Krisztics elment, én pedig a periszkópra tapadtam. A strázsamester most ér az aknák gyújtózsinórjaihoz. Tűzszerszámot vesz elő. Meggyújtja. A zsinórok sercegve-sisteregve tüzet fognak, és a tűz elindul futva, alagutakon, kanyarulatokon át a föld alatt, hogy pusztító küldetését beteljesítse. Lent a vár alatt tömörülő tatár sereg lovainak lába alatt hatalmas, előkészített töltetek várják a tűz impulzusát, hogy minden erejüket megfeszítve a levegőbe röpítsék az ellenség roppant lovasseregét.
Vártam, és remegett a kezem. Tudtam, hogy legfeljebb öt-hat perc lehet hátra az első robbanásig. Utána rövid időn belül belül az összes eszközömet be kell vetnem, aztán minél hamarabb el kell tűnnünk innen.
Tudtam, hogy a Mura túloldalán is erre várnak, Az első robbanás a jel, hogy ott is meggyújthatják végre a gyújtózsinórt. Vajon, kinek a keze verítékezik odaát a tűzszerszámon?
Hihetetlenül, döbbenetesen sok idő telt el. Talán évezredek. Éreztem, érzékeltem az idő tompa és üres lassúságát, hogy egyetlen pislogásom az örökkévalóságig tart. Vajon mennyi idő telt el, míg a szempillám öntudatlanul lecsukódott? És amíg újra – szintén öntudatlanul – kinyílt.
Lent nyüzsgött, hemzsegett a tatár. Néhány fáklyás lovas éppen a megfelelő szögben állt, és most először szinte egyenként is szemügyre vehettem a tatárokat. Láttam a kucsmás sisakokat, a mellvérteket, a tegezeket.
Aztán valami mást is…
Az egyik lovas nyeregtáskáján függött valami. Akaratlanul is odanéztem. Először nem ismertem fel, vagy csak nem készültem a látványra, de hosszú tizedmásodpercek telhettek el, mire megértettem, hogy mit látott.
Levágott fejek.
Levágott emberi fejek. Az egyikről még csöpögött a vér. Talán valami falun lovagoltak keresztül, ahol kardélre hányták a lakosságot, vagy esetleg valami magányos utazót vitt komisz balszerencséje a tatár markába.
Az átkozott tatár emberi fejeket hurcol magával, mint valami trófeát.
Ide is ezért jön. Mindenkivel ezt akarja tenni, akit csak talál Csáktornyán, vagy a környékén.
Velem is ezt akarja tenni.
Megremegtem. Elpusztulsz, gazember!
Irdatlan robaj mordult fel, és minden elsötétedett. Az első pillanatban még meglepődtem, aztán megértettem: felrobbant az aknánk. Legalább az egyik.
Minden kavargott; földtömegek, emberi testrészek kavarogtak a levegőben.
Remegett a föld a lábam alatt. Tudtam, hogy valamelyik aknánk távoli hatása, mégis megrettentem tőle. Mellettem hárman-négyen is megbotlottak, és elzuhantak. Irdatlan dörrenés zendült, mintha az ég boltozata szakadt volna le.
Újabb és újabb dörrenések hallatszottak. A következő pillanatban ért hozzám az első fájdalomsikolyok rémületes crescendója. Artikulátlan üvöltések, dörrenések, fájdalom, düh vegyült össze egy szörnyű és alaktalan hangegyvelegbe, lovak és emberek halálordítása, sebesültek őrjöngő visítása, fém, fa, föld csattanásai, újabb aknarobbanások.
Egyetlen fáklya sem égett, a Hold fénye nem hatolt el a vár elé, inkább sejtettem, mint láttam, hogy mi történik. A káoszt nem lehetett nem érzékelni.
Hirtelen újabb hatalmas dörrenést hallottam, de ez most a távolból mordult fel. A túlsó part! Ott is elkezdték.
Még egyszer letekintettem, aztán lassan felálltam a periszkóp mellől. Újabb dörrenések reszkettették a levegőt- közel is, távol is.
Megértettem, hogy nincs vesztegetni való időm.
- A hadigépekhez!
Folytatása következik.
