Van az éremnek még egy másik oldala is.
Tudjuk a történelemből, miféle következményei lettek a vasvári békének és Zrínyi halálának. A magyar rendek több évtizedes szervezkedése, a török kiűzésére tett előzetes intézkedéseik mind kudarcot vallottak, a török tovább pusztíthatta az országot.
Innen indul a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok sorozata a Wesselényi-féle összeesküvéstől a Rákóczi-szabadságharcig. Távlatosan mind-mind a vasvári béke következménye volt.
A harcok végét jelző nemesi-rendi kompromisszum, a szatmári béke lényegében az 1608-as törvények alapján állt. Jelenlegi történetírásunk roppant mód elégedett vele. Valóban annyira “kedvező” volt?
A szomszédos országok történetírása egyöntetűen kétségbe vonja és elítéli. A magyar történészek ezt vállrándítással, felsőbbséges gőggel szokták tudomásul venni. Jogos ez? Mellesleg – a kiegyezés megítélésében ugyanez a helyzet.
Miért van ekkora különbség?
A szomszéd országok történetírása a maga szempontjai alapján ítél – szól más esetekben a semmitmondó szlogen. Miért vannak más szempontjaik?
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy Trianont is ezek az úgynevezett más szempontok generálták.
A Habsburg adminisztráció a töröktől visszafoglalt országrészeket hódított tartományoknak tekintette. A legelső koncepció még arról szólt, hogy ezeket nem is egyesítik Magyarországgal. Később a magyar főnemesség nyomására ez megváltozott, de nem volt benne köszönet. Az egykori birtokaikat visszaszerezni akaró nemesi családokat súlyos fegyverváltság fizetésére kötelezte a Neoaquistica Comissio, az Újszerzeményi Bizottság.
A szatmári béke csak ezzel szemben jelentett kompromisszumot. A megállapodás egy olyan berendezkedés alapját képezte, amely úgy tett, mintha a török hódítás előtti Magyarország tökéletesen helyreállt volna. Ezt az állapotot “szentesítette” a szatmári béke.
Tudjuk már, hogy ebből mi következett…
Vajon ma tudjuk már kezelni a szomszéd népek “eltérő szempontjait”? Dehogyis! Vagy nevetséges nacionalista dühvel fenekedünk, fakarddal csörtetünk, vagy valamiféle utópisztikus európaiság, világpolgárság irányába retirálva rájuk hagyjuk.
A huszadik század egy figyelemre méltó európai gondolkodója volt Mahatma Gandhi.
“Gandhi szerint az alábbi dolgok miatt összeomolhat a társadalom és az ember:
1. gazdagság munka nélkül
2. élvezet lelkiismeret nélkül
3. tudás jellem nélkül
4. kereskedelem erkölcsösség nélkül
5. tudomány humanitás nélkül
6. tisztelet áldozat nélkül
7. politika alapelv nélkül
A fenti értékek az alapelvek betartása nélkül romboló hatásúak.
Gandhi”
A magyar közéletben mindez fennállt a szatmári békétől kezdve, és – fennáll ma is.
Hogyan kellene kezelnünk a szomszéd népek eltérő szempontjait? Ideje volna komolyan vennünk a sorsközösséget. A problémák megoldásával, együttműködéssel. Minél előbb, annál jobb; minél később, annál nehezebb.
Ez egyetlen nagyhatalomnak se érdeke, ez csak a mi érdekünk, itt élő népeké.
Zrínyi Miklós – illetve a vele kapcsolatban álló Comenius – eleve egy leendő közép-európai konföderációban gondolkodtak…
Ezt egyelőre miheztartás, a probléma súlyának tudatosítása végett írtam ide.
Hogy mi történhetett volna akkor, ha Zrínyi életben marad, ha nem sikerül a merénylet, arról szól a készülő regényem.
Első ránézésre – akadt kritikus, aki felvetette – úgy tűnik, mindegy, hogy Zrínyi életét egy vadkan, vagy egy merénylő nem tudja kioltani. Egyáltalán nem mindegy.
A Zrínyi Miklós halálát okozó vadkan jelenlegi hivatalos történettudományunk legostobább mítosza. Hivatalos történettudományunk ragaszkodik hozzá, mint kutya a csonthoz. Megdöbbentő következetességgel. Eszi, eszi, eszi. Kajálja, mint szamár a gazt.
A gyilkosság elfogadása szembenézésre kötelezne azokkal a problémákkal, amelyeket a sertés-mítosz elfogadásával látszólag figyelmen kívül hagyhatunk, úgy tehetünk, mintha nem volnának.
De egy fontos kérdést még célszerű felvetni.
Mi történt volna, helyesebben mi történhetett volna, ha az uralkodó a vasvári béke megkötése helyett elszánja rá magát, hogy az európai segítségre támaszkodva kikergeti Magyarországról a törököt?
Ebben az esetben és ekkor ez sokkal több lett volna annál, mint háború és béke kérdésében dönteni. Ez az osztrák Habsburgok politikájában tökéletes szemléletváltást hozott volna. Talán ez volt a Habsburgok magyarországi történelmében a legnagyobb kiaknázatlan lehetőség.
