Az volt a kérés, tegyek fel hosszabb, összefüggő részleteket. Ezért most és a következő néhány kedden felteszek egy, a regény narratívájából kiemelhető, összefüggő részt.
Formailag levél.
A regény egyik szereplője, Charles Davis angol hadmérnök írja Csáktornyáról 1664. december 20-án.
——–
A részlet viszonylag friss, szerkesztve, hibavadászva stb. egyelőre nincs. Aki ebben segít, hálásan fogadom.
Jövő kedden következik a folytatás.
——————————————
Drága egyetlen Jane-em!
Alig vártam már, hogy végre írhassak Neked!
Azért is sietek a levélírással, mert számos eseményről, és a végén jó hírekről számolhatok be, és abban reménykedem, hátha még ebben az 1664-es esztendőben kézhez kaphatod a soraimat. Arról már letettem, hogy a levél karácsony előtt eljusson Hozzád, de hátha még az újesztendő beköszönte előtt elolvashatod. Ígéretem van arra, hogy akik a levelet Neked eljuttatják, választ is hoznak Tőled, kérlek, tudósíts, mikor jutott el Hozzád a levelem.
Először gyorsan beszámolnék a korábbi kudarcaimról.
Amióta Tőled búcsút vettem, immár sok száz mérföldet tettem meg, a zömét gyalogszerrel. Végigjártam az európai kontinens sok országát, nem mulasztottam el egyet sem, ahol éppen háborút vívtak, vagy harcra készültek. Hidd el, Jane, mindent elkövettem, hogy valahol alkalmazást találjak, hiszen sohasem téveszthetem szem elől közös célunkat. Mihelyt elég pénzt keresek ahhoz, hogy kifizethessük a férjed után maradt nyomasztó adósságokat, illetve kiadhatjuk a mostohagyerekeid örökségét, végre házassági engedélyt kaphatunk, és nőül vehetlek Téged.
Kérlek, Jane, ne ess kétségbe. Tudod, nekem életem legrosszabb napja volt, amikor azóta Istenben boldogult Atyád úgy döntött, hogy az öreg Edwardson pallérhoz ad Téged feleségül. Most már elárulhatom Neked: akkor engem az öngyilkosság gondolatai kísértettek. Aztán katonának álltam, később anyám nagybátyjának segítségével kitanulhattam a hadmérnöki mesterséget, és próbálok tartós alkalmazást találni.
Amióta megözvegyültél, újra van célja az életemnek; természetesen azóta, hogy végre igent mondtál nekem, drága Jane. Tudom, hogy előtte is volt Benned irányomban hajlandóság, kedvesem, de engedelmesen viselted az atyai parancs következményeit. Ha szegény Atyád akkor tudta volna, hogy Edwardson pallérnak mennyi adóssága van, és hogy az üzlete korántsem annyira sikeres, mint azt hirdette, valószínűleg fontolóra vette volna az ajánlatomat. Talán szegények lennénk, de nem függene a fejünk felett Damoklész kardja. Még azt kell mondanom: a volt férjed hitelezői igazán tisztességesek voltak, amikor nem kívánták, hogy tüstént dobra verhessék elhalt urad házát, műhelyét és eszközeit, hanem ötévi haladékot adtak Neked és John mostohafiadnak.
Mivel otthon a király seregébenalacsony származásom miatt nem kaphattam alkalmazást, nyakamba vettem a lábam, é bejártam az öreg kontinens országait. Sok elkeserítő tapasztalatot szereztem, drága Jane. A francia seregben talán fogadnának, de itt saját hadmérnöki iskolák vannak, és a hadmérnöki kar nagyon ügyel arra, hogy a kétes származású külföldiek bejutását megnehezítse vagy éppen megakadályozza. Évekig kellene szolgálnom zsold nélkül, saját költségemen, költséges vizsgákat letennem, meg kellene vásárolnom állásomat és a tiszti rangot; aztán úgy tíz-tizenöt esztendő elteltével – mire francia honosságot nyerek – folyamodhatnék a királyhoz zsoldért vagy évjáradékért. Az informátoraim félreérthetetlenül a tudtomra adták azonban azt is, hogy mindez csakis akkor lehetséges, ha felveszem a katolikus hitet. A számomra ez nem hordoz perspektívát.
Ezért más európai államoknál próbálkoztam. Kiderült, hogy a katolikus országokban gyanakvással néznek rám eretnek anglikán mivoltom miatt. Azt hittem, az evangélikus német allamokban jobb a helyzet, de csalódnom kellett. Ott minket, anglikánokat úgy tekintenek, mint olyan protestánsokat, akik elvtelen alkut kötöttünk a pápistákkal. Mindazonáltal akadt néhány olyan állam, amelynek hadseregében szívesen látnának, de csak akkor, ha áttérnék az ott bevett vallásra, azaz pápistává vagy evangélikussá lennék aszerint, hogy az állam uralkodója éppen melyik valláson van.
Drága Jane-en, én nem térhetek át semminő más vallásra, mert az a legfőbb célom, hogy Veled összeházasodjam.
Amikor már azt hittem, hogy semmi reményem nincs alkalmazást találni, híre futott a török háborúnak, és német földön segédcsapatokat kezdtek toborozni a Magyarországon zajló háborúba. Így kerültem a német birodalmi tartományokban toborzott csapatoknál állományba, mint hadmérnök. Hálistennek nem jutott eszükbe, hogy a vallásomat nézzék. A mainzi érsektől referenciáim alapján hadnagyi rangot kaptam, és a hadsereggel Magyarországba meneteltem.
Mindent elkövettem, hogy magamra vonjam elöljáróim figyelmét, és úgy érzem, hogy ez sikerült is, becsülettel helytálltam a harcokban.
Január folyamán csikorgó hidegben indultunk hadjáratra a török hódoltsági területekre, hogy elfoglaljunk néhány erősséget, és elpusztítsuk azt a hidat, amelyen keresztül az oszmánok főserege Magyarországra szokott jönni. Mocsaras és ritkán lakott területeken vonultunk keresztül.
Örvendetes volt, hogy a vidék lakossága mindenütt minket támogat. Ez az országrész valamikor Magyarországhoz tartozott, jó évszázada az oszmán birodalom része. A saját szememmel láthattam, milyen gyalázatosan kiélte és elpusztította a török ezt az egykor gazdag és hatalmas országot. Egykor létezett falvak és utak szomorú maradványaira bukkantam a felvonulásunk közben többször is. A felégetett falvak lakosságát a törökök és a tatárok legyilkolták, vagy rabszolgának hajtották el. A valaha termékeny és sűrűn lakott vidéket elborította a bozót és a mocsár. Másutt sűrű erdőség keletkezett az egykor volt szántóföldek helyén.
A látottak alapján úgy gondolom, a keresztény országoknak szent kötelességük megvédelmezni magukat a török hódításával szemben, illetve hathatós segítséget nyújtani azon keresztény népeknek, akik a török elleni harc súlyát nyögik. Esténként gyakran beszélgettem erről német bajtársaimmal, és mindannyian egyetértettünk.
Még nem mondtam, de a parancsnokunk egy nagyhírű és kiváló magyar tábornok volt, azóta értesültem róla, hogy nálunk odahaza is sok szépet és jót írtak róla, ez a hadvezér pedig Field Marshall Count Nicholas Zrínyi volt. Mindannyian tudtuk, hogy kiváló parancsnok keze alatt szolgálunk, és bizalommal tekintettünk a jövő elébe.
Magam akkor már tiszti zsoldot húztam, és ellátásom felett sikerült egy kisebb összeget megtakarítanom.
Gyors egymásutánban több várat is elfoglaltunk a töröktől. Mindannyian lelkesen harcoltunk, magam is. Igyekeztem hasznossá tenni magam a várak ostromában. Ezek az úgynevezett palánkból épült erődök egyáltalán nem foglalhatók el olyan könnyűszerrel, ahogy az otthoni hadmérnökök képzelik. Különösen akkor nem, ha olyan elszántan védelmezik őket, ahogy azt a török tette ellenünk. Nagyon aktívan védekeztek, kirohanásokat intéztek ellenünk, igyekeztek akadályozni az ostrommunkálatainkat.
Igen sokat tanultam a harc során a várak elfoglalásáról. Sok szakképzett, hozzáértő hadmérnök akadt a seregben, és a magyar tisztek is meglepően sokat tudtak a palánkból épült várak elleni harc módozatairól.
