KÉTSZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ
Nézem tovább a verset.
A következő néhány sort egybe tartozónak tekintem:
„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Az újabb blődli után megint egészen kiváló rész következik.
„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
A vers szerkezetében ennek a négy sornak körülbelül olyan szerepe van, mint más költeményeknél a jó refrénnek: a különféle elkalandozások után visszahozza a verset a fősodorba, jelen esetben az alapvető szituációba. Ami jelen esetben a Költő töprengése, kitérőkkel tarkított monológja a hazáról.
„Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Ezt is érdemes elemeire bontani.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Visszatér a korábbi motívum, a „haza” szó kétféle értelme. A vers elején szóvá tettem, hogy ott gyermekes és idétlen. Itt azonban nem az.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Ez itt nagyon tiszta és – erős. Újra felszikrázik a költői erő.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Egyszerű és erőteljes.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Mitől ennyire jó ez a sor?
A keresetlen egyszerűségtől, amely azonban borotvaélen táncol. Egyetlen szótagon sem változtathatunk. Próbáljuk csak meg – tüstént elillan a költői erő.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Részeire bontom, érdemes.
„Mentem haza,”
Természetesen a lírai Én igazából nincs mozgásban, a Költő íróasztala mellett ül és töpreng. Segítségére jön azonban a múlt idő, amely az irodalomban hagyományosan az epika legfőbb segítője, de alkalomadtán a líra sem nélkülözheti a szolgálatait.
„Mentem haza,”
Semmiféle más igealak nem volna képes itt megteremteni ezt az atmoszférát.
„Mentem haza,”
Múlt időben, de nem a hangsúlyozottan befejezett múlt időben, tehát nem „elmentem haza”, hanem csak
„Mentem haza,”
Mi a különbség?
Rengeteg. Ha „elmentem” lenne, azt jelentené, hogy a vers lírai hőse a konkrét értelemben véve megérkezett „haza”, ez pedig tüstént alá is aknázná sor második felét. Így azonban nem:
„Mentem haza,”
Így azonban nem előre tönkreteszi, hanem kitűnően előkészíti a sor második felét.
Apróság? Talán. A líra azonban – mint a nyelv művészete – ilyen apróságokon (is) épül. Bármilyen gazdag is a nyelv, nem írhatunk bármit bárhová.
„Mentem haza,”
„Mozgásban voltam, de a mozgásomnak csak az irányát közöltem, eredményét nem.”
„Mentem haza,”
A „haza” itt a lehető leghétköznapibb értelemben áll: ’lakóhelyemre tartottam’.
„s a haza hol van?”
Így tud ez a kérdés olyan hatalmas erővel érkezni, ahogy első olvasatra látjuk. Elemi erejű.
„s a haza hol van?”
A „haza” szó itt gyakorlatilag minden lehetséges értelemben megtalálható. Méghozzá egyfajta értelmi hierarchiában. Egyik a másikból következik. Vegyük számba:
- Lakóhely – az előkészítés eredménye.
- Otthon – a kérdésben ez is benne van. némi filozófiai elvonatkoztatás kell csak hozzá, hogy az eszünkbe jusson, de Part Nagy sora ezt kifejezetten sugallja.
- Haza – mint népem, nemzetem lakhelye, országom – az előzőből logikusan következik.
Egy másik megközelítés:
Lakóhelyem
↓
A hely, ahol éppen élek. Ha „hazamegyek”, ide veszem utamat. A sor azonban ennél mélyebben érint, a kérdés rendkívül hatásos. Ezért óhatatlanul eljutok a következő fokra:
↓
Otthonom
↓
Vajon ahol jelenleg lakom, mennyire otthonom? A ház, vagy lakás, ahol éppen lehajtom a fejem, mennyire felel meg azoknak az igényeknek, amelyeket az otthonommal szemben támasztok.
A legkínzóbb kérdések egyike: → Van-e otthonom egyáltalán?
↓
Természetesen erre nincs válasz, hiba lenne.
↓
Ez mellékes kérdésnek tűnik, pedig fontos szerepe van.
↓ ↓
Hazám Hazám
↓
Mindkét szál ide vezetett.
