morgan-nak. Az ötven körüli nő türelmetlen mozdulatot tett:
- Ugyan már, Marion, neked enyhe napszúrásod van! Ez a holttest legalább négyezer éves, te meg most ülsz itt mellettem. Hogyan lehetne azonos veled? Felejtsd el, vagy menj haza, és keress egy pszichiátert!
- Agnes, értsd meg, engem ez nagyon nyomaszt.
- Ne törődj vele! Inkább készülj a nyaralásra. Azt hallottam, Mallorcára mész.
Igen, Mallorca. Marion bólintott. Valóban odakészült. Pár órája. Vagy egy évezrede.
*
Lars Bastrup 2011-ben élt. A koppenhágai egyetem régészeti tanszékének tanársegédje volt. Nemrég megpróbálkozott a házasságkötéssel, de nyomorult ügy volt, az előkészületek ideje alatt szakított a választottjával, az oltárig már nem jutottak el.
Lars valamikor kézilabdázott, de egy sérülés után felhagyott vele. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy a tanítás és a hivatali régészet nem neki való. Nem rossz tanítani, de a régészeti adminisztrációhoz egyre kevésbé fűlött a foga. Ásatni szeretett volna.
Évek óta nem volt valódi ásatáson, pedig a régésznek az ásatás az igazi feladata. Ördög vigyen minden mást. Lars Bastrup tudta, hogy sok kollégája irigyli a kényelmét, jól fizető egyetemi állását; ő pedig az irigykedőket irigyelte – hogy kedvükre ásathatnak.
Néha az egyetem nevében megszemlélte valamelyik bronzkori, rézkori, vagy éppenséggel újkőkorszaki ásatást, és mindig ürügyet keresett, hogy minél tovább maradhasson, amint megérezte a m unka sajátos hangulatát, összemelegedett az ásatókkal, és szemrevételezte a feladatokat. Ha valahol leletmentésre volt szükség, örömest vállalta volna, de valaki mindig leállította.
- Van arra ember, Bastrup úr, magára az egyetemen van szükség.
Ilyenkor savanyúan elmosolyodott.
*
Kora délelőtt megcsörrent Lars Bastrup hivatali vezetékes telefonja. Nyilván megint valami „halaszthatatlan” adminisztratív tennivaló. Unott mozdulattal nyúlt a kagyló után.
- Halló!
- Szia, Itt Niels Hansen! Billund környékéről beszélek.
- Billund? Csak nem a Lego-gyárból? Mit keres arrafelé egy gyilkossági nyomozó?
Niels Hansen Lars középiskolai osztálytársa volt, évente többször is összefutottak, és egy-egy kávé mellett nagyokat beszélgettek.
A másik köhintett egyet.
- Ide kellene jönnöd, de minél hamarabb, Lars.
- Miért?
- Múmiát találtunk egy építkezésnél. Gyorsan el kell döntenünk, van-e szükség rendőrségi nyomozásra – újabb köhintés. – Ugye neked nincs ikertestvéred, Lars?
- Nincs, de miért kérded, amikor tudod?
- Mert rád hasonlít a halott, Lars. Szinte a megszólalásig.
*
A halott valóban hasonlított Lars Bastrupra, a régész meg is rökönyödött. Aztán – ahogy alaposabban megvizsgálta – megcsóválta a fejét.
- Valóban elképesztő a hasonlóság, de ez a férfi legalább ezerötszáz éve halott, Niels. Semmi szükség rendőrségi nyomozásra, ez a régészek dolga. Elvágták a torkát. Valószínűleg feláldozták, pogány módra. Vagy bűnöző volt, és kivégezték. Az utóbbi évtizedekben egyre több félig-meddig épségben maradt halott került elő a mocsarakból.
Tovább vizsgálta a múmiát, és egyre a fejét csóválgatta.
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy farmernadrágot visel. Na, majd a vizsgálat eldönti. Kíváncsi vagyok rá.
Niels elmosolyodott.
- Véletlenül nem Mallorcára akartál menni?
- De igen. Úgy döntöttem, nyaralok egyet.
- Egyedül?
- Jobb, mint egyedül se.