Az általunk elfoglalt első várnak Berzencze volt a neve. Igyekeztem kitüntetni magam az ostrom során. Írányítottam az árkászok munkáját, utat nyitottunk a hajdúknak nevezett, rendkívül elszánt és találékony magyar gyalogság rohama számára. Ez a gyalogság a török elleni harcban nevelődött, állítólag a hajdúk eredetileg marhahajcsárok voltak, akik megszokták, hogy a szabad ég alatt háljanak, több száz mérföldre, németországi vásárokra terelték eladni a híres magyar marhák csordáit, és közben állandóan védelmezniük kell az állatokat.
A hajdúk az általam megismert legszívósabb gyalogság. Sajátos fegyverzetet viselnek, és emiatt teljesen más harcmodort alkalmaznak, mint az egyéb gyalogos katonák. Egyenruhájuk általában nincs, mindannyian posztóból készült magyar nemzeti viseletek hordanak. A horvátok öltözete is hasonló. Egyedül a Zrínyi gróf személyes szolgálatában álló hajdúk hordanak egyöntetű sötétkék mundért. A magyarok öltözete posztóból készül, testhez simuló, és – főleg a módosabbaké – zsinórzattal gazdagon díszített. Mivel már magam is viseltem ilyen ruhát, úgy gondolom, hogy kényelmes, télen kellőképpen megvéd a hidegtől, és a harcban a testhet álló ruha jobban szolgálja a küzdelemmel járó testmozgást, mint a plundranadrág vagy a csatos cipellő. A lábukra a magyarok csizmát vagy bocskort húznak. A fejükre bélelt prémes süveget tesznek, vagy olyanféle rákfarkas sisakot, amilyet odahaza az ironside-ok is hordanak. Állítólag ez a sisaktípus a magyaroktól származik. Bár néha a hajdúk fején is láttam ilyet, náluk nem általános, a magyar lovassághoz tartozó katonák azonban zömmel ilyet hordanak.
A hajdúk többsége nehéz, hosszú csövű, régimódi kanócos puskát visel, és ezzel az otromba fegyverrel mesterien bánik. Igen gyorsan töltenek, és pontosan lőnek. Magam is láttam, hogy némelyik hogyan terített le egy-egy vigyázatlan törököt a várfalról. Ütőfegyvernek is alkalmazák; ha a puska nincs megtöltve, a csövénél fogva sújtanak a tusával az ellenség koponyájára. Ezen kívül a hajdúk teljesen ugyanolyan szablyát viselnek, mint a lovasság. Van még náluk hosszú nyelű, fokos nevű kisméretű harci bárd is, magam ezt eléggé alkalmatlan fegyvernek láttam, de tanúsíthatom, hogy a hajdúk igen ügyesen bánnak ezzel is.
A hajdúk mesterei a sáncok védelmének és megrohanásának, ezt a szemem láttára is több ízben tanúsították. Mivel sem pikát, sem muskétát nem használnak, a nyílt mezőn az általunk ismert gyalogságétól merőben eltérő harcmodort alkalmaznak.
A magyar hajdú alakzat a pikás és muskétás gyalogságénál sokkal lazább formáció, ráadásul az egyes gyalogsági alakulatok közé lovasságot vegyítenek. Állítólag ezt a lengyelek is sikerrel alkalmazták már nemcsak a török, hanem a svéd sereg ellenében is. Nem tudok véleményt alkotni róla, mindeddig nyílt üzközetben nem figyelhettem meg.
Mondottam, hogy pikát nem használnak, egy részüknek azonban van valamiféle lándzsája, ez azonban merőben különbözik mindazon lándzsáktól, amelyeket eddig megismertem. A nyelük rövid, a pikánál sokkal rövidebb, de annál sokkal vastagabb és erősebb. Vaskosnak is nevezhetjük. A hegyére is ezt kell mondanunk, hiszen ehhez fogható hosszú és gyilkos heggyel ellátott lándzsát még senki embernél nem láttam. A fűzfalevélhez hasonlóan hosszúkás, de alapjánál csaknem tenyérnyi széles. Meglehetősen erős fegyver. Ha kellő lendülettel döfnek vele, semmiféle páncél nem oltalmazza meg tőle az ellenséget. Erre szükség is van a török lovasság elleni közelharcban, mert annak legjobb alakulatai – elsősorban a szpáhik és a dzsebedzsik elit csapatai – jól kovácsolt, erős páncélzatot hordanak.
Amikor azt kérdeztem a hajdúktól, miért nem használnak hosszabb nyelű fegyvereket, azt a választ kaptam, hogy a túl hosszú nyél nem képes megállítani a lovassági támadást, mert a nagyon hosszú nyelű fegyverek úgy törnek el a lovasság nyomásától, mint a pálcikák. Valóban így van, magam is tapasztaltam ezt később a szentgotthárdi harcmezőn. Láttam, hogy a nagy lendülettel rohamozó anatóliai szpáhik szinte átgázolnak egy császári gyalogos ezreden, hiába feszítettek elébük pikát az újonc gyalogosok. Ugyanazen lovassági támadás a francia gyalogosok és a magyar hajdúk arcvonalánál véresen összeomlott. A hajdúk valóban képesek voltak megállítani a török támadást, de maguk is elég nagy veszetségeket szenvedtek közben.
Január 21-én érkeztünk Berzencze alá. Ezt a minden oldalról síkság övezte várat európai mércével nem nevezhettük komoly erősségnek, viszont meglehetősen erős őrség védelmezte. Kívülről a falakat körüljárva hét kisméretű, palánkból épített rondellát számoltam össze. A török őrség ágyúval és lőszerrel jól el volt látva, és szinte folyamatosan tüzeltek ránk. Az egyik magyar tisztet, Zrínyi gróf törzskarának tagját, a daliás ifjú Esterházy Pált csaknem leterítette egy lövedék; pusztán a jószerencse óvta meg az életét.
Magam is megsebesültem Berzencze alatt; puskalövedék érte a bal lábszáramat. Először megijedtem, de kiderült, hogy csupán horzsolásról van szó. Zrínyi gróf személyes orvosainak egyike látta el a sebemet, és amikor a hordágyon feküdtem, maga a hős gróf is megszólításával tüntetett ki. Nagyon büszke voltam, bár semmit sem értettem a szavaiból, hiszen akkor még magyarul egy szót sem tudtam, és a német szókincsem sem volt túlságosan nagy.
Berzencze falrendszere három, egymás mögötti falból állott. A várost csak hitvány, a külső falra támaszkodó palánk védte tornyok és bástyák nélkül. A belső vár a hosszúkás erőd nyugati oldalán, kissé magasabban feküdt, teljesen külön falrendszerrel, ott állt a tizedik rondella. Bent helyezkedett el a parancsnok épülete, a lőportorony és egy mecset, a mohamedánok temploma. A török láthatóan örökre Magyarországon akart maradni. Száz évvel korábban Berzencze talán sok fejtörést okozhatott volna az ostromlóknak. Mindössze két napra volt szükségünk ahhoz, hogy az ostromot előkészítsük. A harmadik napon megérkeztek az ostromágyúk, mire az addig nagy önbizalmat színlelő török őrség a komoly előkészületek láttán szabad elvonulás fejében azonnal feladta a várat.
Az elvonuló törököket némelyek hitszegő módon le akarták öldösni, és ekkor tanúja voltam Zrínyi gróf következetességének: a magyar tábornok kivont szablyával óvta meg a becsületszavának hitelt adó, kiszolgáltatott ellenséget saját hadának jellemtelen katonáitól. Büszke voltam, drága Jane, hogy ilyen főparancsnok alatt szolgálhatok.
Néhány hét sántikálás után teljesen felépültem a könnyű sebesülésből, és attól kezdvel sokkal jobban vigyáztam magamra.
Zrínyi marsall Kiss Farkas hadnagy parancsnoksága alatt kellő számú, magyarokból és németekből álló őrséget hagyott Berzencze várában, és a sereg tovább vonult.
