NEGYVENÖTÖDIK RÉSZ
Bethlen fortélyos és körmönfont írásának talán a legravaszabb részével van dolgunk.
Hosszú évtizedek teltek el. Magliani meséje azóta igazsággá kanonizálódott. A magyar kultúrában talán most először állt elő a képtelen helyzet: úgy teszünk, mintha elfogadnánk egy képtelen hazugságot, miközben a valóságot csak titokban merjük elmondani.
Azóta ez sajnos jellemzőjévé vált a magyar kultúrának. Bethlen idején kellemetlen újdonság lehetett. A Szerző tökéletesen tisztában volt vele, hogy Önéletírását alapos vizsgálat tárgyává teszik a császárpártiak.
Ekkoriban már talán egyedül ő van életben a kursaneci vadászat résztvevői közül. Meg kellett válogatnia a szavait. Pontosan tudta, hogy mi történt, de ennek már politikai jelentősége nem volt, a csillagóra elmúlt.
Nézzük csak:
„Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr.”
Rendkívül tömör, átgondolt.
Ha Guzics valóban tanúja lett volna Zrínyi halálának, semmi oka sem volt már a sietségre. Akkor levett süveggel érkezne, hogy a gyászhírt bejelentse.
Nem ezt teszi. Siet. Abban reménykedik, hogy esetleg az úr még menthető. Hevenyében látta vérben fürödve, de nem adja fel. Nyargal. Sietni kell.
Magliani őt küldte vissza. Tüstént, ahogy meglátta. Nem volt tanúja Zrínyi utolsó szavainak, sem a bán halálának. Nem volt benne biztos, hogy Zrínyi él-e még.
Bethlen Miklós zseniális megoldást talált, az ellenség nem is jött rá. Engedte megjelenni és terjedni a művet, mert azt hitte, hogy az inkriminált részlet teljesen az ő szája íze szerint íródott.
Bethlen azonban túljárt az eszén, és ránk hagyományozta az igazságot.
A magyar örténelem egyik nagyon fontos pillanata ez. A hazai Habsburg-ellenesség, a kuruc érzelmek forrásvidékénél járunk. Zrínyi Miklós meggyilkolása a Habsburg-udvar egyik „eredendő vétke” velünk szemben. Még akkor is, ha talán nem is közvetlenül a császár adott rá parancsot, ha talán még nem is tudott róla. Ez Lipótnak nem ad felmentést, hiszen ő teremtett olyan helyzetet maga körül, hogy környezetének egyik tagja ezt merészelhessen.
Az osztrákok törvénytelen békét kötöttek a törökkel, és meggyilkoltatták az ártatlan Zrínyi Miklóst.
Ezt sohasem tehetnék jóvá. Most összegződik az elmúlt évszázad minden bűne és sérelme. A Bécsben uralkodó királyok pusztulni hagyták az országot, semmibe vették a magyar érdekeket. Mindig akadt fontosabb az ország felszabadításánál, mindig akadt ürügy, hogy bennünket cserbenhagyjanak. Sohasem mentették fel az ostromlott magyar várakat. Sohasem szánták rá magukat, hogy kockáztassanak az ország érdekében. magyarul sem tanultak meg.
Hét év múlva kivégeztették Zrínyi (akkor már nem ártatlan) öccsét, Zrínyi Péter grófot. Ezzel kezdetét vettek a kuruc-labanc háborúk sora.
A Habsburgok általában nem bíztak a magyarokban, mert általában nem volt tiszta velünk szemben a lelkiismeretük. Aki nagy ritkán mégis bízott néha Magyarországban, sose bánta meg. Mária Terézia nekünk köszönhette a trónját.
A vadkan kötelező történeti igazsággá kanonizálódott. Vita nélkül kellett tudomásul venni. Nem ez volt az egyetlen ránk kényszerített hazugság.
A magyar történetírás szolgalélekkel vette át, és tartja hatályban ma is. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal. Makacsul, helyenként a nevetségesség határán túllépő érvrendszerrel. Nem ez az egyetlen osztrákoktól örökölt, „tudományos” jelmezbe bújt hazugság, de talán időben ez az első.
Bethlen tudta, hogy a Habsburgok kénytelenek körömszakadtáig ragaszkodni a sertés-mítoszhoz, amíg csak uralmon vannak. A vasvári béke és Zrínyi meggyilkolása együtt a nemzetnek olyan minősíthetetlenül aljas hátba támadása, amelyre sohasem lesz bűnbocsánat.
Bethlen azonban pontosan közölte velünk a tényállást. Rejtjelezve.
Most már csak egyetlen igazán fontos kérdés van hátra.
Miért nem leplezték le nyilvánosan a gyilkosokat?
Folytatása következik.
