SZÁZKILENCVENÖTÖDIK RÉSZ
Most térhetek vissza a korábban feltett kérdések következő csoportjához:
- Elhiszi még valaki, hogy valaha kifizethetjük az adósságainkat?
Ideje volna minden téren a propaganda helyett a valóságra támaszkodni, és a stratégiát annak megfelelően kidolgozni.
Az, hogy ez a nyomorult ország a közelmúltban felhalmozódott, az egykori hadisarcot százszorosan is meghaladó adósságait valaha is kifizeti, képtelenség. Aki ebben hisz, elmekórtani jelenség.
Ha nem tudjuk kifizetni, akkor ennek megfelelően kell a jövőt terveznünk.
Most következnek azok a kérdések, amelyek közvetlenül a lírával, a költészet feladataival, küldetésével, társadalmi szerepével foglalkoznak.
- Ilyen helyzetben az irodalomnak valóban intertextualitással, fásult semmitmondással, meg „posztmodern” szellemi homokozóval kell játszadoznia, „vendégszövegeket” kell lopkodnia, esetleg komolyabb feladata is van?
- A lírát semmire sem kötelezi az emberiség morális egységének elve? A személyes emberi és költői felelősség?
- Valóban kisstílű elveken alapuló, kvázi-dilettáns poétikára támaszkodó szövegegyvelegekre van szükség, esetleg valódi értékre?
A következő részben ezekre kell felelnem.
Folytatása következik.