Berzenczétől Babócsa alá indultunk. Ez fontos vár volt, korábban az itteni őrség sok borsot tört a keresztények orra alá. Ez amúgy semmivel sem volt erősebb az előbbinél, de a Rinya-folyó mocsarai miatt délről és keletről meg sem lehetett közelíteni. Falai szintén palánkból álltak, amelynek a vázát csupán facölöpök alkották. Az ilyen védműveket csakis ferdeszögben szabad ágyúzni, mert akkor a hozzá tapasztott sár és agyag lepereg, viszont ha szemből lőjük, az ágyúgolyóink csak erősítenék a falakat. A vár körüljárása közben megállapítottam, hogy Babócsa ugyan komoly segítséget kapott délről és keletről, de a természet ezt a támogatást a másik két irányból megtagadta tőle, mert északról és nyugatról dombok szegélyezték, amelyek az ostromsereg számára eszményi tüzelőállásokat kínáltak.
Január 24-én érkeztünk a vár alá, azonnal körülzártuk, és nekiálltunk megkeresni az ostromágyúk legkedvezőbb helyét. Javaslatomra egyet még aznap este tüzelőállásba vontattak a vár nyugati fqalával szemben. Másnap Kéry Ferenc magyar gróffal, Keszthelyi ezredessel és az ifjú Esterházyval északon bemásztunk a várárokba, hogy a szemben lévő falak gyengéit kikémleljük. A bennünket kísérő néhány hajdú szapora puskalövésekkel kergette el a falról a védőket. Akkor már tudtam néhány szót magyarul.
Ebben a pillanatban előkelő török jelent meg a várfalon. Később megtudtam, hogy ő volt az aga, Babócsa parancsnoka. Az egyik hajdú máris célba vette, de – látván, hogy a török tiszt fegyvertelen – leintettem.
- Hagyd! Mondani akar valamit!
A török bizony azt kiáltozta, hogy Babócsa megadja magát. Ennek természetesen nagyon örültünk.
Zrínyi gróf máris tárgyalást kezdeményezett az őrség parancsnokával, és másfél órán belül sértetlenül birtokba vehettük a várat.
Babócsa is meglehetősen erős őrséggel rendelkezett, ráadásul Berzenczénél sokkal jobban volt felszerelve. Hatalmas mennyiségű lőszert és élelmet találtunk a vár raktáraiban. Zrínyi gróf őrséget helyezett Babócsára, és a vár azóta is fontos elemét alkotja a török elleni végvárak rendszerének.
Babócsánál már magam is részesedtem a török zsákmányból: kaptam egy remek pár kovás pisztolyt, amit Waldeck gróf személyesen nyújtott át nekem igen megtisztelő körülmények között. A fegyvereket azóta is az övemben hordom, és egyszer már használtam is őket, hamarosan megírom Neked, hogy milyen körülmények között. Most már tekintélyes fegyverzettel rendelkezem. Az ócska rapírom mellett – amivel otthonról elindultam – van egy pár pisztolyom, egy kovás závárzatú lovassági karabélyom, amit egy elesett lovasunk válláról akasztottam le a szentgotthárdi csatamezőn, hogy védjem magam, illetve egy nagyon egyszerű, de jól használható magyar szablyám. Ez utóbbit Esterházy herceg úrtól kaptam néhány nappal babócsa bevétele után.
- Azzal a vékony gyíklesővel nem sokra megy, hadnagy úr, ha közelharcra kerül a sor, – mondta jóindulattal. – inkább ezzel védelmezze magát. Töröktől zsákmányolta egy csapat portyázó huszár, de láthatóan magyar fegyver volt, a török is zsákmányolta valakitől.
Persze sejtelmem sem volt, hogyan is kell forgatni ezt a félelmetes, ívelt pengéjű kardot. Már az is viszolygással töltött el, hogy ezen a szablyán semmiféle markolatkosár nincs, ami a vívó kezét védené a kardcsapásoktól. Megfigyeltem, hogy maga Zrínyi gróf is ilyen fegyvert visel, és ez újabb csodálattal töltött el.
A magyarok azonban a bizalmukba fogadtam, és néhány ügyes kardforgató vállalta, hogy vívóleckéket ad nekem, így elkezdtem szorgalmasan tanulni a szablya forgatását. Az első, amire megtanítottak: a szablya csak bátor ember kezébe való, csak a bátrakat szolgálja. Korábban azt képzeltem, hogy a legügyesebb vívók fegyvere a rapír. Mindig csodálattal adóztam a kardvirtuózokkal szemben.
A magyarok gyalog is, lóháton is oktattak a szablya forgatására, és ez – túlzás nélkül mondhatom Neked – egész életszemléletemet meghatározta. A negyedik vagy ötödik napon mondták először azt, hogy nem vagyok ügyetlen, de még nagyon sokat kell tanulnom.
Babócsa várát Zrínyi marsall egy magyar tiszt, Czindery György kapitány gondjaira bízta, az új őrség főleg hajdúkból állt. Egész csapat magyar tűzmester is hátramaradt, hogy a lövegeket harcra alkalmassá tegyék. A török ágyúkhoz tetemes mennyiségű lőszer volt a várban, ez mostantól a keresztény őrséget szolgálta. Néhány német tűzmester is önként jelentkezett, hogy Babócsában szolgálhasson.
A térképre tekintve megértettem, hogy Babócsa várának magyar kézre kerülése súlyosabban érinti az oszmán hadvezetést, mint azt a várat szemlélve sejteni lehetne. Babócsa meglehetősen érzékeny helyen áll, innen zavarni lehet az esetleg felvonuló török főerőket is, de az oszmán portyázók is kerülőútra kényszerülnek Babócsa miatt. Ekkor még állt Zrínyi-Újvár, így Babócsa keresztény kézbe jutásával a végvárrendszer sokat erősödött.
Babócsa után egy másik török erősség, Barcs ellen indultunk. Ez a Dráva nevű folyó partján terül el. A török, ahogy jövetelünket észlelte, eleve megfutamodott a várból. A vár még sokkal hitványabb volt, mint az előző kettő. Mivel Zrínyi gróf nem akart Barcson őrséget hagyni, felégettük a várat.
Ezután megközelítettük Szigetvár erődjét. Akkor már Eszterházy herceg elmesélte nekem, hogy ezt a várat Zrínyi marsall dédapja védelmezte a nagy Szulejmán szultán ellenében közel egy évszázaddal ezelőtt.
A marsall dédapja éppen olyan törökverő hős volt, mint a mi főparancsnokunk. Utolsó csepp véréig védelmezte a szultánnal szemben a várat, és a török sehol egyetlen vár alatt sem veszítette el annyi katonáját és tisztjét, mint Szigetvár ostroma közben. Maga a szultán is itt halt meg, egyesek szerint magyar fegyvertől, mások szerint gutaütéstől. Érdekes, hogy maguk a törökök is úgy tudják, hogy nagy szultánjuk halálát Zrínyi fegyvere okozta; talán ezért is félik és gyűlölik olyan engesztelhetetlenül a Zrínyi család minden tagját.
Ami viszont biztos: a világhódító oszmán uralkodó Szigetvár alatt lelte halálát, és ezzel véget értek az Európa teljes leigázására indított török hadjáratok; a roppant oszmán hadak attól kezdve sokkal ritkábban vonultak föl a magyarországi hadszíntéren.
Megtudtam a hercegtől azt is, hogy Zrínyi gróf költő is; dédapja emlékét hatalmas, magyar nyelvű eposzban örökítette meg. Te is tudod, mennyire meghatározó élményt jelentettek a számomra gyermekkoromban Homérosz és Vergilius eposzai, most pedig olyan fővezért szolgálhatok, aki maga is eposzt ír, méghozzá a mai kereszténység egyik legfontosabb ügyéről, hogy további harcra buzdítson a gyilkoló, rabló, országokat tönkre tevő török hatalmának a megtörésére. Amióta erről értesültem, ha lehet, még nagyobb tisztelettel néztem Zrínyi marsallra.
Már azért is érdemes megtanulnom magyarul, hogy Zrínyi gróf nagy művét elolvashassam. Ha ez sikerül, talán egyszer lefordítom a mi nyelvünkre is, és odahaza megjelentetem. Bizonnyal szép summa ütné érte a markunkat, hiszen Zrínyi gróf a világ legnépszerűbb emberei közé tartozik.
Látod, miféle tervek foglalkoztatnak már engem, drága Jane? Kérlek, bízzál bennem, előkerítem a szükséges összeget, és hamarosan egybekelhetünk. Nem merem ideírni a levélbe, miféle gondolataim támadnak ilyenkor, de tudnod kell, betöltöd az álmaimat, Kedvesem.
