Első rész
Ez a tanulmányom magától értetődően támaszkodik mindarra, amit a korábbi, A szabad akaratról írott esszémben elmondtam.
Itt legalább annyira fontos ügyről van szó, mint ott.
Elindult az új honlapunk, ahol a jelen magyar nyelvű amatőr líra értékeit kívánjuk összegyűjteni és felkarolni:
Ebben az esszésorozatban igen sok idézet lesz. Részben régi és nagyon régi költeményekből, részben pedig kortárs szerzők alkotásaiból.
Ebben az első részben azonban kizárólag saját régebbi munkáimat veszem elő. Kettőt is. A második verset az esszésorozat mottójául szánom.
Ha szerelemről és szerelmi líráról beszélünk, hivatalból kitagadott értékeket hozunk vissza a köztudatba. A XX. századi kultúra igen sok elemében szerelemtagadó kultúra volt, és a jelen pillanatban – amikor talán már közeledünk a hosszú XX. század végéhez – eme szerelemtagadás még mindig betölti kútmérgező szerepét, bár korántsem tűnik már olyan izmosnak, mint évtizedekkel ezelőtt. Inkább valami porladozó múmiagyűjtemény foszladozó darabja, ami arra vár, hogy végre eltemessék.
Szó mi szó: a mögötte álló filozófia is eléggé ásatag ma már. Megváltozott a világkép, megváltozott az emberek mentalitása, hétköznapi élete, megváltozott a Föld bolygó arculata.
Mi emberek, hajlamosak vagyunk gyorsan lemondani múltunk értékeiről, viszont a pszeudo-értékeket hosszasan őrizgetjük, mint Mari néni ama régi levelet, amit valami huszárkapitány írt a dédimamának anno 1907-ben.
Érdekes, hogy sok esetben a valóban fontos dolgokkal kapcsolatban vagyunk ostobán és önveszélyesen konzervatívak. Ez is az emberi kultúra különösségei közé tartozik.
Az egykori brit birodalom számára a tengeri hatalomnál semmi sem lehetett fontosabb. Ezt ismerve roppant különösnek tűnik, hogy néha mennyire eluralkodott brit flottakörökben a parttalan konzervativizmus. Amikor 1840-ben nyilvánosságra hozták az Őfelsége hadiflottáját vezénylő admirálisok személyes adatait, a világ felszisszent. Kiderült, hogy a földkerekség legerősebb és legkorszerűbb hajóhadát totyakos vén salabakterek vezénylik, akiknek régóta nyugdíjban volna a helyük, ahol kedvükre szendereghetnének egy puha karosszékben. A brit flotta negyvenegy aktív szolgálatban álló tengernagya közül csak egyetlenegy (!) olyan akadt, aki még nem töltötte be a hatvanötödik életévét…
Totyakos vén eszmék és ideológiák tagadják még mindig a szerelmet, sőt a szerelem lehetőségét.
A szerelmi lírát meg különösen. Igen sok okos értekezés dördült el a szerelmi líra megsemmisítéséről. Sőt. A szerelmi líra lehetetlenségéről. Akadémiai szinten is:
http://mta.hu/fileadmin/szekfoglalok/000426.pdf
Ki-ki gondoljon, amit akar az akadémizmusról, jelkép ez is, nem akármilyen.
Természetesen itt nem a szerelem lehetetlenségéről van szó. Még csak nem is a szerelmi líra lehetetlenségéről. Pusztán arról, hogy a maga lefelé ereszkedő és egyre szűkülő spiráljában a sötét posztmodern mélységek felé tekeredő posztmodern líra számára a téma valóban lehetetlen, ennek oka azonban nem valamiféle objektív valóság, csupán a posztmodern líra szerzett alkalmatlansága. Utóbbi egyre nehezebb helyzetbe hozza magát mindenre kiterjedő rigolyás tagadásaival, amelyek talán több kárt okoznak neki, mint a szövegei.
Természetesen nem fogadom el a szerelmi líra lehetetlenségét – ahogy az idill lehetetlenségét, vagy a szabad akarat lehetetlenségét sem, ezeket – stílszerűen – heideggeri értelemben vett fecsegésnek tekintem.
