NEGYVENKILENCEDIK RÉSZ
Sajnos utólag tekintve nagyon logikusnak, csaknem szükségszerűnek tűnik, hogy ezek a csoportok mindenképpen gyilkosságot kísérelnek meg Zrínyi Miklós ellen, hiszen az adott helyzetben gyakorlatilag ez volt az egyetlen lehetőségük arra, hogy a vasvári békének érvényt szerezzenek.
Úgy gondolom, Zrínyinek erre számítania kellett volna. A gyilkossági kísérlet az események logikájából következett. A vasvári békéhez ragaszkodó körök legalább egyszer mindenképpen megpróbálják megölni a horvát bánt, méghozzá igen elszánt és fortélyos módon. Erre éppen magának a kiszemelt áldozatnak kellett volna felkészülnie, hiszen gyakorlatilag ő volt az egyetlen az országban, aki a problémát teljes mélységében átláthatta.
Legkésőbb a puccszerűen vasvári béke körülményei gyanút kellett volna, hogy ébresszenek benne, és alaposan meg kellett volna erősítenie személyi védelmét. Ő már nem egyszerű magánember volt, hanem igen fontos személy, akiben a rendi törekvések összegződtek. Számítania kellett volna a merényletre, és kellő óvintézkedéseket kellett volna hoznia.
Miért nem tette?
A csatában megszokta, hogy mindig elöl jár, nem kíméli magát, ott ez volt a természetes. A politika mezején azonban végzetes hibának bizonyult, hogy nem törődött tulajdon biztonságával. Ez lehetett az ok?
Talán.
Az is lehet azonban, hogy a vasvári béke létrejöttét megszokott módon, a szokásos Habsburg-álnokság számlájára írta. A kortársai zöme így vélekedett, talán Zrínyi is – talán csak színlelte.Zrínyinek mindenképpen látnia kellett, hogy a vasvári béke nagyságrendekkel komolyabb probléma, mint a szokásos bécsi otrombaságok.
Érdekes szituáció. A bizalmatlanság itt már olyan akut, hogy nem sarkall a szokásosnál nagyobb éberségre.
A magyar rendek és a Habsburgok közötti bizalmatlanság ekkor már hosszú és tekintélyes múltra tekinthetett vissza.
Hogy a Habsburgok miért nem bíztak a magyarokban, sokszor elmondták. Az erdélyi fejedelmek fegyveres akciói idején a legvitézebb magyar katonák is örömest álltak át az erdélyi oldalra, lövés nélkül adtak fel várakat, és a főurak is gyakran és könnyen lettek hűtlenek a bécsi udvarhoz.
Ezért aztán Bécs igyekezett a fontos várakba „megbízható” idegen katonaságot rakni, a Magyar Királyság érdekeit figyelmen kívül hagyta, politikai akcióiból a magyar rendi vezetőket rendszeresen kifelejtette.
Az osztrák uralkodók gyakran hánytorgatták a magyarok „hűtlenségével” kapcsolatos sérelmeiket, és talán fel sem fogták, hogy a másik oldalnak sokkal komolyabb okai voltak a bizalmatlanságra.
Folytatása következik.