*
Marion most először járt Cala d’Or-ban. Mallorca hangulatos üdülőhelyén. Sokat hallott az itteni hófehér házakról, és a hatás felülmúlta mindazt, amit várt. Pompásan érezte magát. Előbb a strandra ment, csak utána jelentkezett be a hotelbe. A szállást gondosan választotta ki az interneten, már azt is tudta, hogy a hetes szoba lesz az övé.
Hetes szoba. Puritán, egyszerű szállás. Igaz, olcsó is. Marion vállat vont. Lakott már ennél sokkal komfortosabb helyen is, most beéri ezzel.
Igazából örült, hogy férfitársaság nélkül érkezett. Úgy gondolta, ez a néhány nap majd alkalmat ad rá, hogy a Takla-Makán sivatagban átélt élményét feldolgozza.
Megzavarodott volna? Aligha. Itt másról van szó, most valami valóban félelmetesbe csöppent, és sejtelme sincs, hogyan szabaduljon meg a nyomasztó félelemtől. Akár az emléktől is.
Talán vissza kellene mennie, és még alaposabban meg kellene vizsgálnia azt az átkozott múmiát. Hátha végre talál valamit, valami aprócska eltérést, valami nyilvánvaló különbséget. De mit? Mit kereshet még, hiszen olyan tüzetesen átnézte? Hátha Agnes-nek van igaza, és az egész nem más, mint a sors ritka ostoba fintora?
Szerette volna ezt hinni, de képtelen volt rá…
*
Amikor Lars megérkezett Mallorcára, Cala d’Or felé vette az irányt. Bérelt viszonylag olcsón egy nyitott kocsit, és azonnal a sziget délkeleti része felé indult. Megnyugvással konstatálta, hogy Mallorcán igazán kiváló a közlekedés. Kitűnően épített utak várták a turistát, viszonylag kicsi forgalom. Menet közben a régész megelégedéssel állapította meg, hogy szinte egymást érik a benzinkutak. Remek hely.
Lars nem bízott a GPS-ben, régimódi ember módjára térképet használt, de igazán könnyű volt a tájékozódás. A jól megépített körforgalmak ügyesen terelték az autókat, ennek Lars nagyon örült. Volt olyan hely Európában, ahol kimondottan gyűlölte a körforgalmakat, de ezeket itt igazán logikusan és jól építették ki.
Út közben egy olcsó étteremben megebédelt. Az étel ízletes volt, a hely kedvére való. A szomszéd asztalnál rövid sortot viselő, klasszikusan szép combú lány ült, és Lars úgy helyezkedett el, hogy zavartalanul legeltethesse szemeit a gyönyörűséges combokon. Ami szép, az szép.
Öt percet sem tartott az idill. Ritka csúf, elhízott nő érkezett, és pontosan úgy ült le, hogy teljesen eltakarta a férfi szemei elől a vonzó látványt. Idomtalan hájtömegeit meg is táncoltatta Lars szemei előtt, mert félreértette a férfi pillantását. Mellesleg: fiatalosnak akart látszani, vörösre festett hajával, kacér sminkjével, napszemüvegével talán hódítónak vélte magát; a férfit azonban az undor környékezte. Gyorsan intett a pincérnek.
Miután Lars nem szólította le, a nő maga fogott az ismerkedéshez.
- Képzelje, – vihogta kissé reszelős hangon. – kénytelen vagyok állandóan valami fegyvert tartani magamnál, mert állandóan szatírokba ütközöm – diadalmasan felmutatott valamiféle dezodort. – Évekkel ezelőtt kezdődött. A tengerparton kaptak el, a kezemnél fogva. Alig tudtam elmenekülni.
Lars rájött, a nő legfeljebb harmincöt lehet; alaktalansága és kiélt tekintete miatt látszik legalább negyvennyolcnak.
Megjött a pincér. Lars gyorsan fizetett és felállt.
- Nem akar elvinni magával? – perdült elébe a nő.
Lars szóra sem méltatta. A szomszéd asztal mellől eltűnt a pazar combú lány.
Bízott benne, hogy Cala d’Or-ban előfoglalás nélkül is kaphat olcsó szállást, még főidényben is. Minden ismerőse ezzel biztatta.
Igazuk volt, nem is kellett sokat érdeklődnie. Olcsó és takaros szállást talált egy kis hotelben. A hetes szobát kapta.