Abszurdumnak tűnik első hallásra, de képzeljük el, hogyan festene ma Európa, 2013-ban, ha a Közép-Európai Konföderációban egy köztiszteletben álló Habsburg uralkodó lenne az államfő, akinek a státusza sokban hasonlítana az angol királyéra. Ez az állam a rendiségből alakult volna ki, talán forradalmak nélkül, az itt élő népek sorsközössége lenne az alapja. Nemcsak demokrácia-fogalmunk lehetne teljesebb, az európai történelem is merőben másképpen alakulhatott volna.
Esetleg nem ismernénk azt a fogalmat, hogy világháború.
Ez a lehetőség a Habsburgok számára itt veszett el, végérvényesen.
A történészek zöme persze a gondolat ellen is tiltakozna, hiszen az ő fantáziátlanul kisstílű és brutálisan végzetelvű, minden szükségszerű volt, ami megtörtént szemléletükbe nem fér bele. A végén majd eljutnak addig a marhaságig, hogy Zrínyit szükségszerűen ölte meg a vadkan.
A vadkan meséjének elfogadása felment a problémák továbbgondolása alól.
Tehát:
Mi történhetett volna, ha I. Lipót – a korabeli nemzetközi közvélemény óhajtásának megfelelően – 1664-ben rászánta volna magát a török elleni komoly harcra?
Egy valamit tüstént le kell szögeznem: a török elleni háború nem vallásháború volt. A törökkel nem az volt a baj, hogy mohamedán volt, hanem az, hogy az oszmán állam fegyveres ereje pusztított és gyilkolt béke idején is, hogy, ekkor is falvakat égetett fel, mindent tönkretett, amihez hozzáfért, értékeket és embereket rabolt el. Élősködött az alávetett és a szomszédos népeken.
A jelenlegi ultraliberális “miért nem engedtük át a törököt”, vagy “miért nem tudtunk együtt élni” vele, meg ez ehhez hasonló ostoba kérdések forrása a tökéletes tudatlanság. A török uralom elviselhetőségéről a szerbeknek, bolgároknak, macedónoknak és görögöknek más a véleményük, és ők némileg tájékozottabbak.
Szóval, hogyan folytatódhatott volna a történelem?
Ezt a kérdést a kortársak is feltették. A francia diplomácia nem hitt benne, de tartott tőle. Úgy gondolták, ebben az esetben az osztrák Habsburgok erkölcsi tekintélye hatalmasan megnövekedne, ezért a Rajna-vidéken az ellenük való nyílt fellépés aggályos (is) lehetne.
A Rajna-vidéken ekkor még nem a franciákat gyűlölik, az majd csak szűk húsz év múlva következik be. Egyelőre még a császár személye az elkeseredett gyűlölet céltáblája; az ő abszurd hatalmi törekvéseinek és erőszakos ellenreformációjának a számlájára írják a harmincéves háború borzalmait. A Rajna vidékén Franciaország jelenleg kifejezetten népszerű.
A franciák meg vannak róla győződve, hogy a török elleni harc, Magyarország felszabadításának vállalása egyben óhatatlanul a birodalom súlypontjának áthelyeződését is jelentené. Ez pedig érinti az egész európai hatalmi struktúrát. A teljesen abszurddá vált, végképp az ellenreformációhoz kapcsolt, emiatt meddővé lett és a német vallási megosztottság miatt reménytelenné vált német-római császári hegemóniatörekvések helyett az egykori magyar nagyhatalom feltámasztásának törekvése megerősíthetné az osztrák Habsburgok európai pozícióit.
Azt gondolták, I. Lipótnak erre komoly sansza van, mert papnak nevelték, a bátyja hirtelen halála miatt került a trón közelébe, és a harmincéves háború miatt semmiféle felelősség nem terheli. Hiteles uralkodó lehet.
Hogy ezt mennyire gondolták komolyan? Akadt francia, aki amiatt aggódott, ne engedjék a hugenottákat külföldre költözni, mert esetleg a török kiűzése után a református lakosságú, zömmel néptelen, de kiváló lehetőségeket hordozó magyar Alföldre jönnek, és szorgalmas munkájukkal az ellenséget erősítik…
Ebben az esetben nem gyilkoltatják meg Zrínyi Miklóst. Sőt Megbecsülik, amennyire csak lehet. Hiszen éppen ő a nemzetközi összefogás egyik legfontosabb szereplője. Lipót király egyszerűen “beleülhetett volna a készbe” magáévá tehette volna a magyarok elgondolásait, sőt státuszából fakadóan az élre állhatott volna. Ma legnagyobb királyaink közt tartanánk számon. Akkora lovasszobra állna a budai várban, elszédülnénk, ha rátekintenénk. Nem lenne magyar, aki megkérdőjelezni a Habsburgok jogát a trónra…
Montecuccoli a szentgotthárdi csata után aligha maradhatott volna főparancsnok. A külföldi tábornokok Zrínyit követelték. Ez a kinevezés ebben a helyzetben lavinát indíthatott volna el, hiszen nemcsak arról lett volna szó, hogy érvénytelenné vált a “hogy németek közt horvát parancsnokoljon, az igen erős dolog” elve.
Nagyjából így kezdődhetett volna…
Helyette?
Magyarország instabil része lett egy alapvetően instabil birodalomnak…
Folytatása következik.
