A könyörtelen vén Idő,

A munkamániás,

Úgy hagy magunkra nélkülünk,

Ahogy majd senki más.

——-

Egy nyugodt pillanatra tán

A lelkünk éhezik;

De meg nem áll a vén bolond,

S ilyen nem létezik.

—–

Hátára kötve elrohan

Rövidke életünk;

Talán csak az marad nekünk,

Amit elképzelünk.

—–

Mikor majd hosszan pihenünk

A nedves föld alatt;

Csak akkor áll meg majd nekünk

A múló Pillanat.

——

De élünk még, hiába is

Vesszük nagyon zokon;

Csak táncolunk a tarajos

Idő-hullámokon.

——

Jöjjön a Földre dáridó,

Vagy szép halotti tor;

Itt a vén munkamániás,

Mint fő titok-tudor.

——

Mert mindent elrejt az Idő,

De semmit meg nem öl;

Amit szűk látókör, s a múlt

Takar szemünk elől.

——-

Az Idő leplén túl talán

A legnagyobb titok;

Ott vidám, öreg fák alatt

Az Isten mosolyog.