Kedvtelve nézett szét. Egyszerű, de nagyon kényelmes és praktikus berendezésű kis szoba. Szeretni fogja. Azonnal le is dőlt, hogy szundítson egy jólesőt.
*
Marion elaludt napozás közben. Amikor felébredt, meglepetéssel látta, hogy a strand teljesen elnéptelenedett körülötte. Ahogy az égre nézett, megértette az okot.
Irdatlan fellegek tornyosultak felette. Futva indult hazafelé.
*
Lars arra ébredt, hogy valami ütemesen veri a tetőt. Pokoli felhőszakadás kezdődött, amíg aludt. Kisétált, hogy az eresz alól élvezze az esőt, de az özönvízszerű, vad zápor tüstént visszaűzte. A felhőszakadás túl volt az ízléshatárán.
Hatalmas robajjal csapott le a mennykő valahol egészen közel. Lars döbbenten vette észre, hogy rosszul van. Szédült, miközben a szoba részegen dülöngélt ide-oda. Mi ez, talán földrengés?
*
Marion menekülés közben elesett, és csúnyán megütötte magát. Dühödten szakadt az eső, félelmetesen üvöltött a szél.
A szőke régésznő kezdett pánikba esni. Amikor végre a szobájába ért, szédült és rettegett. Irdatlan morajjal csapott le a villám valahol a közvetlen közelében.
*
Lars próbált megkapaszkodni valamiben. Minden elektromos készülék felmondta a szolgálatot, a villanyok kialudtak. A szoba sötét és kiszámíthatatlan félhomályba burkolózott.
Újra becsapott a villám. Lars megremegett, belsejét forróság öntötte el, a szája kiszáradt, torkába belemart a fájdalom.
A mindenség robajlott, a határok leomlottak, és ő a szoba egy részével együtt elcsúszott valahová, kitudja hová.
Fizikailag érezte, hogy siklik vele a tér, recsegnek-ropognak a korlátok.
Érezte, de nem hitte el.
*
Marion hangosan sírt, de a vihar robajától még maga sem hallotta. A villany kialudt, a nő vaksötétben tapogatózott. Időnként ijesztően felvillan a szobában valami ismeretlen tárgy körvonala.
Marion rettegett, mint még életében soha.
Pokoli döndüléssel csapott le a mennykő, és a nő teste égett, mintha máglyára vetették volna. Keze és lába remegett, gyomrát tőrök döfködték.
A végtelenség felmorajlott, eresztékek dőltek és szakadtak, a szoba száguldott vele, mint a szánkó a hegyoldalban. Marion haja égnek meredt.
A szoba túlsó oldalán ijesztően derengett egy férfialak. Azaz nem is a szoba túlsó oldala volt, hanem valami másik világ, másik dimenzió. Talán a szellemek országa. Marion emlékezett rá, hogy ott már nincs is szoba, ott a falnak kellene lennie.
Marion csaknem elájult, de moccanni sem mert a rémülettől.
*
Lars igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Ezerszer is elmondta magában, hogy ez nem a pokol támadása az élők ellen, nem is a világvége, és egyáltalán nem valami szokatlan katasztrófa, hanem nagyon is szokványos felhőszakadás; amilyen az évnek ebben a szakában errefelé meglehetősen gyakran előfordul. Néhány perc, és véget ér.
Rácáfolt a vihar. Egyáltalán nem akart véget érni. Sőt, egyre dühödtebben dobolt a belsején.
Furcsa nőalak körvonalai rajzolódtak ki a másik oldalon. Lars megrökönyödve nézte. Mi ez, talán hallucinál? Valamiféle látomás? Semmiképpen nem lehet valóság, hiszen ott nincs is szoba, csak a puszta fal.
Ráadásul a káprázat – az ismeretlen női szellem – meg is szólalt:
- Kérlek, tűnj el!
Lars elhúzta a száját. Micsoda ostoba komédiát játszanak vele az érzékei holmi közönséges trópusi vihar kapcsán.
- Hová tűnjek? Te tűnj el, te vagy a káprázat!
- Én nem vagyok káprázat – sírta a nő. – Kérlek, tűnj el! Ne gyötörj!
