A novellasorozat első számú tanulsága természetesen az, hogy végképp tudatosítsa, milyen elképesztő bőségben is várakoznak a megírásra ajánlkozó témák a világban. A pazar, kimeríthetetlen gazdagság érzete a legnagyobb élmények közé tartozik.
Kritérium volt, hogy a sorozathoz a korábban katalogizált, hosszabb megvalósításra váró témák egyikét sem használhatom fel, nem lőhetem el. Sőt az ilyen témáknak szaporodniuk kell.
Ez történt.
Gyakorlatilag az összes téma ad hoc merült fel, keletkezésükről az előző részben írtam. Legfeljebb egyet tehetnék hozzá: az utolsó (Múmiák) direkt olvasmányélményből származik.
Téma tehát mindig vagyon bőségben, az pedig, hogy a sok közül melyiket választjuk, melyiket emeljük fel, adoptáljuk; a mi dolgunk.
A téma az író legszemélyesebb tulajdona, stílusa mellett ez árul el róla a legtöbbet, olyasmit is, ami nem is tudatosodott benne, amit talán ő sem tud saját magáról. De ezen arcvonalban sorakoznak mindama jellemzők, amelyek őt minden más írótól megkülönböztetik.
A témaválasztásnak megvan a maga misztikája. Különleges élmény, pótolhatatlan aromája van. Többször is megkóstolhatjuk; előbb a téma-embrió fogantatásakor, másodszor, amikor a történet összeáll, harmadszor az utolsó mondat papírra vetése után. Aztán ismét és ismét – minden alapos újraolvasáskor.
Az írónak téma-rendszere van, a félkész tollforgatónak tematikája. Utóbbi nem feltétlenül a gyengébb irodalmi minőségről ismerszik meg; a középszer is képes helyenként igazán jó dolgokra is – hanem arról, hogy mindig valaki másra akar hasonlítani, mindig valami mást és máshogyan akar megírni, mint ami a tolla alól kikerül. Mindig olyan szempontoknak akar megfelelni, olyan célokat tűz maga elé, amelyek a számára irodalmon kívüliek. Nem önmaga vállalására törekszik. Az elégedetlenség nála nem filozófiai, hanem közönséges ontológiai kategória; amitől aztán valóban egyenetlen lesz minden, amit a kezéből kiad. Külsődleges dolgok sikerülhetnek is, csak a legfontosabb marad el: az emberi lényeg kifejezése.
De a témaválasztás csak az első lépés.
Irodalmi önarcképünket nem a puszta témaválasztás, hanem a téma megragadása, a látásmód adja.
Ugyanazon téma másképpen fejezi ki az emberi lényeget egy kanadai, egy portugál, kínai, vagy madagaszkári író számára. Ha a globalizáció ezeket a különbségeket kiküszöböli, az nemcsak az irodalom, hanem az egész emberi kultúra kiszáradását jelentené. A római irodalom is akkor kezdett színtelen-szagtalanná szürkülni, amikor a romanizáció ellatinosította a lakosság óriási tömegeit birodalom-szerte. De ha ez globálisan történne meg, ugyan honnan, miféle barbároktól várhatnánk a kulturális vérátömlesztést?
Az ember tragédiája témája nem magyar, magyar név is alig szerepel benne, talán egy vagy kettő. De a látásmód annyira jellegzetesen magyar, hogy a mű sehol másutt nem születhetett volna meg, csak Magyarországon, 1859 és ’60 körül.
A Toldi és az Ahogy tetszik azonos forrásból származik; a téma őse mindkettő esetében a Gesta Romanorum ugyanazon története. Rendkívül tanulságos, mit hoz ki ugyanabból a történetből a kiváló angol drámaíró, illetve a középszerű magyar históriásének-szerző (Ilosvai Selymes Péter, hiszen Arany a maga művének cselekményét teljes egészében Ilosvaitól vette át).
Az SF történetelvű zsáner, a látásmódra rendkívül érzékeny.
Folytatom.