Szigetvárat nem akartuk megostromolni; vélhetően azért nem, mert túlságosan sok időt kellett volna elfecsérelnünk hideg tél idején ennek a jelentős, kőből épült erődnek a megtámadásával. Készülő térképvázlataimat szemlélve magam is arra jutottam; a vár elfoglalása egyelőre nem tartozhat a hadműveleti céljaink közé. Pontosan úgy is lett, ahogy gondoltam, hiszen Zrínyi gróf egyáltalán nem olyan gondolomformán vezette a hadunkat, ahogy a közepes tehetségű, de gőgös hadvezérek szokták.
Szigetvár őrségére csak ráijesztettünk. Az ellenség a külső falszakaszokat eleve kiürítette, a belső várba húzódott, és minden ágyújából folyamatosan tüzelt ránk. Azaz inkább felénk. Kár nem esett, de az egész ég visszhangzott a rémes ágyúdörgéstől. A lövedékek tőlünk távol csapódtak be, de a föld is remegett tőlük, és nekem enyhe hányingerem támadt. Szégyelltem elmondani, de kiderült, hogy nálam sokkal tapasztaltabb tisztek is ugyanígy jártak. Azt mondták, nagy mezei csatában sincs ilyen ágyúdörgés, mert ott sokkal kisebb űrméretű lövegek szoktak tüzelni.
Zrínyi gróf azonban az ágyúzás dacára egy csapat önkéntessel közelebb lovagolt, hogy a falak állapotát kikémlelje. Később nagyon megbántam, hogy nem jelentkeztem önként közéjük. Túlságosan kockázatosnak tartottam az ilyesféle kémszemlét a folyamatos ágyútűzben, de Zrínyi grófnak és bátor kísérőinek a hajuk szála sem görbült. Amikor végeztek, visszalovagoltak a sereg zöméhez. Zrínyi gróf parancsára néhány alakulat látványos előkészületeket tett, mintha ostrom alá akarnák fogni Szigetvárat. A török ágyúzás ettől még hisztérikusabbá vált. Egyes lovascsapatok különböző irányokból többször is megközelítették a vár falait. A szigetvári törökök roppant ingerültek voltak ettől a zaklatástól, folyamatosan ágyúztak, sőt némelyik löveget ide-oda költöztették, hogy lőni tudjanak a közeledőkre. Eszterházy herceg néhány tiszttel egy közeli magaslatról figyelték az ellenség hangyabolyszerű mozgolódását, és pompásan szórakoztak.
Ezt követően azonban Zrínyi marsall személyesen osztott be engem abba az alakulatba, amelyet a közeli Türbék vára ellen küldött. Ez a kis vár Szigetvártól keletre feküdt, voltaképpen a nagy erőd egyik őrhelye volt. Palánkból készült, volt két kis kerek rondellája, és négy nagy szögletes, de igazából semmirevaló bástyája. Azért hívom őket nagynak, mert a vár alapterületéhez viszonyítva meglehetősen termetesek voltak, de igazából nem nagyok ezek sem. Ezek talán olaszbástyának épületek, de a muzulmán pallér többet tudhatott a Koránról, mint a várépítészetről, mert a nagy bástyák falai csaknem derékszöget zártak be egymással, így tökéletesen alkalmatlanok voltak arra, hogy egymást tűzzel fedezzék. Volt a várnak egy vékony belső fala is, amit – tapasztalatből mondom – könnyűszerrel át lehetett mászni.
Ezt felmérvén a magunkkal hozott néhány ágyút minden teketória nélkül tüzelőállásba vittük, és lőni kezdtük a hitvány falakat. Nem kellett velük sokáig vesződnünk. Waldeck gróf rohamot rendelt el, amelyben életemben először magam is részt vettem.
Még a hitvány vizesárok feltöltésével sem vesződtünk, pallókat fektettünk rajta keresztül, és azokon át rohamoztuk meg a réseket. Az egyik létrákat hordozó német csapatot magam vezényeltem. Néhány század muskétás és a tüzérség hathatós tűztámogatása mellett több helyen is felkapaszkodtunk a falakra. A védők szórványos lövöldözésére rá se hederítettünk.
Eleven törököt a roham során alig láttunk. Amelyik felbukkant, azzal gyorsan végeztek az embereink. Különösen egy tagbaszakadt, Wesztfáliából érkezett őrmester vitézkedett, legalább három törököt aprított fel a szemem láttára. A vár bevétele után jutalomra terjesztettem fel a derék katonát.
Percek alatt áthatoltunk a második falon is. Ekkor Waldeck gróf és a tisztjei leállították a további öldöklést, mert a maradék török megadta magát. Magam is láttam az elkeseredett, megszeppent arcú oszmánokat, amint halálra rémültek kuporogtak térdre borulva a vár piacán. Legfeljebb százan lehettek; talán nem is voltak sokkal többen.
A várat haladéktalanul felégettük.
Türbék környékén, egy hársfa alatt nyugodtak a nagy Szulejmán szultán testének egyes belső szervei. Ez híres török zarándokhely volt, jókora hársfa alatt állt. A foglyok azt állították, hogy Szigetvár egykori ostroma idején itt végzett egy eltévedt magyar golyó a nagy iszlám hódítóval.
Ott álltunk a Magyarországot iga alá vető szultán egyik állítólagos síremléke előtt, de csöppnyi kegyeletet sem éreztünk. Tudtuk, hogy a török a keresztény királyok sírjait irgalom nélkül elpusztította, templomaink felszerelésé, műalkotásaitt elégette, egy részüket istállónak használta, vagy felrobbantotta, a többit átalakította mohamedán istentiszteletek céljára. Nem volt okunk, hogy tiszteljük az ellenséges uralkodó emlékét. Valaki megjegyezte: jó, hogy Zrínyi marsall nincs itt, esetleg lovagias megfontolásokból megtiltaná, amit tenni akarunk.
Minden teketória nélkül felrobbantottuk az emlékhelyet. Magam adagoltam hozzá a puskaport.
Kora délután visszatértünk a fősereghez. A csapatok akkor szedelődzködtek, indultunk Pécs alá. Ekkor már nem szekéren utaztam, hanem a saját lovam nyergében. Türbék elfoglalása után ugyanis újabb zsákmányra tettem szert; a győzelmet követő gyors megbeszélés ugyanis nekem juttatta az egyik török tiszt lovát. Lovagló tudományom addigra már csaknem kielégítő lett, most pedig kaptam egy nayon értékése hátasállatot. Jane, ha ezt a lovat eladjuk odahaza, szerintem már az árából is kifizethetjük az adósságokat, de jobban szeretném megtartani a lovat, mert azóta nagyon összeszoktunk.
Pécs felé meneteltünk, magam a zöm élén haladtam, néhány század magyar huszár volt az elővéd. Még nem sötétedett, amikor megpillantottuk a város karcsú tornyait. Egy Perjen nevű faluban éjszakáztunk, és hajnalban körülzártuk Pécset. Elfoglalása súlyos csapás lett volna az oszmánok, és jelentős nyereség a keresztények számára, mert innen már komolyan veszélyeztetni lehet a Duna vonalát, és ezzel Buda várának utánpótlását.
Pécs valaha püspökségi székhely volt, és meglehetősen nagy kiterjedésű város. A külvárosokat Zrínyi marsall parancsára minden késedelem nélkül, lényegében menetből megrohamoztuk, és délelőtt el is foglaltuk. Magam is a csapattal támadtam, sőt a szablyámat is összemértem az ellenséggel. Sebet nem adtam, és magam is sértetlen maradtam.
A belső várost körüljárva hét kerekded, kisméretű rondellát, és három régimódi kaputornyot számoltam össze. A vizesárok nem volt túlságosan széles, és a belső város falai sem tűntek erősnek.
Esterházy herceg azt mondta, hogy Pécs annak idején nem számított a nagyon megerősített magyarországi városok közé, hiszen a belháborúk többnyire elkerülték, s a török támadásokig külső ellenséggel sem kellett sokszor farkasszemet néznie. A török áthatóan erősített rajta, de ez a belső város esetében leginkább a régi falak karbantartását jelenthette, az oszmán erődítési munkálatok zömét a voltaképpeni várra koncentrálták.