- Na, jó, kedves hölgyem, – Lars komolyan rászánta magát, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba. – Lars Bastrup vagyok, régész Koppenhágából. Valóságos személy. Van igazolványom és útlevelem is. Ön azonban, tisztelt hölgyem, közönséges fantom. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy olyan térben méltóztatik tartózkodni, ami az anyagi világban nem létezik. Megkérem hát, takarodjék innen, és szórakozzék valaki mással!
A szellem felsóhajtott. Aztán valami olyasmit tett, amit a szellemek, fantomok, démonok és lidércek viszonylag ritkán művelnek: elbőgte magát.
- Vegye tudomásul, – szipogta. – hogy én is valóságos személy vagyok. A nevem Marion Davis. Én is régész vagyok, történetesen éppen a Takla-Makán sivatagban dolgozom.
- Úgy? – húzta el a száját Lars. – Akkor mi az ördögöt keres Mallorca szigetén?
- Nyaralni jöttem – sírta a szellemlány. – Vagyis leginkább felejteni.
- Felejteni? – gúnyolódott a férfi. – Mi az ördögöt akar felejteni? Talán valami szerelmi bánat? Vagy éppen el méltóztatott halálozni, és mostanra rájött, hogy kísérteni felettébb unalmas elfoglaltság?
- Undok szellem! – kiabált a nő. – Szerintem észre sem vette, hogy meghalt!
- Dehogy haltam! – tiltakozott élénken a férfi. – Akkor nem viszketne az orrom töve! – és a nyomaték kedvéért gondosan megvakarta fent említett testrészét. – Engem akar terrorizálni, hölgyem? Ki vele, mit akar elfeledni? Maga kezdő kísértet!
- Nem! – szaladt ki Marion száján. – Azt akarom elfelejteni, hogy találtam egy múmiát! Borzalmas volt! – ahogy felidézte, egy pillanatra el is felejtette, miféle képtelen szituációban is van. – Egy rettenetes múmiát! Teljesen olyan, olyan… olyan, mint én! Mint én! – keserves sírásra fakadt, először azóta, hogy a múmia arcába belenézett. – Teljesen olyan, mint én!
- Na látja, – mondta szarkazmussal a férfi, de közben mintha elbizonytalanodott volna a hangja. – Mégiscsak halott.
- Nem! – sikította a nő. – De az halott. Valóban halott!
Egy pillanatra csend támadt. Kint az elemek hangja elcsitult. Igazából már percek óta nem is hallottak kintről semmit, tökéletes csönd ölelte körül őket, de tulajdon izgalmukban és felháborodásukban meg is feledkeztek róla – nem érzékelték.
Lars kinyújtotta a kezét. Ahogy várta. A nő valami alaktalan és nem létező térben tartózkodott.
Marion látta a mozdulatot és ő is előrenyúlt. Ő is érzékelte, hogy a féri valami nem létező térben található, de már nem gondolta káprázatnak, hiszen Lars felháborodása és ügyefogyott okoskodása annyira valóságos férfira vallott, hogy a legszívesebben elnevette volna magát. Ez a valóságos férfi pedig egészen jóképű fickónak tűnik. Amit lát belőle, jóvágású, vonzó férfinak mutatja. Ráadásul régész. Kár, hogy nem valóságos.
Lasr Bastrup is a nőt méregette. Ha nem mindig ilyen hisztérikus, és ha valóban régész, egészen megértő társ is lehetne. Ráadásul éppen olyan klasszikusan szép combjai vannak, mint annak a lánynak ott a vendéglőben, sőt még jobbak is. Kár, hogy ez a nő nem valóságos.
Valami azonban megszakította az idillt. Ki kellett mondania.
- Ami azt illeti, én s találtam egy múmiát. Nem a Takla-Makánban, hanem Dániában. Szakasztott olyan, mint én. Jó ezerötszáz éves, de olyan, mintha farmernadrágot viselne. – egy kissé megborzongott az emlék hatására.
- Sajnálom – mondta Marion, most már megértően. – Én tudom, mennyire szörnyű ez. Biztos, hogy nem haltál meg.
- Biztos. És te?
- Én sem. Biztosan állítom, hogy élek.
Gondolkodtak. Aztán szinte egyszerre próbálták megérinteni a másikat. Most sem sikerült.