Azt azonban mindenképpen meg kell vizsgálnom, hogy manapság, a XXI. század második évtizedében mit is tekintünk szerelemnek. Jobban mondva: mit tekint szerelemnek a nézetem szerint korszerű szerelmi líra?
Ez nem is könnyű kérdés.
Azonos-e a szerelem mai felfogása az évszázadokkal ezelőttinek? Mi az eltérő, és mi a közös?
Ilyen kérdéseket szeretnék körüljárni ebben a sorozatban.
Idevág egy évekkel ezelőtti versem:
SZERELMES VERS EGY HOSSZÚ HÁZASSÁG KÖZEPÉN,
MAGYARORSZÁGON
2008-BAN
Már kibújtál mellőlem, itt a reggel,
És felébresztesz gondos két Kezeddel;
Az álmos hajnal szemét dörzsöli,
A holdfény ablakunkat öntözi,
Szemedbe nézek,
Hallom hangodat,
S hogy láthatom a kedves Arcodat,
Ma is csoda.
Nem is lesz más soha:
Örök csoda.
Ott kint hemzseg a kapzsiság világa,
Drága az olcsó, és olcsó a drága,
Itt bent Te vagy, és minden örömünk;
Közös valónk, a létünk, életünk,
Szemedbe nézek,
Fogom a Kezed,
És ahogy a két Szemed rám nevet
Ma is csoda,
Nem is lesz más soha:
Örök csoda.
Egyszer eljön „a többi néma csend”,
Kaland vagy sötétség vár odalent,
A végső útra is, ha úgy lehet,
Együtt szeretnék elmenni Veled.
Összekulcsolva
Marad a kezünk,
S ha tovább él a két szép gyermekünk,
Tán nem leszünk,
De Nekik onnan is
Támasz leszünk.
Múltunk buja kert, kell hozzá gereblye,
Baj, öröm, szenvedés, ezer ereklye,
Én nagy fejszével hasítom a fát,
És a tűz táplálása vár Terád,
A fényképeken
Még ifjak vagyunk,
S egymásnak mindig szépek maradunk,
Hisz soha
Nem leszel más, soha:
Örök csoda.
Egykor az életünk nem volt közös,
De becsapódtál, mint egy üstökös,
Én befogtalak, mint egy sárgolyó,
S ketten vagyunk a gravitáció,
S hogy a közös létből
Új erőt merítünk,
És immár örökké együtt keringünk,
Nem fikció,
Csak gravitáció,
És élni jó.
A tested ismerem, mint alkotója,
És mégis mind több rejtély hordozója,
Te félelmetes kéjek asszonya!
Te őrület boldog, lankás hona!
Én Érted újra,
S újra megveszek,
S ha megkaplak, még éhesebb leszek,
Tested csoda,
Nem ugyanaz soha:
Örök csoda.
Ha Rajtad kívül másik nő is élne,
A varázslatod kevesebbet érne,
De mivel nő csak Te vagy egyedül,
Hát megbűvölnöd könnyen sikerül,
Más nőt húsz éve
Nem láttam sehol,
Hisz mindig ott vagy bennem valahol,
Drága Társam!
Szeretlek!
Úgyis tudod:
Szeretlek!
Nyúlkálva, vadul, türelmetlenül,
Esetlenül és tökéletlenül,
Máskor meg higgadtan
És fáradt testtel,
De a lényeg.
Szeretlek Téged,
Legalább addig,
Amíg élek!
A téma minél alaposabb körüljárása érdekében vissza kell nyúlnom a reneszánsz neoplatonizmusig, sőt helyenként egészen az ókorig. A sorozatot nem tévedhetetlen elméleti alapvetésnek szánom, inkább tűnődésnek egy leendő elméleti alapvetéshez.
Most pedig a mottó:
A messzeség, ha közelít…
2009. július 27., hétfő
A messzeség, ha közelít
Ha tűz a tiszta fény;
Életre kelve visszatér
A visszavont remény.
A messzeség, ha közelít,
Suttog a horizont,
A Föld arcáról eltűnik
A vén bánat-bozont.
A messzeség, ha közelít,
Türelem-kék az ég,
Sok lélekben a szerelem
Szent öröktüze ég.
A messzeség, ha közelít,
A világ nagy gyerek,
És minden hűséges Barátod
Átölelheted.