Este haditanács volt, amelyre először kaptam meghívást. Javasoltam a belső város azonnali megrohanását. Bemutattam a terveimet, ezeket a haditanács rövid megbeszélés után el is fogadta. Öt ponton irányoztam elő támadást, méghozzá egyszerre, a vizesárkot pallókkal hidaltuk át. Két nehéz pallót is ácsoltattam még az éjjel, ezekre ágyúkat szereltünk, s mint valami tutajról, közvetlen közelről vehettük tűz alá velük a falakat. A helyeket magam jelöltem ki olyan pontokon, amelyek közelében nem azonosítottunk török tüzérségi állásokat.
Másnap kora hajnalban talpon voltunk, csikorgó hidegben megtámadtuk, és délre el is foglaltuk a belső várost. Sajnos ez nem ment veszteség nélkül, elesettjeink száma elérte a száz főt.
Magam is részt vettem a támadásban, amíg egy magyar kapitány közvetítésével meg nem kaptam Zrínyi marsall szigorú, nekem szóló parancsát:
- Hadnagy úr, Zrínyi gróf úr parancsa: kímélje magát! Nem azért van itt, hogy a szablyát forgassa, arra van elég vitéz katona!
Ettől kezdve távol tartottam magam a közvetlen közelharctól. A voltaképpeni várat körbejárva ismét lőtávolságon belülre kerültem, a janicsárok és tüfenkcsik sűrűn puskáztak is felém, de a kísérőmül adott két tapasztalt hajdú az erre való nagyméretű pajzsokkal mesterien védelmeztek. Egyikünknek sem esett baja. Amikor a puskával nem boldogultak, a törökök nyilazni kezdtek, de azzal se mentek semmire. Néhány nyílvessző a pajzsok külső, domborúra kovácsolt fém felületén koppant.
Pécs belső városát tehát elfoglaltuk, a vár azonban már első látásra is kemény diónak tűnt. Az itteni vizesárok széles volt és mély, ráadásul kihegyezett cölöp- és karósorok is voltak benne, meglehetősen jól elhelyezve.
A török előbb igen elszántan küzdött, aztán – látván, hogy minden ponton behatoltunk a városba, és már az utcán folyik a harc – pánikszerűen menekült a várba. Megfigyelőpontomról láttam, hogy nagy tömegben menekíti asszonyait és értéktárgyakat. Még a lovait is.
Mivel Pécsnek gazdag híre volt, sok parancsnok az ostrom folytatása mellett kardoskodott. A vár megszemlélése után a marsall kikérte a véleményemet, és én határozottan nemet mondtam. A velünk hozott ágyúk kicsinyek voltak, az ostrom több hetet vett volna igénybe. Pécs ugyan korántsem bevehetetlen, de a jól karbantartott vén falak sokat elviselnek, a vizesárok feltöltése sem látszott egyszerű feladatnak.
Zrínyi marsall egyetértett velem, a haditanácsban mégis nagy vita robbant ki. Sokan érveltek amellett, hogy Pécs bevétele olyan siker lenne, ami legalább ötven éve nem szerencséltette a keresztényeket a török elleni harcban. Még a tábornokok zöme is ezen a véleményen volt.
Válaszában Zrínyi marsall erősen hangsúlyozta, hogy a hadjárat célja egyrészt az eszéki híd elpusztításával a török főerők felvonulásának akadályozása, másrészt a térség legfontosabb török erődjének, Kanizsa várának hadműveleti körülzárása.
Végül kompromisszum született. A marsall úgy határozott, hogy a teljes gyalogság Pécs alatt marad gróf Hohenlohe altábornagy vezetésével, maga pedig ötezer főnyi lovassággal az eszéki hídhoz vonul, és elpusztítja azt. Parancsot kaptam, hogy a marsallal tartok, össze kellett gyűjtenem kellő számú árkászt, utászt, tűzszerészt, és mindenféle olyan képzettségű szakértőt, akikre a híd lerombolásához szükség lehetett. Lehetőleg olyanokat kellett választanom, akik jó lovasok, mert kocsikat nem akartunk magunkka vinni, ne lassítsák a lovasság menetét.
A kiválasztottak közül magam voltam talán a legrosszabb lovas, de ez a sereg zöme számára titok, maradt; frissen zsákmányolt lovacskám annyira jól viselte magát. Csupán egyszer pottyantam le róla az út során, de olyan helyen, ahol tapasztalt lovasokat is megtréfált a kegyetlenül rossz terep.
A most következő száguldás alaposan próbára tette lovagló tudományomat. Tudtuk, hogy nagyon gyorsnak kell lennünk. Az út legkritikusabb része az volt, amikor két török kézen lévő erőd, Siklós és Baranyavár között kellett ellovagolnunk. A siklósi törökök valahonnan neszét vették jövetelünknek, és ágyúzással figyelmeztették a környékbeli oszmán települések lakóit. Ezek ész nélkül menekültek előlünk, csak a magyar lakosság maradt helyben. Ritkán lakott vidéken haladtunk át, mégis volt olyan kicsi falu, ahol megéljeneztek bennünket az emberek.
Január utolsó napján pillantottuk meg az eszéki Szulejmán-hidat, a jelenkori oszmán hídépítészet talán leghíresebb remekét.
Mi azonban nem azért jöttünk, hogy a híres hidat megcsodáljuk. Török harcosok százezrei özönlöttek át ezen a hídon 1526. óta, a hírhedt mohácsi csata óta, amikor egy mindössze húszesztendős magyar király megpróbálta huszonötezer emberével útját állni a három-négyszeres oszmán túlerőnek, amely a nagy Szulejmán szultán vezérletével megtámadta az országát. A fiatal Lajos király abban a csatában halálát lelte, és azóta ezen a hídon meneteltek át az újabb és újabb török hadak – bizonyára sok százezer katona – hogy tűzbe és vérbe borítsák a keresztények falvait és városait, meggyilkoljá, vagy rabszíjra fűzzék a lakosságot.
A híd – az építészet eme remeke – az ellenséget szolgálta. Legfőbb ideje volt, hogy elpusztítsuk.
Január harmincegyedikén kora hajnalban legelőbb az eszéki híd védelmére épült török várat pillantottuk meg. Az Dárda volt, a török hídfőerőd. A marsall parancsára az élen haladó huszárezred vágtában rohamozta meg.
Lenyűgöző látvány volt. Dübörögve rontott előre az enyhe lejtőn a magyar lovasság, nem hagyott időt arra az ellenségnek, hogy összeszedje magát.
A törököt teljesen meglepte a mi váratlan megérkezésünk. Pécs ostrom alá vételéről nyílván voltak hírei az ellenségnek. Menet közben a siklósi törökök több teelpülést figyelmeztettek a jövetelünkre – de Eszékig nem hallatszott el a siklósi ágyúszó.
A dárdai őrség nem is sejtette közeledésünket, semmiféle harckészültség nem volt, a várbeliek álmos téli napra számítottak, a kapuk tárva-nyitva álltak. Lovasságunk úgy csapott le rájuk, mint kövér vadrécére a sas. Talán még jobb hasonlat jutott az eszembe: mint meredek hegyről a kőlavina. Sohasem láttam még ezelőtt ilyen félelmetesen vad, mindent letipró lovasrohamot. Voltaképpen nem is tanúsítottak semmiféle számbavehető ellenállást; néhány puska dörrent, kilőttek két vagy három nyílvesszőt, és a huszáraink máris a nyakukon voltak. A harc csak percekig tartott.
A következő lovascsapatunk néhány század német dragonyos volt, gyalogharcra készen, mögöttük szintén német könnyűlovasság tört előre, de ezek már nem találtak ellenségre. A török védők elestek, vagy megadták magukat. Öt perc elteltével Dárda vára a kezünkön volt.
Most láttam huszárrohamot életemben először. Mivel Te, Jane, talán még soha nem is hallottál a huszárokról, itt mondok róluk néhány szót. Ez azért is fontos, mert levelem további részében még bőven szólok róluk.
A huszár – mint megtudtam – magyar eredetű lovasság; de a magyarokon kívül szép számmal szolgálnak a huszárok között rácok és horvátok is. A rácok többsége a török uralom alatt él, de sokan közülük magyar földre menekülnek, és beállnak a katonák közé. A horvátok és a magyarok testvérnépek, bár a nyelvük nagyon eltér egymásétól. A saját fülemmel hallottam, amikor Zrínyi marsall azt mondta magáról, hogy ő magyar is, horvát is. Ezt itt természetesnek tekintik. Lehet, hogy valamit ezzel kapcsolatban összezagyváltam, majd megpróbálok mindent megérteni. Egyébként láttam már teljesen horvátokból álló csapatokat is, a horvátok szálas, általában igen szép emberek, és nagyon jó katonák. Zrínyi marsall személyes szolgálatában két olyan horvát lovasszázad is van, amelyek elől szerintem a néhai Cromwell leghírhedtebb dragonyosai is hanyatt-homlok menekülnének, és talán még az ironside-ok elitjét is képesek lennének móresre tanítani.