Ezeket a motívumokat figyelembe véve érthetjük meg, miért van ennek a kérdésnek itt ilyen elemi ereje.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Semmiképpen sem szabad félreérteni a kérdést. Nem csak ebből az egy elemből áll:
„a haza hol van?”
Nem arról van szó, hogy a térképen merre a haza. A kérdés nem egyszerűsíthető le. Erről gondoskodik a sor első fele.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Megint igen egyszerű szóhasználat, a költői erő maximumával – már nem először.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Mitől ennyire hatásos ez a kérdés? Mi adja elemi erejét?
„Mentem haza, s a haza hol van?
A mondatban nem egyetlen kérdés található, hanem kérdések egész csokra.
- Filozófiai értelemben hol a hazám? Merre kell keresnem azt a földet, közösséget, gondolkodásmódot, ahol otthon érezhetem magam?
- Egyáltalán mi a haza? Mit jelent ma a fogalom?
- Mitől van hazám? A haza mitől haza, én magam mitől vagyok a gyermeke?
- Hogyan tudok rátalálni a hazámra? Hová, merre, hogyan kellene „mennem”? ha úgy gondolom, hogy rátaláltam, jó úton járok-e?
Nyugtalanító kérdések. A válasz nem könnyű.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Az ilyen kérdéseket a líra nem akarja megválaszolni, hiszen a felelet az Olvasó lelkében található.
„Mentem haza, s a haza hol van?
Szép és erőteljes sor. Nézzük tovább a verset.
„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Kiváló költői érzékre és tehetségre valló sorok. A nyugtalanítóan lebegve maradt kérdés után remekül érvényesülő kép.
„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Nagyszerűen építkezik a versnek ebben a részében Parti Nagy Lajos.
„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Szép és eredeti kép.
„halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.”
Érdemes ezt is részeire bontani:
„halkan szuszogtak kinn a fák,”
Kitűnő, nagyon finom megszemélyesítés, a jól felépített kép kiindulópontja.
„halkan szuszogtak kinn a fák,”
Példaszerű indítás. A hétköznapi szóhasználatból indul ki. Ha szél mozgatja lágyan a fák lombjai, a leghétköznapibb magyar kifejezések a hang érzékeltetésére:
- Susogás
- Susognak a fák.
Parti nagy igéje igen közel áll ehhez.
„halkan szuszogtak kinn a fák,”
A „szuszogtak” lágyabb, meghittebb, mint a köznyelvi „susogtak”, és a versnek most éppen erre van szüksége.
„halkan szuszogtak kinn a fák,”
Két határozó van még a verssorban, mindegyik kiválóan megválasztva, és igen jó helyen.
- Halkan
- Kinn
Ezzel együtt éppen a szükséges információ ahhoz, hogy az Olvasó maga elé képzelhesse a képet.
Amint ez megtörtént, folytatódhat:
„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”
Érdekes, de eredeti hasonlat. Nyilván magas, vékony fákról van szó. A Költőnek ezekről felfelé néző csövű ágyúk jutottak az eszébe, a kérgük mintázatáról pedig a huzagolás. A fák tehát úgy állnak, mint ég felé néző, vontcsövű (huzagolt) lövegek.
„álltak mint ágyúk, huzagoltan,”
A „huzagoltan” nem magától értetődő, nem hétköznapi képzettársítás. Eredetisége vitathatatlan. eleve utal a szabályosságra, katonai fegyelemre, és máris benne bujkál a háborúnak, mint igen összetett képrendszernek a sejtetése, amivel a következő sort készíti elő.
„s szétágyúzták az éjszakát.”
Erőteljes és meghökkentő lezárása a képnek. A fák hosszú sora, amint tüzérségi párbajt vív az éjszakával, a sötétséggel. A kép maga is igen impozáns, és kiváló kíséretet szolgáltat a Költő vívódásához, töprengéséhez. A kettő összetartozik: a vívódás kelti a Költőben a sötét éjjelt „szétágyúzó” fák képzetét.
Parti Nagy visszatért a versbe. Ezt a szegmentumot szinte röpíti a költői erő. Nem véletlen, hogy ebből a kitűnő részből teljesen hiányoznak a korábbi szójátékok, szóviccek és egyéb sallangok.
Ideje tovább mennem.
Folytatása következik.
