Vén Muskétás

Az természetes volt, hogy az elkészült aknafolyosók esetében a gyújtózsinórok sem maradhatnak szabadon. De hogyan léptetjük őket ki onnan?
Egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy a zsinórok szabadon maradjanak. Tömérdek ló és szekér érkezik, véletlenül is elszaggathatják őket, ha pedig csak egyet is felfedeznek, nagy baj van.
Nem volt más választásunk, ásni kellett, újra ásni, és megint ásni. Magam is beálltam nem egyszer, folyt a víz a hátamon a fagyos időben. Azt hiszem, Zsófia asszony gondoskodása sok ember életét mentette meg. Zrínyi gróf csöndes felesége ugyanis naponta fél szekérrakományra való frissen mosott pamutinget és meleg felsőruhát küldözgetett Zrínyi-Újvárhoz, az aknászok is sűrűn csereberélték, én is. Még Péter gróf is gyakran ehhez folyamodott.
Nehezítette a dolgot, hogy friss ásásra sem bukkanhatott tatár sehol. A föld felső része fagyott volt, időnként ónos eső szitált, egyszer még hó is esett. Hálásak voltunk érte, mert segített eltüntetni a nyomokat.
A gyújtózsinórok kedvéért tovább kellett ásni az aknafolyosókat, egészen a várárokig. Utóbbi igen komoly problémákat vetett fel, mivel a várárok megint kritikus pont volt, a tatár, vagy a török pontonos tiszt belenézhet – ott sem lehettek gyújtózsinórok. Kénytelenek voltunk tovább ásni, és bevinni a folyosót – a várárok alá. Az emberek most már zúgolódtak, amit Péter gróf csendesített le, aki a saját pénzéből alaposan megtetézte a napszámot.
Végül sikerült elkészülnünk az összes járattal, és a gyújtózsinórokat bevezettük Zrínyi-Újvár nagy sarokbástyájába, ahol már ott volt addigra minden egyéb kellék és fegyver, és ahol az én feladatom lesz, hogy egyszerre meggyújtsam az összeset.
A két hídfőnél csak egy-egy nagyobb töltetet helyeztünk el, de a gyújtózsinór ott még nagyobb problémát okozott. A bal parton különösen. Mindenképpen fel kellett vinni a várhoz, ami a legnehezebb munka volt, ráadásul sietnünk is kellett, mert az a hír jött, hogy a tatár már Pécs körül jár.
A másik hídfőnél szerencsére elég volt egyetlen hosszú és mély folyosót ásni, és utána a zsinór csak egy láb mélyen, jól rejtve haladt egészen a Murának a halastó zsilipjével szembeni partszakaszáig, ahol már ott volt a hajómalom is. Utóbbit amúgy is innen terveztük indítani.
A legnagyobb területtel volt a legkevesebb gond. A tatárok várható jobb parti gyülekezőhelyének talaja felül fagyott volt, de a mélyben nagyon jól lehetett haladni, és a gyújtózsinórok álcázásával sem volt különösebb gond. Körkörösen aknáztuk alá a gyülekezőhelyet, a gyújtózsinórok meggyújtásának dolgát és felelősségét Péter gróf vállalta magára. Neki viszonylag biztonságos helye lesz egy erdőcsoport mögött, ahol a bevetendő csapatok egy része fog várakozni.
- Sok ezer tatárt röpítek majd az égbe! – dörmögte többször is naponta.
Gondolkodtam rajta, hogy a kocsik várható várakozóhelyét is alá kellene aknázni, de letettem róla, nem volt már elég idő.
Emellett száz egyéb dolgom is akadt még. Vagy több. Szerteágazó tervet dolgoztam ki, és szinte senki sem tudott nélkülözni, néha csaknem hajba is kaptak rajtam az emberek.
Szerencsére a töltetek elhelyezését a gróf tisztjei vállalták, meggyőződtem róla, hogy értenek hozzá, és hagytam őket nyugodtan dolgozni. Nem is csalódtam bennük.
Amikor a végső tervemet ismertettem Zrínyi gróffal, ő csak ennyit mondott:
-    Kissé bizarr.
Igaza volt, bár ez a terv nem kissé volt bizarr. Nagyon bizarr volt. Rettenetesen bizarr.