Bocsáss meg, Jane, ha elkalandoztam, a huszárokról szerettem volna beszélni, ezért szakítottam meg a hadjárat eseményeinek elmesélését.
Szóval a huszárok csapatnemét valamikor a török elleni harc szükségletei hozták létre; szükség volt olyan lovasságra, ami képes a portyázó, falvakat fosztogató török lovascsapatokat utolérni. Erre nehézlovasság egyáltalán nem alkalmas.
A személyes véleményem szerint a huszárok a deli nevű török lovasság mintájára alakulhatott ki, de mára azt harci értékben már jelentősen túlszárnyalta. A török könnyűlovasság különféle típusai közül ez hasonlít megjelenésben, fegyverzetben és taktikában leginkább a huszárokra. Ma is van ilyen lovasság az iszlám haderőben, de már sokkal kevesebb, mint korábban volt, és az esetek többségében már nem nagyon szeret a huszárokkal összeakaszkodni. A magyar és horvát huszárok a szpáhikat a deliknél sokkal keményebb ellenfeleknek tartják, de ezektől sem félnek. Itt a béke idején sem szünetelnek a kisebb csapatok, általában lovasok csetepatéi, és ezekben az összecsapásokban tíz eset közül kilencben a török húzza a rövidebbet. Ez már csak azért is csodálatos, mert a fronton egészében a török csapatok mindig nagyobb létszámúak, mint a velük szemben álló magyar és horvát katonaság; de a kisháborúk mindig az utóbbiak fölényének jegyében zajlanak.
A huszár voltaképpen nem minden esetben minősülne könnyűlovasságnak. A Zrínyi marsall személyes szolgálatában álló horvát és magyar huszárok zöme már nem visel páncélzatot, rákfarkas sisakot is csak egyik másik, helyette prémes kucsmasüveget hordanak, ami télen igen alkalmatos viselet, tapasztalatból mondom. Kopját egyikük sem hord, mert Zrínyi gróf semmirevalónak tartja ezt a huszár kezében.
Más huszárok azonban viselnek hosszú nyelű kopját, és azt nagyjából úgy szögezik előre, ahogyan hajdan a lovagok tették. Később sok huszárt láttam mellvértben és rákfarkas sisakban, és sokkal többet kopjával, mint kopja nélkül. Azt hiszem, Zrínyi marsallnak van igaza: a huszár fejlődése a könnyebb fegyverzet irányában halad. Amikor annak idején Gusztáv Adolf könnyített a nehézlovasság vértezetén, száműzte a lovas katonák kezéből a lándzsát, pikát, és mindenféle hosszú szálfegyvert, és elvette a dragonyosoktól a sisakot és mellvértet, sokan gúnyolódtak rajta, hogy megfosztja a nyomorult lovasságot az életben maradás esélyeitől. Tévedtek: a svéd király lovassága sokkal hatékonyabbnak bizonyult ellenfeleinél a csatamezőn. Zrínyi gróf is hasonlóan gondolkodik, amikor azt mondja, hogy a kard a lovasság legfontosabb fegyvere.
Később, már a nyár folyamán olyan huszárokat is láttam, akik különös, eléggé nagyméretű, fél henger formájú, tárcsapajzsnak nevezett védőeszközt hordtak a bal karjukon. Állítólag valamikor ez is hozzátartozott a huszár fegyverzetéhez, de ma már a többség megmosolyogja.
Magyarországon kívül még a lengyeleknek is vannak huszáraik, azok is innen származnak, a múlt században lengyel királlyá választottak egy erdélyi fejedelmet, ő honosította meg új hazájában a huszárság intézményét. Ott azonban a huszárok nehéz csatalovassággá fejlődtek, amely a hírek szerint minden más lovasságnál eredményesebben harcol az oszmánok ellen. Több mérföld széles csatasorban áll fel, aztán erejével és lendületével eltapossa, valósággal megeszi a törököt. A hírek szerint a lengyelek hosszú kopjákat is használnak, és lovasságuk rohama nemcsak a törököt, hanem a svéd hadsereget is megoldhatatlan feladat elé állította.
Ennyit mondanlk, drága Jane-em, a huszárokról, és most pedig ideje visszatérnem a hadjárat történetéhez.
Ott hagytam abba, hogy a huszárok szinte pillanatok alatt birtokba vették az eszéki hidat őrző dárdai várat. Nagy szerencsénk volt, hogy így történt. Ha az ellenség felkészül a támadásra, és nem tudjuk az erődöt azonnal elfoglalni, a híd túlsó oldalán álló másik várból azonnal segítséget kaphatott volna, amazok pedig esetleg fellármázzák a török kézen lévő teljes Boszniát, és még felmentő sereget is támaszthattak volna ellenünk. Igaza volt Zrínyi grófnak, minden a gyorsaságon múlt.
Az eszéki Szulejmán-híd valóban csodálatos mestermű volt, erről magam is meggyőződhettem. Nyílegyenesen vezetett át a Dráva egyik partjáról a másikra. A túlsó oldalról az eszéki vár fedezte. Angliában is feltűnést keltett volna a méretei miatt. Hevenyészve megmértük; hosszúsága meghaladta az egy mérföldet. A szélességét tizenhat lépésnek mértem. Erős és szívós alkotmány volt, tölgyfa gerendákból összeróva. Ezek a gerendák olyan sűrűn és ügyesen voltak egymáshoz illesztve, hogy a legapróbb pénzdarab sem pottyant volna a vízbe. A híd teljes hosszában szintén tölgyfából faragott korlát húzódott, helyenként szépen formált és díszített karfákkal, hogy kényelmesen lehessen róla szemlélődni. Nagyjából tízlépésenként egy-egy lámpaoszlop állt, amelyre lámpásokat agagttak, hogy – ha a szükség úgy hozza – a szultán serege éjszaka is biztonságosan menetelhessen rajta. A híd tehát közlekedési alkalmatosságnak szerfelett kiváló volt, és éppen ettől veszedelmes; lehetőséget adott egy nagy létszámú török seregnek arra, hogy gyorsan és veszélytelenül átkelhessen a Dráván, és harcba bocsátkozhasson magyar területen.
A magyarországi harcokban ennek a hídnak mindig is stratégiai jelentősége volt már azóta, hogy Szulejmán szultán parancsára először építették fel. A hídon keresztül a nagyvezír roppant méretű seregei gyorsan magyar földre léphettek, és a maguk javára fordíthatták a háború menetét. A magyarok mindig is törekedtek a híd elfoglalására vagy elpusztítására. A múlt században egyszer Pálffy Miklós magyar tábornok már felégette, de a törökök gyorsan újjáépítették. Azóta keresztény sereg nem jutott a közelébe.
Nekem jutott a feladat, hogy a hidat elpusztítsam. Azt már első pillantára láttam, hogy a felrobbantásával nem szabad kísérleteznünk. Szélességében nyolc óriási oszlop tartotta, egyenként ugyancsak tölgyfából, vastagabbak, mint a híd járó felülete. Hosszában három-négyklépésenként állt egy-egy vaskos tölgyfa pillér. A rendelkezésünkre álló robbanóanyag kevés lett volna ennek az erős alkotmánynak az elpusztításához, elhelyezése hosszadalmas volt és veszedelmes, eredményessége kétes.
Fel kellett gyújtanunk.
A kezünkre játszott, hogy január végén nagyon hidegre fordult az időjárás, és a Dráva a fenekéig befagyott. Ilyesmi állítólag nagyon ritkán történik, magam még sohasem láttam ennyire teljesen befagyott folyót, először csodálkoztam is rajta. Nyugodtan közlekedhettünk tehát a jég hátán, a folyó a lovakat is megbírta, ahogy az általuk vontatott, alkalmilag ácsolt eszközöket is.
