KONSTANTINÁPOLY, 1665. szeptember 16. szombat
Brankovics György deák még mindig rettegett. Nagyon sok ismerőse tűnt el az íródeákok közül, a megmaradtak megszeppentek, mindenki félt. És egyedül ő tudta, miért vágtak rendet közöttük. Hozzá nem ért el a bosszú, mert nem beszélt. Teremtett lélek se tudta Sztambulban, hogy éppen ő értesítette Zrínyi Péter urat.
Viszont a tatár ott veszett a Mura mellett, a halottakat már ezer kivégzéssel sem tudja feltámasztani a pogány.
Brankovics deák, amikor erre gondolt, elégedettséget érzett. Mintha maga is ott lett volna télen a folyónál, mintha ő is fegyveres kézzel aprította volna a tatárt. Csak a szobája sarkában, egyedül mert erre gondolni, és ilyenkor tüstént elöntötte a boldogság.
Bárcsak segíthetne még! De hogyan?
Ha lehet, még óvatosabb volt, mint eddig. Szavát is alig lehetett hallani. Beszélték városszerte, hogy Köprülü Ahmed nagyvezír a velenceiek ellen készül, hogy a jövő nyáron vitorlát az új flotta, a főparancsnok személyesen hajózik Kréta szigetére, hogy végre befejezze a háborút, és megalázza Velencét. Ha az Aranyszarv-öbölben sétálgatott, maga Brankovics is látott épülő hadihajókat, a harci készület ezer jelét.
Ha a készülő flotta a nagyvezírrel Kandiába megy, a velenceiek aligha tarthatják magukat tovább, és a félhold ismét terjeszkedik. Hogyan lehetne ezt megakadályozni.
Azt mondják, a magyarok nem ismerik ugyan el a vasvári békét, de a császár suba alatt úgyis keresztülviszi azt a Portával. Efelől nem aggódott egyelőre a török. Sőt, Zrínyi Miklós rovására élcelődött. A gonosz, nyughatatlan Zerinoglu, a Próféta egyik legnagyobb ellensége haddal ment Lengyelországba, hogy segítsen a lengyeleknek egymást irtani. Jókat kacagtak ezen a török előkelőségek. Bárcsak maga is ott maradna! Bárcsak ne hagyna életben egy lengyelt se!
Brankovics György deák mosolyogva meghallgatta ezeket a beszédeket, még udvariasan nevetett is, ha azt várták tőle, mint aki teljesen érdektelen.
Arról is locsogtak, hogy a kanizsai pasa parancsot kapott, próbáljon lest vetni a Lengyelországból hazaérkező Zrínyi Miklósnak. Ezen szívből nevetett. A kanizsai pasák évtizedek óta próbálják tőrbe csalni Zrínyi uramat, miért éppen most sikerülne?
- De most nagyon felkészül ám! – fontoskodott a török hivatalnok. – A nagyvezír külön parancsot küldött neki.
Brankovics bólintott, és finoman elmosolyodott a bajsza alatt. A másik úgy vélte, ez a derék íródeák éppen úgy derül a híres magyar várható vesztén, mintha maga is török lenne, és elégedetten hagyta ott.
Brankovics később is hallott efféle híreket.
Szeptember első napjaiban meglepetés érte.