Rossz puska- és ágyúcsöveket kértem a munka kezdetén Guzics kapitánytól – aztán magam is meglepődtem, amikor amikor nem kevesebb, mint hétszáz puskacsövet kaptunk. Némelyik igen koros lehetett, a legtöbbje rozsdás. Ezután még tizenhét ágyúcső is került, egyik-másik már a Nagy Szulejmán korában is igen vén lehetett. Alig győztük kihordani Zrínyi-Újvárhoz a rengeteg csövet.
Álltam és néztem a halmot. Ennyit? Mind használjam fel?
-    Hát persze, hogy mindet, alezredes úr – mondta Guzics kapitány, akit közben szintén elkapott a munka láza. – Itt vagyunk sokan. Segítünk, csak mondja meg, mit kell tennünk!
Vakargattam a tarkómat. Néhányat valóban akartam, de nem ennyit. Hová helyezem el ezt a temérdek fegyvert?
Mindet elhelyeztük.
Először azonban lóháton többször is körbejártam a vár romjait, hogy szemrevételezzem, mi látszik odafentről. Kiderült: ha a csöveket a földhalmok tetején, illetve – ahol ilyenről egyáltalán beszélni lehetett – az egykori sáncok és teraszok tetején egyszerűen végigfektetjük, lentről egyáltalán nem láthatók. Csak nem szabad kilógniuk a csöveknek.
Péter grófnak nem tetszett.
-    Ha fellovagol ide egy, azonnal kiszúrja.
Fellovagolni? A várárkon keresztül? Ebben meg én nem hittem.
-    Jó, lovagolni nem fog, – visszakozott Péter gróf. – de felkapaszkodhat.
Igen, felkapaszkodhat. Azt valóban megteheti. Bár a sötétedés után azt is hiába.
Néhányan különféle kivihetetlen javaslatokkal álltak elő, hogy takarjuk be a csöveket földdel, földdel fedett gyékénnyel, vagy éppenséggel eleve dugjuk őket a földhalomba.
Egyszerűbb megoldás kellett.
-    A rozsda miatt úgyis be kell festeni őket – mondtam Guzicsnak. – legyenek eleve földszínűek.
Így cselekedtünk. A puskacsöveket ügyesen a terasz, a földhalmok és a még álló sáncrészletek tetejére fektettük, a csövek végét mindenütt a peremnél néhány ujjnyival beljebb.
A tizennyolc legépebb puskacsövet azonban a hajómalom számára tettem félre. Arra még öt vén szakállas puskát is szereltettem. Jó sűrűn helyeztük el őket, erős volt a gerenda, elbírta.
Az ágyúcsövekkel persze minden nehezebb volt, de azt is megoldottuk, szinte mindegyiket másképpen. Akadt, amelyiket éppen úgy lefektettük a sánc tetejére, mint a puskákat, de némelyiknek Guzics kapitány legényei valóságos bundát készítettek – sárból.
Amikor az összes puska- és ágyúcső a helyén volt, Guzics kapitány riadt arccal hívott félre.
-    Baj van, alezredes úr!
Annyiszor volt már különféle „baj”, hogy teljesen fásultan reagáltam:
-    Mi nem tetszik?
Akármi is a probléma, valahogy megoldjuk, csak jöjjön végre az a nyavalyás tatár, juttassuk a pokolra, és hatalmasat fogok aludni.
Várakozásteljesen néztem a kapitányra.
-    Itt a rengeteg cső, alezredes úr, – hadarta egyszuszra. – hogyan kerítünk ennyi závárzatot? Vagy ennyi egyszerű elsütő szerkezetet? Legfeljebb négy-öt napunk lehet!
Ennyi a baj? Úgy megkönnyebbültem, hogy hangosan felnevettem, amitől szegény Guzics arca megnyúlt, és némileg rosszallóan mért végig. Bátor és szorgalmas férfi volt, remek katona, de nem volt szegénynek egy csöpp humorérzéke sem.
-    Závárzatot? Elsütő szerkezetet? – még mindig küszködtem a nevetéssel. – Nem kerítünk sehonnan!
-    Sehonnan?
-    Egyetlenegyet sem!
-    Egyet sem? – tört ki a kapitány. – Akkor hogyan sütjük el őket?
-    Ősi módon.
-    Miféle ősi módon, alezredes úr?
-    Évszázadokkal ezelőtt a legelső puskákat gyújtózsinórral sütötték el. Abból meg van elég.