A munka komoly akadálya volt, hogy az eszéki várból folyamatosan lőttek bennünket. A tüzelés éjszaka sem csillapult, fedezékeket kellett építenünk. Nem hoztunk magunkkal tüzérséget, sem muskétásokat, így néhány, jó karabélyokkal rendelkező német lovasszázadot jelöltünk ki, ők próbálták fedezni a munkálatokat; két napig puskatűzzel viszonozták az eszékiek lövöldözését.
Az eszékiek nyilván segítségért küldtek a tőlük délre található várakba. A török ugyan télen nemigen szeret hadakozni, de az eszéki hidat fenyegető veszedelem mégis arra bírhatja a boszniai pasát, hogy sereget gyűjtsön ellenünk. A délszaki tartományokból érkezett katonákkal nyilván semmire sem menne, hiszen fél nap alatt megfagynának a farkasordító hidegben, de jól tudtuk, hogy sok török katona már itt született, egész életét itt élte le, ezek pedig alkalmasak a téli harcra – ahogy a mi katonáink is.
Gyorsan ki kellett tervelnem, hogyan gyújthatjuk fel minél hatékonyabban a hidat. Az idő egyáltalán enm volt száraz, a hosszú évek óta álló tölgyfa tákolmány anyaga a csapadékos késő ősz és télelő folyamán meglehetősen átitatódott vízzel, láttuk, hogy nem egykönnyen fog meggyulladni.
Számba vettem, miféle és mennyi gyújtóeszközzel rendelkezem, és szétnéztem a környéken, minek tudnám hasznát venni.
Hamar megtaláltam a megoldást. A Dráva partján a hídtól nem messze nádasokat fedeztünk fel, töméntelen mennyiségű náddal. Egyes helyeken a partot szinte belepte az elszáradt nád. Természetesen ezt is sok csapadék érte, de mégsem tölgyfa volt, hanem nád; meg kellett gyulladnia.
Február elsején fogtunk hozzá. Féltucat szánt ácsoltattam, a katonák azokkal hordták a nádat. Megraktuk teljes hosszában a hidat náddal. A híd túlsó oldalára az eszékiek tüze miatt nyolc láb magas mellvédet állítottunk, gerendából és szintén nádból. A folyó jegére is nádat hordattam a híd alatt, és azt egészen a híd alsó gerendasoráig magasíttattam. Szerencsém volt; egész nyáron alacsony lehetett a vízállás, mert itt a faanyag viszonylag száraz volt, talán itt a legszárazabb.
A nádat időnként lőporral hintettem be, gyutacsokat szórattam közé. Néhány tucat kisebb puskaporos hordót is rakattam bele a különösen kényes pontokon. Az eszéki török ágyúk néhány fel nem robbant gránátja is belekerült. Ami ként, parafát, egyéb gyúlékony anyagot magunkkal hoztunk, mind felhasználtuk. A tetejére kanócokat rögzítettünk, igen sokat.
Február másodikán kora délután néhány órára kisütött a nap. Addigra éppen végeztünk az előkészületekkel, és a kedvező időben harmincnál több ponton gyújtottuk meg a hidat. Tisztában voltam vele, hogy nem hagyhatjuk magára a lángoló alkotmányt, hiszen a néha felszitáló eső hamar eloltaná, az eszékiek a távozásunk után azonnal ott teremnének, és megmentenék. Őriznünk kellett tehát, és folyamatosan szítanunk a tüzet.
Két nap és két éjszaka egyfolytában égett az eszéki híd. Pokoli látvány volt. A száraz, szép és hideg időben hatalmas lángok lobogtk az égre. A puskaporos hordók fellobbanása valóságos tűzijátékkal járt¸ komor és fenséges látvány volt egyszerre. Az égig csaptak a lángok. A rettenetes tüzet látva az eszéki ágyúk dühödten újra megszólaltak, aztán már csak néha hallatszott onnan egy-két szórványos puskalövés. Nem tudták megakadályozni a híd elpusztítását, első látásra úgy tűnt, beletörődtek. De nem így volt, mert fertályóra múlva az eszéki ágyúk és puskák újra megszólaltak, és végig golyózáporban dolgoztunk. Isten különleges csodájának tartottuk, hogy egyetlen sebesülés sem esett. Az eszéki törökök hasztalanul fecsérelték a lőszerüket.
Ha lettek volna velünk ágyúk és ostromszerek, valószínűleg körülzárjük Eszéket, és elnémítjuk a lövegeiket. Talán el is foglalhattuk volna a várat, így azonban erre még csak nem is gondolhattunk. Talán majd egyszer…
Két éjszakán keresztül világították be az eget az égő eszéki híd toronymagasan lobogó lángjai. Irtózva szemléltük. Ördögöt idéző pogány ünnepre emlékeztető, vad és ünnepélyes látvány volt, amelyet állandóan a fel-felrobbanó lőpor vad robaja kísért. A híd romokban hevert. Az innenső oldalon álló hídfő oszliopainak maradékát még a második nap hajnalán felrobbantattam, hogy minél nehezebb legyen helyreállítani. A második éjszaka a pokoli hőtől a jég is megrepedezett, és napfelkelte után zajlani is kezdett. A híd maradékai a jeges vízbe süllyedtek.
A harmadik nap reggelére már csak szánalmas, üszkös romok maradtak az egykori daliás és fényes eszéki hídból, a török hadak állandó felvonulásának leghíresebb eszközéből. A híd teste mindenütt leszakadozva, tönkre téve, az oszlopok leomolva, kidőlve, szánalmas roncsként meredeztek itt-ott elő a vízből. Odaát csonkán magasodott az egykori hídfő. Hogy a rombolás munkáját teljessé tegyük, három önkéntessel áteveztem még a túlsó partra, és felrobbantottuk a hídfőt. Az eszékiek vadul tüzet nyitottak ránk, de a lövedékek messze tőlünk csapódtak be. Amikor változtattak az irányzékon, túllőttek rajtunk, és telibe találták az egyik ledöntött oszlopnak a folyóból elő meredező roncsát. A híd maradékainak elpusztításához az eszéki törökök is hozzájárultak.
Nem volt miért tovább itt maradnunk. Zrínyi marsall gyorsan megszemlélte törzskarával a híd maradványait, aztán parancsot adott, és máris felharsant a kürtjel:
Lóra!
Minden további késedelem nélkül útnak indultunk. Útba ejtettük Siklós várát, ahonnan korábban ágyúlövésekkel figyelmeztette bajtársait a török. A várat övező külső palánkot azonnal lerohantuk, a lóról szállt dragonyosok és huszárok rövid harcban elfoglalták, és máris lángba borítottuk. A török a várba menekült, és még egy ágyút sem mert ránk sütni. Nem volt benne bizonyos, hogy nem akarjuk ostrom alá venni, és láthatóan megszeppent ettől a lehetőségtől.
A siklósi vár az általam látott legszebb magyarországi várak közé tartozik. Kőből épült ugyan, de viszonylag kicsi és meglehetősen régimódi. Egy zömök kaputorony, alacsony, csipkés falak, karcsú tornyok. Mögöttük magas, szépen épített palota. Utóbbi aligha oszmán pallér keze munkája, a stílusa keresztény kézre vallott.
A török láthatóan védelemre készült, és aligha lehetett bőségében a lőszernek. Néhány száz védőnél nem volt a várban több. Eljátszogattam a gondolattal, hogy egyszerre négy-öt ponton megrohanjuk Siklóst, berobbantjuk a kapuerődöt, esetleg aláaknázzuk valamelyik tornyot. A török tisztában lehetett ezzel, nem lőtt ránk, a védelemre tartogathatta a puskaporát. Öt-hat nap alatt bizonyára bevehettük volna Siklóst, de nem érte meg az időveszteséget.
Az elmúlt évszázad közepén, amikor a török Siklóst elfoglalta, az elvonuló magyarokat hitszegő és alávaló módon legyilkolták. Lehet, hogy a vár parancsnoka emlékezett erre, és szorongva nézte a mi túlerejű seregünket.