- Biztos, hogy mi ugyanabban a világban élünk?
A nő élénken megrázta a fejét.
- Hogyan tudnánk ellenőrizni?
- Nagyon könnyen!
Kölcsönösen mondtak néhány semmiséget. Melyik országban ki az államfő, melyik bajnokságot ki nyerte, milyen dalok a slágerlista éllovasai, melyek a legmenőbb filmek. Ezeknek a fele sem stimmelt.
Kölcsönösen megdöbbentek.
- Igazából én szívesen találkoznék veled – mondta ki minden teketória nélkül a férfi.
- Én is veled, te dán régész – felelte a nő.
Nézték egymást.
Vad ötletük támadt. Gyakorlatilag egyszerre.
- Talán cserélnünk kellene.
- Cserélni? Hogyan cserélhetnénk?
- Próbáljunk erre koncentrálni!
Kinyújtották egymás felé a kezüket, behunyták a szemüket, és koncentráltak.
Nem történt semmi. Másodszorra sem.
Harmadszorra azonban…
Azt vették észre, hogy a másik helyébe kerültek.
Marion egy más sivárabb szobában találta magát. Furcsa módon a holmija is vele jött.
Lars egy még sokkal kényelmesebben. Érdekes volt, hogy a csomagjai sem hagyták cserben.
Maguk is meglepődtek a csere sikerén. Hosszan nézték egymást. Percekig. Amíg végképp el nem tűntek egymás szeme elől.
Odakint ragyogott a szivárvány.
Mindkét világban.
*
Lars nem tudta kiverni a fejéből a nőt. Magával vitte Koppenhágába. Aztán a Takla-Makán sivatagba.
*
Marion egyre a férfira gondolt. Lars vele volt Londonban. Aztán Koppenhágában is.
*
Furcsa módon mintha visszafelé haladt volna az idő; hónapokkal korábbi pillanatban találták magukat. Még nem kezdődött el a nyár, újra visszakerültek a tavaszba.
De merőben másféle tavaszba.
Koppenhága olyan volt, mintha földcsuszamlás érte volna. Lars eddig azt képzelte, kiválóan ismeri a várost, jól eligazodik a tudományban és a hivatali gépezetben.
Hát nem.
Szinte minden másképpen volt. Megvolt a helye és az állása, de a korábbi távlatok nem léteztek. Mintha eddig ő maga sem ebben a világban élt volna.
Mások voltak a szomszédok, mindenhonnan hiányoztak az iskolatársak, senki sem foglalt helyet neki a reggeli buszon. Egyetlen boltban, sörözőben sem ismerték. Kétségbeejtő volt.
Ismerték és számon tartották azonban – mások.
Olyanok, akiket eddig ő nem ismert.
*
Marion alig találta a helyét, szinte senkit sem ismert ebben a világban. Egyetlen barátnőjét sem tudta megtalálni, az emberek zöme idegenként nézett végig rajta.
Ismerték azonban mások.
Akikről azt sem tudta, kicsodák.
*
Furcsa módon megmaradt közöttük a kommunikáció. Napok kellettek ahhoz, hogy erre rádöbbenjenek. Gondolatban – ha akartak – kommunikálhattak egymással. A furcsa telepátia mindkettőjüknek sokat segített.
Először csak megosztották egymással a tapasztalataikat.
- Marion, ezeket az embereket én ismerem, elmondom, kiben bízhatsz, és kivel kell vigyáznod! – és hosszan beavatta a nőt saját világának titkaiba, pletykáiba, szokásaiba, mindennapjaiba.
- Ezeket meg én ismerem, Lars – és apróra elmagyarázott a férfinak mindent, mintegy használati utasítást adott neki a saját világához.
A harmadik héten jöttek rá, hogy fülig szerelmesek egymásba. A telepátia esténként forró erotikába csapott át.
- Sokkal izgalmasabb veled, mint a telefonszex!
- Miért, az milyen?
- Sejtelmem sincs!
Újabb két nap elteltével Lars elújságolta:
- Képzeld, megyek a Takla-Makán sivatagba!
- Valahogy már sejtettem! Tudod, hol vagyok most?
- Koppenhágában?