Régebben gyakran megesett, hogy a török legyilkolta a feladott várak elvonuló magyra védőit. Ezt leginkább amiatt művelte, mert a magyarok hosszan és szívósan védték váraikat, csak akkor adták fel őket, amikor a további harc már végképp kilátástalanná vált, és maguk nagyon megfogyatkoztak. Némelyik várat csodálatra méltóan hosszú ideig védelmezték a folyamatos török ostrommal szemben. Nándorfehérvárat – ez volt egykoron az ország vaskapuja – egy Oláh Balázs nevű parancsnok hatvanhét napig. Gyula várát Kerecsényi László hatvanhárom napig, Győrt pedig a német Ferdinand von Hardegg hatvanegy napig tartotta. Utóbbi egyébként gyávaság miatt kivégeztette később az úgynevezett felmentő sereg parancsnoka, aki az ostrom alatt tétlenül vesztegelt, és semmit sem tett Győr felmentése érdekében…
Pedig a török nem tartotta gyávának Győr védőit, hiszen a hosszas ostrom után életben maradt csekély számú keresztény harcost katonai tiszteletadással bocsátotta el.
Előfordult, hogy a védők az utolsó emberig küzdöttek egy-egy magyar vár védelmében. Ilyen volt az apró Drégely nevű erőd parancsnoka, Szondy György, de a leghíresebb ilyen példát minden bizonnyal Zrínyi marsall dédapja szolgáltatta.
Sokkal ritkábban, de az is megesett, hogy valamelyik magyar vár ellenállását az oszmánoknak nem sikerült megtörniük, és hosszú harc után eredménytelenül takarodtak el a falak alól. Így járt egyszer a híres egri várral, vagy az újabb időkben egyszer-egyszer Nagyváraddal és Érsekújvárral. Ezek híres történetek, énekmondók dalolnak róluk, de például annak idején – valamikor a múlt században – a török a Zrínyi család legfontosabb várát, Csáktornyát is eredménytelenül ostromolta.
A siklósiak bizonyára nagyon megkönnyebbültek, amikor elvonulni láthattak bennünket. A sokkal gyengébb Baranyavárat azonban kevesebb, mint egy óra alatt, rohammal vettük be, őrségének zöme megadta magát. Az itt talált néhány használható ágyú számára lövegkocsit készítettünk, és önkéntesekből tüzércsapatot szerveztem. Még aznap délután frissen szerzett ágyúink tüzet nyitottak egy másik kisebb oszmán vár, Sásd falaira. Ennek a védői már be sem várták magukat, lényegében az első lövések után megadták magukat.
Kiderült, hogy a közelben egy itt telelő tatár csambul táboroz. A barbárok a nagyvezír rendeletére maradtak itt, hogy a török várak számára mozgékony védelmet biztosítsanak. Ennek a feladatnak aligha feleltek meg, eddig színüket se láttuk. Később a foglyok azt vallották, tudtak a hadjáratunkról, de nemigen fűlött hozzá a foguk, hogy Zrínyi marsallal összeakaszkodjanak, inkább úgy döntöttek, veszteg maradnak, hátha megússzák szárazon.
Nem úszták meg.
A legjobb lovakkal rendelkező huszárszázad felverte, és maga után vonta őket, mi pedig a zömmel egy hosszan elnyúló domb mögé vonultunk, ahol a fenyőerdő tél közepén is remekül elrejtette a várakozó sereget. Néhány század huszár fentebb, egy bozót mögött helyezkedett el. A szemben lévő domb fenyvesei mögött is a mi lovasaink rejtőztek.
Nem volt nagy a tatár csambul, aligha lehettek többen háromszáznál. Később, a táboruk elfoglalása után Zrínyi marsall is ennyire becsülte a számukat.
Mielőtt a döntő pillanat elérkezhetett volna, valamelyik tatár vezér gyanút foghatott, mert kürtszó harsant, a csambul megtorpant. Ekkor még csak a csapat eleje ügetett be az egérfogóba. Ahogy a tatárok fordulni kezdtek, megszólaltak a mi kürtjeink is, mire vad csatakiáltással, vágtában rohantunk rájuk. Akkorra hátat mutatott nekünk az egész csambul, némelyik visszafelé próbált nyilazni, a nxylvesszők a fejünk felett suhantak el. Az ellenség száma csekély volt, a mienk nagy, aznap nem jutottam hozzá, hogy összemérjem velük a szablyámat. Csak a holttestek halmát láttam.
A csambul vége kereket oldott, a többi zömmel elesett. A futók után Zrínyi marsall huszárokat menesztett, azok késő éjszakáig kergették őket. A hajsza a Duna partjáig tartott. Másnap hajnalban néhány tucat foglyot pányvakötélen hoztak utánunk. A többi tatár többségét kardélre hányták hajsza közben, néhány azonban eljutott a nagy folyó partjáig, és beleúsztatott a jeges Dunába. Oda már nem követték őket a magyar huszárok.
Február ötödik napján értünk vissza Pécs alá.
Jól sejtettük: Hohenlohe altábornagy úr nem tudta elfoglalni a pécsi várat. Több sikertelen rohamot intézett nár a falak ellen, tetemes veszteséggel. A törökök keményen védekeztek. Hoggadt és tapasztalt bég volt a parancsnokuk, pontosan felmérhette, hogy ostromágyúk híján nem sokat árthatunk nekik.
A gyalogság hangulata határozottan romlott, amióta elváltunk tőlük, sok volt a sebesült, a beteg, a hideg is sokakat ledöntött a lábukról. Nagy örömmel üdvözölték a visszatérő lovasságot, sokan gyúltek a megérkező huszárok és német lovasok tábortüzei köré, hogy a győzelmes hadjáratról halljanak.
A néhány nap alatt, amíg odavoltunk Pécs ostroma közben két tábornokunk is elesett. Esterházy herceg mesélte el este poharazgatás közben, hogy Hamerle tábornok szinte mellette állva esett el, amikor szemrevételezni akarta a vár egyik pontját. Szintén török nyílvessző okozta Herberstein tábornok halálát is. Emiatt a hangulat nyomott volt, a legénység csügegdt, fáradt, kedvetlen.
Este a haditanácson meglehetősen élénk vita támadt. Zrínyi marsall kijelentette, hogy azonnal abba kívánja hagyni az ostromot, mert eszi az időt, mindenképpen elhúzódna kellő ostromszerek nélkül, és a seregnek ennél fontosabb céljai vannak. Hohenlohe altábornagy és sok német tiszt az ellenkező véleményen volt. Meglepetésemre Esterházy herceg is az ostrom folytatását kívánta. Azzal érvelt, hogy kellő kitartással, kiéheztetéssel el lehetne foglalni Pécset. Szerinte a pécsi törökök készletei fogytán vannak, és hamarosan rájuk köszönt az éhezés. A pillantásával a segítségemet kérte, de fejrázással jeleztem: nem értünk egyet. Mérhetetlen szerencsémre a herceg nem haragudott meg rám. Esterházy herceg úr igazi, nemes lelkű főnemes. Vannak nagyurak, akik ennél sokkal kevesebb miatt egy életre engesztelhetetlenné válnak.
Amikor engem kérdeztek, kifejtettem, hogy Zrínyi gróf úr véleményével értek egyet. Az ostrom azonnali félbehagyását indítványoztam, egyben azt is javasoltam, hogy a gyönyörű várost, Pécset a távozásunk előtt irgalmatlanul gyújtsuk fel. Elvonulásunk után a török napokig bajlódik majd a tűz eloltásával, és a jelyreállítással, nem marad energiája semmiféle ellenintézkedésre.
Zrínyi marsall természetesen a távozás mellett döntött. Válaszában kifejtette, elfogadja a város felgyújtására tett javaslatomat, egyúttal megbízott a végrehajtásával is. Hohenlohe altábornagy, Esterházy herceg és a többiek érveire azt felelte, semmi bizonyítékunk sincs arra, hogy a török készletei fogytán vannak, de ha így lenne, akkor is leghamarabb egy hónap múlva derülhetne ki, annyi időnk pedig nincs. Az egyhelyben táborozás a csikorgóan hideg téli időben demoralizálja a legénységet, és aláássa az egészségét. A szép és harcrakész sereg szánalmasan lezüllik, és egy hónap múlva már nem lesz komoly harcra alkalmas, ha továbbra is itt maradunk.
Hohenlohe altábornagy úr láthatóan erősen megorrolt Zrínyi marsallra, de később a viszonyuk rendeződött. Amit egyesek terjesztenek, hogy a két kiváló katona összeveszett volna, és meggyűlölték egymást, abból árva szó sem igaz. Egyikük sem könnyű természetű, de mindketten lovagias és bátor emberek, fegyvertársak, katonák. A kölcsönös tisztelet megmaradt, vita közben egyikük sem ragadtatta el magát.. Harmadnap újra a legjobb barátságban voltak.
Z