- Ördögöd van! Éppen megismerkedtem egy Niels Hansen nevű rendőrtiszttel! Tudod, hogy egészen jóképű fickó?
- Marion, ha lefekszel vele, én…
- Ugyan, mit tudnál tenni?
*
Amikor a nőt meglátta, Lars arcából minden vér kifutott. Torka kiszáradt. A szája széle remegett.
Marion múmiája volt előtte.
Egy legalább háromezer éves nő.
*
- Marion, Dániába kellene utaznod.
A nő sápadtan bólintott. Már sejtette. Amikor a mocsárból előkerült múmia képében a szeretett férfit meglátta, sikítani szeretett volna.
*
- A jelen valóságos.
- A jövő még nem létezik.
- Elvileg a múlt változatlan, de mégsem lehet az, hiszen mi a múltban haltunk meg, de most még éppen élünk.
- Ez azt mutatja, hogy a múlt sem változatlan. Ha pedig nem az, egyáltalán nem biztos, hogy meg kell halnunk a múltban.
- Biztos vagy ebben?
- Igen, azt hiszem!
*
Kölcsönösen elegük lett a másik világából. Vissza akarták kapni a magukét.
- Bárcsak Marion is ott lenne!
- Jó volna, ha Lars is ott maradna, az én világomban.
Mindketten úgy rohantak Mallorcára, mintha valami orákulum lenne ott.
Amikor megérkeztek, gyorsan bezárkóztak a hetes szobába. Várták a vihart.
Semmi sem úgy történt. Alig tapasztaltak valamit a viharból. Végrehajtották a cserét. Az egész túlságosan könnyen
Marion sivár vidéken találta magát. Végtelen homokmezők mindenütt.
A Takla-Makán!
Az első pillanatban felsóhajtott. Akkor mégiscsak a jó világban van. Látta, hogy emberek közelednek. Felegyenesedett. Integetni akart.
Aztán meggondolta magát.
A férfiak lóháton közeledtek.
Perzsa ruhába öltözött, vörösesszőke hajú férfiak tollforgós sisakban. A lándzsanyelek rászegeződtek.
Néhány óra múlva a sivatagba kísérték. Hallgatag férfi baktatott előtte, hatalmas, meztelen pengéjű, görbe karddal a kezében.
Marion sírni szeretett volna.
*
Lars csak nehezen jött rá, hol van. Amikor a zord arcú kelták koszorút illesztettek a fejére, és a kezébe nyomták a tálkát, benne a sok különféle magból készült pépes étellel, már pontosan tudta, mi vár rá.
Tudta, hogy el fogják vágni a torkát. Veríték gyöngyözött a homlokán. Még a szertartást is ismerte, pontosan tudta, mikor mi következik, de hiába. Ő itt az áldozati barom. Mit ronthatott el? Hogyan kellett volna összpontosítania? Mit csináltak rosszul Marionnal együtt?
Kétségbeesetten igyekezett fegyelmezni magát.
*
- Szerintem még mindig van remény!
- Micsoda, Lars? Ez a fickó a görbe kardjával el fogja vágni a nyakamat. Perceken belül.
- Tudom, Marion. Éppen lefeküdtem, és azt játszom, hogy sérült a lábam, különben eltörnék. Már kötélhurok van a nyakamban. A hisztérikus tekintetű papnő, aki éppen valami érthetetlen varázsigét mormol, el fogja vágni a nyakamat.
- Jaj, Lars!
- Jaj, Marion!
- Csináljunk valamit, Lars!
- Mit, Marion? Mit?
- Nem tudom, de te mondtad, hogy nincs minden veszve! Hogy nemcsak a jövő, hanem a múlt is lezáratlan még
- Bizonyos értelemben annak kell lennie, Marion. Mi csak tudjuk!
- Akkor rajta, Lars, gondoljunk egymásra! Élni akarok, és egy pokoli nagyot szeretkezni veled!
- Én is, Marion!
- Akkor rajta!
*
Ebben a világban mindketten léteztek.
Cala d’Or-ban a hetes szobát nászutas pár vette ki, több hétre. Két régész, egy angol és egy dán.
Ez már a kettejük világa volt.
Ha vihar tört ki, különösen összebújtak.
Nehogy bármi is szétválassza őket.
